Oly évszakhoz hasonlíts, ha a fákon
már nincs, vagy csak teng-leng a sárga lomb,
mint romtemplom didergő karzatán, hol
nemrég édes madárkórus dalolt.
Nézz engem, mint nyugati szemhatáron
foszló alkonypírt, mikor a setét
éji lassú-lassan csukja le az álom
szemhéját, mint koporsó fedelét.
Lásd bennem a már-már húnyó lidércet,
ki ifjúságom hamuján lebeg,
halálos ágyán, mert tüze kiégett,
s ami táplálta, az emészti meg.
Ezt forgasd elmédben, s növeld szerelmed
az emberért, ki nemsokára elmegy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése