A ház

Lepusztult, omladozó, lakatlan. – Szép! Csak itt-ott látszik a leomlott vakolat alatt néhány pótló tégla. A többi, tiszta kő. A háznak van egy kiskapuja, ahol a gyalog ember becsöngethet, bekopogtathat. Mellette a nagykapu, ahol a lovas kocsik, az úri vendégek beállhatnak a színbe. Az ablakok, ajtók körül még töredékekben látszanak a régi idők díszes stukkói. Nem faragott, hanem csak sablon után öntött, amolyan húszas évek divatja szerinti polgári „kastély”. Az akkori kategóriák szerint, inkább csak  vidéki villa. 
De mindegy… Nekem, ez a ház, maga az álom. Itt lehetett élni. És éltek is benne – nyilván.  
Szóval, egy ilyen házban szeretnék élni. Még csak nem is renováltatnám ki. Talán a tetőt azért mégis. Nem szeretem, ha a nyakamba csorog a víz, és a padlásra is szükségem van. De a többi, az marad. Ha kiesik egy kő, vagy egy tégla, hát ugyanazt vissz*rakom. Még a mohát is, ha az pottyan ki a fugák közül. Meg hagyom futni a borostyánt is. Kiszívja a falból a nedvességet, és madarak költöznek az indák labirintusába. Az ablakok, úgy látom, nagyjából rendben vannak. Habár ezt így kívülről nemigen lehet megítélni. A zsalugáterek azonban cserére szorulnak. 
Odabent, azonban nagyon észnél kell legyek. Biztosan teljesen le van pusztulva minden, habár lehet, hogy akad még egy-két valódi kincs is. Egy képkeret, egy lábzsámoly, talán még egy komód is, ami még megmenthető. Meg egy kandallóban, de legalább egy zöld csempés, szépen épített cserépkályhában azért reménykedek még. A többit már be lehet szerezni. Sötétbordó, törökbársony kárpitozású, füles foteleket, és persze a hozzátartozó zsámolyt, és kanapét. És szőnyegeket. Vastagokat, puhákat, amik elnyelnek minden lépést, csosszanást, és télen meleg száll fel belőlük.
Kell még egy könyvtárszoba is. Ahogy elnézem, ebben a házban legalább öt szoba van, és az alsó szinten talán egy szalon is. Úgyhogy lenne helye a könyveknek. Nem vagyok én egy teljesen maradi ember. Ebben a könyvtárban persze lesz számítógép, meg DVD és CD, meg MP3 lejátszó is, a megfelelő helyen. De zongora nem lesz, mert nem tudok zongorázni. Úgyhogy nem esünk túlzásokba. Ugyanúgy nem lesz „ántik” szobor sem a kertben, sem a lépcsőfordulóban. Lesznek persze szobrok, de csak olyanok, amiket valamiért, vagy valakiért szeretni lehet. És akkor az sem érdekel, hogy ha nem illenek az enteriőrbe. Ugyanígy lenne a képekkel is. Meg egyébként minden mással.
Bolond egy ház lenne, az biztos. De nem számítana, mert nem tudná senki, hogy milyen bolond hely ez. Egy-két kivétellel, de azok meg egyáltalán nem látnák bolondnak sem a házat, sem a gazdáját.
A szomszédokkal jó viszonyba lennék, és néha átkönyökölve a kerítésen, elbeszélgetnénk, tanácsokat kérnénk, és adnánk, hogy miképpen kell metszeni a fákat. Kölcsönadnám a hosszú létrát, kölcsönkérném a sövényvágó ollót. Megkóstolnánk egymás borát.
A konyháról, a pincéről, a padlásról még nem is szóltam. Pedig ezek nagyon fontos részei a háznak. 
A konyha tágas, kényelmes, átlagos napokon ebédlőnek is szolgál. A modern főzőkészülékeken kívül, itt lennie kell egy igazi, nagy tűzhelynek is, amiben fával rakják a tüzet. Amin lassú tűzön, egy egész délelőttön át, fő a leves, sül a hús. A sütőjében pedig elfér egy egész liba is, de a rétes sem folyik szét benne. És a fal teli lesz szép tálakkal. 
A pince boltíves, terméskőből rakott falain salétrom fehérlik. Nagyon hűvös, télen, nyáron egyformán. Nehéz szagú. Legalább tíz lépcsőfok vezet lefelé, és kemény tölgyfaajtó zárja, hatalmas kulccsal. Ez nem bulipince! Itt csak hordók vannak, meg a prés, a daráló, és a kádak, a lopó egy szögön, vastag gyertyák a polcokon, no meg egy-két pohár, szájukkal lefelé fordítva, hogy mindig alkalmasak legyenek a használatra. 
A padlás sem lomtár. A gerendákon fehér vászonzacskókban száradnak a kamillavirágok, a hársfatea. Kifeszített zsinórokon aszalódik a szőlő, kis farekeszekben, újságpapírba csomagolva almák, körték, birsek vannak gondosan eltéve télire, a karácsonyi kompóthoz. 
Aztán, amikor elmúlt a nyár, és elég hideg van már, kampóra akasztva itt lógnak a sonkák, szalonnák, kolbászok is. 
Hátul, a sarokban, van néhány régi láda. Azokban nem tudom pontosan, mi van. De régi láda nélkül, ami titkokat rejt, nincs igazi padlás. 
Hiába az öt szoba, a szalon, a pince és a padlás, meg az összes többi, ha nincs, aki belakja. A ház romlásnak indul, és előbb-utóbb összedől. Az sem mindegy, hogy ki lakik benne. Mert a lakónak ugyanolyannak kell lennie, mint a háznak. Különben ez a ház is csak egy doboz. 
Nincs nekem elég pénzem, hogy megvegyem ezt a házat. Sajnálom, mert így tönkre fog menni. Vagy ami még rosszabb, valaki megveszi és „rendbe hozza”.
De igazából nincs mit sajnálnom. Van nekem ilyen házam. 
Magam építettem, magamban. 

 „Ami fontos, azt csöndesen ébren kell tartani magunkban napról napra; egy pillanatra sem szabad elengedni. Egy napon valóság lesz.”

(találtam)