Bianki, Vitalij Valentinovič: Január

 

Fiatal cinke volt Picinyke, még fészket sem rakott. Egész nap röpdösött, erre meg amarra, kerítéseken szökdécselt, ágakon meg háztetőkön – mert fürge nép a cinkenép! Ahogy esteledett, kiszemelt magának egy faodút vagy egy falrepedést, oda húzódott éjjeli szállásra. Tolla volt a párnája, a derékalja s a takarója is.
Egyszer aztán, épp tél közepén, rátekintett a szerencse. Egy ablak fölött kényelmes, lakatlan verébfészket talált. Még bélelve is volt puha fehér pihével. Beleköltözött Picinyke, nem sokat kérette magát. Először aludt jó melegben, nyugalomban, mióta a szülői fészekből kiröppent. Éjféltájban felriadt. A házból lárma hallatszott, s az ablakon erős fény áradt ki. Megrémült Picinyke, kiszökkent a fészkéből, ráfüggeszkedett az ablakpárkányra, és belesett a házba. Mennyezetig érő, óriási fenyőfa állt odabenn a szobában, gyertyákkal, játékokkal roskadásig rakva. Gyerekek ugrándoztak, zsivajogtak körülötte. Sohasem tapasztalta még Picinyke cinke, hogy emberek éjnek idején ilyen bolondosan viselkedjenek. Hiszen csak a nyáron bújt ki a tojásból, sok mindent nem tudott, nem látott még a széles világból. Jóval éjfél után tudott csak elaludni, amikor a házban végre elcsöndesedtek az emberek, s az ablakban is kialudt  a fény. Reggel aztán Picinyke harsány, vidám verébcsiripelésre ébredt. Kiröppent a fészekből, s háborogva rájuk szólt.
- Ti mit kiabáltok itt? Éjjel az emberek lármáztak, nem hagytak aludni, most meg ti csaptok itt ekkora zsibvásárt! Mi történt?
-Hogy mi? - tátották el a csőrüket a verebek. – Hát te nem tudod, micsoda nap van ma? Újév napja van, mindenki mulat, az emberek is, mi is.
-Újév? Az meg mi? – kérdezte Picinyke.
- Ó, te tejfölöscsőrű! – nevettek a verebek. – Az esztendő legnagyobb ünnepe. Visszatér hozzánk a nap, és előröl kezdődik a naptár. Ma január elseje van.
-  „ Január? ’’ Az micsoda? És mi az, hogy  „ naptár ’’?
- Látszik, hogy nemrég bújtál ki a tojásból! – csúfolódtak a verebek. – A naptár a nap egy egész évi munkájának a rendje. Az esztendő hónapokból áll: az első hónap a január, az esztendő orra hegye. Tíz hónap ballag utána, annyi amennyi ujja van az embernek a felső pár lábán. Február, március, április, május, június, július, augusztus, szeptember, október, november. A legutolsó hónap, a tizenkettedik, a december. Az az esztendő farkacskája vége. Eszedbe vésted? 
- Nem én! – rázta a fejét Picinyke. – Hogy tudnék egyszerre ennyi mindent eszembe vésni? Csak annyit tudok belőle, hogy „ orra hegye ’’ meg „ felső pár lába ’’ meg „ farkacskája vége ’’ . A többi szó igen kacifántos.
- Ide hallgass! – mondta akkor az Öreg Veréb. – Röpködj te csak tovább erdőn – mezőn, kertekben, röpködj és nézz jól körül, mi történik a világban. Amikor aztán meghallod, hogy vége a hónapnak, röpülj vissza hozzám. Itt lakom én is, ebben a házban, az eresz alatt. Majd én mindig megmondom, milyen hónap következik. Sorban, egyenként könnyebben megjegyzed.
- Bölcs tanács! Köszönöm! – örvendezett Picinyke. – Visszajövök hozzád mindig, bizony isten!
Azzal elröpült, kerek harminc napig járta a világot, a harmincegyediken visszatért az Öreg Verébhez, és rendre elbeszélte neki, mit látott.
Az Öreg Veréb pedig így szólt hozzá: 
- No hát akkor jegyezd meg: az orosz földön az esztendő első hónapja, január, földíszített fenyőfával és gyerekzsivajjal kezdődik. A nap apránként egyre korábban kel, későbben nyugszik le. Mindennap több a fény, de a fagy egyre keményedik. Felhős az ég. Amikor néha kibukkan a nap, neked Picinyke, énekelhetnéked támad. Csöndesen próbálgatod a hangodat: „ Nyitnikék! Nyitnikék! ’’

(fordította: Rab Zsuzsa)