A kút

A hajnali köd csak lassan kezdett oszladozni, a nap sugarai nehezen űzték ki a kopaszodó fák ágai közül. Csend volt az erdőben, az énekes madarak már rég délebbre költöztek, csak a varjak károgása hallatszott időnként. Az ösvények is csendesek voltak, az avarban csak nagyon ritkán hallatszottak léptek neszei.
A kút ott állt a tisztáson, ahol már az idők kezdete óta létezett. Senki nem tudta, milyen kezek rakták össze köveit, a nyomaikat már belepte a moha, át-át szőtte a borostyán kibogozhatatlan hálója. A kút öreg volt már, de vize friss, üde, kristálytiszta. Ösvények találkozásánál fakadt, hívogatva az arra járókat, helyet kínálva maga mellett. Aki az erdőt járta, megpihenhetett, ihatott vizéből.
Jöttek megfáradt utazók, akik hosszú vándorlás után pihentek meg, sokáig ücsörögve mellette, hátukat a köveknek támasztva. Sokan meséltek is a kútnak, hiszen tudták, hogy a kút néma, de érti szavukat, tudja honnan jöttek, hová tartanak. Tudta, hogy olyan utazók, akik az ő születése előtt is már úton voltak, és amikor vize már rég elapad, még mindig úton lesznek. Válaszolni nem tudott, csak együtt fájni, örülni, pihenni velük. Csak tiszta vizét adhatta cserébe. Csak az érzés lehetett az övé, hogy otthont adhat nekik, ha csak rövid időre is.

Mindig hallotta a léptek neszét, látta a lehajtott fejeket, érezte a fáradtságot, látta a sebeket. Boldog volt, hogy itt vannak, hogy újra szükségük van rá, hogy újra értelme van létezésének. A társai, amióta csak világ a világ. Élvezett minden pillanatot, amit a fáradt vándorokkal tölthetett. Átmelegítette, emlékeket ébresztett, fájdalmat csillapított. Nagyon szerette, amikor mellette ültek és meséltek.

De tudta, eljön az idő, amikor elmennek, hiszen külön útjuk, külön soruk van. Ha elmennek, hosszú időre újra csak a várakozás marad…