Valahogy...minden messze lett.
Hallom néha a hegyeket,
úgy hívnak, oly primitíven –
fehér szívére húz a Tátra,
felétek tél lesz nemsokára,
nem bírom így. Nem bírom így! Hiába!
Rajzotok föltükrözi szívem
ti megrabolt, volt, régi kincsek,
úgysincs, ki sorsotok sirassa -
a nagy dacos kedv bennem sincs meg,
tudsz-e még kuruc lenni, Kassa,
naivan, hittel, jón, szelíden?
Ti szent semmik. Házak. Az esték.
Nők. Ki vitt el titeket tőlem?
Kergettük egymást az időben,
eltévedtem és nem keresték
a nyomom. Eldobáltam lázat,
ideget, vért. Megálltam. Fáradt
vagyok. Nem tudom, ki keres még?
Nem tudom, vagytok-e még igazán?
Sorssá kovácsolt otthonok, ti messzik?
valami elvitt egyre messzibb,
vagyok-e még és van-e még hazám?
Valahogy...minden messze lett,
fölfáj egy ház, egy híd, egy ablak,
hallom néha a hegyeket:
siratlak, siratlak, siratlak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése