Magam vagyok, rám hull a végtelenség,
a fák, a lombok ezre eltemet.
Olykor fölém cikáznak még a fecskék,
nem láthat itten senki engemet.
A táj az ismeretlen mélybe kékül,
nincs semmi nesz a lombokon, a fán
s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül
Én, a merész és álmodó parány.
Egyszerre az ősfélelem legyűr,
a lég üres, kihalt a szó, a hang,
s én sápadottan fekszem itt alant.
A föld szorít s fölém végtelenül
tágul ki, mint egy kék üvegharang,
a végtelenbe nyúló kékes űr.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése