Ott rég virágba borultak az almafák,
ott kék tűz emészti a táj minden tavát,
ott zöldell a domb, meg az erdő,
ott hűsek az esték és árnyas a hajnal,
ott zeng a madár, a határ tele dallal,
ott a kakukk szava lágyan esengő.
Nincs árvább nálam a föld kerekén,
hiszen ott minden zugot ismerek én
s a vágy oda húz, oda kerget.
Menekülök az utcát róni, hiába!
Elrejtezem, ám lelkem szeme látja
a lombot, a dombot, a berket.
S oly szűk a szobám, rideg és idegen,
megfojt a fülledt levegő idebenn –
eszem ott jár a dombon, a berken
Jön az ősz, s e bűvös tájat letarolja,
jön a tél, s ráhull ragyogó takarója –
majd elcsitul akkor a lelkem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése