Szabó Magda: Január

A tó beállt, a tó türelmes,

bólint, ha a tél szól neki,

ám a patak nem engedelmes,

az fut, ha a fagy kergeti,

s mikor fehér inát harapják

a jég fogai, felkiált;

visszarengik ringó haragját

az aranyszemű vadlibák.

A hegy alját levágta a

köd fodros szélű kése: csak

a csúcs beszédes vonala,

a vár falai látszanak,

a pára tartja tenyerén,

a semmin űl a csúcs, a rom,

egy felleg kusza szövetén,

laza pára-boltozaton.

Minden fehér, csakhogy törékeny,

kemény fehér ez, nem puha.

Karját lóbálja a fenyéren

egy állig üveg körtefa.

A fia is, egy csepp bokor,

színjátszó, szűk üvegzekében,

ott cseng, nevetgél, ott guggol,

és térdét öleli a szélben.