(részlet)
NYÁR
Ha múlik a tavasz, rá nyár következik,
Melly gyümölcseivel gazdagon érkezik.
Nem nagy gyönyörűség látszik formájába,
De a világ éled készített javába.
Nincsen gyermeki kedv koros személyjébe,
Éltes férfijúhoz hasonlít színébe.
Dologra kiáltja az emberi nemet,
Mellynek gyümölcsével újra ad élelmet.
Süti a nap heve mezei munkásit,
Hallhatni sok sarlók sebes harsogásit.
Emberek lepik el a térjeket széjjel,
Kik közt a szekerek járnak nappal, éjjel.
Hordja takarmányját minden, erejével,
Ki-ki áztatván azt sok verejtékével.
Tüzessen süt a nap, lankadnak erdeink.
Sárgulván pusztulnak kirablott mezeink.
Bágyadnak a füvek, fejeket lehajtják,
A nyárnak nagy hevét el nem hordozhatják.
Éget a meleg ég embert, barmot, füvet,
Izzadtan keresi minden a friss vizet.
A megszáradt térség végtére elpusztul,
Mellyre a sok baromnyáj egybe kitóldul.
Ki-ki elhordotta rólla takarmányát,
Kapuk alá zárván keresett vagyonát.
Mint egy csinos madárfészek, melly ezelőtt
Rendes üregjébe szép fijakkal megtőtt.
Egy ideig gazdag; de végre magábul
Eresztvén kincseit, üresen elpusztul:
Ekként gyümölcsivel a nyári mezőség
Pompáz, s utoljára lesz elpusztult térség,
Kóróji közt csak a sok kolompok dongnak,
Mellyek a legelő barmokrul hírt adnak.
Gyújtogatnak széjjel az henye pásztorok,
Pipáznak, danolnak, nincsen nehéz dolgok.
Ekként a mezőség elvesztvén javait,
Emberi nemünknek szünteti dolgait.
Azonban a csűrök koros gyermekekkel,
Körülveszik magok sok soros rendekkel.
Hevernek mellettek izmos asztagjai,
Eldűltek körültök megnyúlt kazaljai.
Pufog a tót széjjel csikorgó csépjével,
Izzad és küszködik a búza fejével.
Így a nyár megadván világának javát,
Őszül, s halálához készítgeti magát.
Zöldellik ugyan még néhol az erdőkrül,
S vidámnak is tetszik a kies berkekrül;
De öregségéhez mégis közel érvén,
Bágyad, a világnak adóját fizetvén.
Mint egy asszony, ki ha sok gyermekeket szül,
Megfárad, s véribe végtére lassan hül.
Így a nyár is magát ha kigyümölcsözte,
Idejét az ősznek általeresztette.