Veikko Antero Koskenniemi: Nézd, ó lelkem, a nap mind föllebb szárnyal az égen!

Nézd, ó lelkem, a nap mind följebb szárnyal az

égen, lenn marad utca, tető meg a városi kőfal,

sok hazug évszázad s csalt érzék kínjain is túl

 csillan a hajnal!

Nézd, ó lelkem, amit gyors élet nyújthat, az üdvöt!

Végtelen isteni templom ez, így van előttem,

hangtalan áhítatú örök ívet boltoz alatta

 mesteri szellem.

Nézd, ó lelkem, az éjszaka csúcsán hajnali fény

gyúl, gyász-színű perceken éled a béke s a vígság,

sok hazug évszázad s hazug élet költ ki,

te végső tiszta igazság!

(ford: Kőháti Zsolt)

Veikko Antero Koskenniemi: Ott rég virágba borultak az almafák

Ott rég virágba borultak az almafák,

ott kék tűz emészti a táj minden tavát,

ott zöldell a domb, meg az erdő,

ott hűsek az esték és árnyas a hajnal,

ott zeng a madár, a határ tele dallal,

ott a kakukk szava lágyan esengő.

Nincs árvább nálam a föld kerekén,

hiszen ott minden zugot ismerek én

s a vágy oda húz, oda kerget.

Menekülök az utcát róni, hiába!

Elrejtezem, ám lelkem szeme látja

a lombot, a dombot, a berket.

S oly szűk a szobám, rideg és idegen,

megfojt a fülledt levegő idebenn –

eszem ott jár a dombon, a berken

Jön az ősz, s e bűvös tájat letarolja,

jön a tél, s ráhull ragyogó takarója –

majd elcsitul akkor a lelkem.

Veikko Antero Koskenniemi: Holdfényben

Csillag-sziporkás, hold-ezüstös éj!

A boldogság ujja szívünkhöz ér,

Bűvölten nézi önmagát a nyárfa:

színezüst mindegyik levele, ága.

Bűvölten bánatunk elalszik, el

s szívünk a drága csöndre felfigyel.

Az ég fölöttünk tenger, végtelen:

a hold-sajkába szállj be most velem.

Hallod? Az öröklét harangja kondul -

Kikötünk a zengő fényhabokon túl...

Veikko Antero Koskenniemi: Csoda

Gyere, gyere, nevet a reggel,

szagát orgona hinti szét!

Kora-tavaszi kedvvel

fonok egy friss füzért.

Tavaszi madár ma dalra gyújt itt,

életöröm kiabál.

Annak, aki árnyékba búvik,

új csodát nyit majd a nyár.

Miként tábortüzeknek üszke,

a hajnalfény fel-fellobog.

Bíbort öltenek a büszke

cseréptetős templomok.

A nyár virul majd dúsgazdagon,

bő termést érlel meg.

Reménység új házát rakom,

régi álmok ébrednek.

A ma reggelt úgy vártam már, kedves,

sok éjen át, álmatlanul,

míg a zápor viharral terhes

szürke felhőkben elvonult.

Ily ragyogó látomás nem volt még,

biztat a nyár kegyesen.

Ezen a mai reggelen meghalnék

karodban, kedvesem!

Veikko Antero Koskenniemi: Esti dal a tenger partján

Követtem sok-sok csillag büszke s bágyadt

fényét- vágytam sok kikötő után-

éreztem, ó, a vég nélküli vágyat

s a boldogságot- álmomban csupán.

Szálltam: körül hideg tájékú tenger,

bolyongtam: rám zúdult a ködcsapat...

Hiába: minden csillag megcsal egyszer,

és egyszer minden tenger kiapad.

Szemem a víz sötét méhébe mélyed,

az árny sörényét rázva rárivall.

Mit várjak még? - Vezérlő fényt reméljek?

Röpíts vak ár, s te tomboló vihar!

Körül a tenger dördül, sistereg,

küszködik bennem kín és szenvedély-

Ó, csillag, ki a békét ismered,

mikor gyújt már fejem fölé az éj?