Tamás István: Angyalként

Csillagösvényen érkezett az este,

szeme ragyogott, remegett a teste.

Színes leveleket hullajtottak elé a fák,

szívében éreztem vadul, ott dobog a vágy.

Szikrázott hajában a későesti fény

ott állt előttem, mint égi tünemény.

Csodás keblére ráragyogott a hold,

gyengéden angyalként, többször megcsókolt. 

Éreztem a vér, mint szökik fejembe,

sebes pataként fut végig testemben.

Szívem vadult dobogott, a csodálatos éjben.

vágyam toronyként állt, gyengéd kezében.

S lefeküdtünk puha, zöld mohaágyra,

rátapadt ajkam mézédes ajkára. 

Bontogatni kezdtem teste rózsaszirmát,

hagytam legyőzni érzéki vágyát.

Szemem a ragyogó csillagokat leste.

Testem,

finom hálóként, szőtte be a teste.

Tamás István: Tűzvirág

Kéjt lehel bőrünkre a testünkből el illanó pára,

illatozó kisszobánkban mámort rejt a titkot őrző párna.

Halk neszezések közt, szerelmünk kiáltva nyög,

mint napfényt a szél gyengéden ölelsz, minden összeköt.

Óvatos - csendre intett sóhajok, testedben öröm után,

önfeledten, megszállottan kutatok.

Remegő tested ringva csúszik rá enyémre, párás, 

rideg ablakon rezdül, sok száz apró csillagfénye.

Testeden gyöngypatakok egymással versengve,

csillogva hívogatnak, rügyként fakadó tűzvirág öledbe!

Tamás István: Remegés

Puha párnádra rátelepszik az éj. 

Szíved dobbanása a csend remegése. 

Aranycsillag játszik arcodon 

lelkedben felcseng kettőnk zenéje. 

Aludnál! – de a zene egyre szebb lesz, 

annyira szép, hogy megremegtet. 

Te meg Én, 

táncolunk az éjben 

Akár szerelmes angyalok 

remegünk a fényben. 

Álmodj csak kedvesem, 

ablakod alatt virágok ölelkeznek, 

egy furcsa érzés ringatja tested, 

s kicsordul aranyló, mézédes könnyed. 

Ébredezik a hajnal kibontott fátylában, 

szendergésed eltűnik a Hold ragyogásában. 

Hogy vigyáztam rád, megtudhatod könnyen, 

szívedben remegve dobogtam, 

s párnádon ott maradt a könnyem...