Oszip Mandelstam: Silentium

Most, hogy még meg se született,
elegye szónak és zenének,
erős kötelék is ezért lett,
Összeköt minden elevent,

A tenger csöndesen pihen, de
eszeveszetten ég a nap,
fehér orgonafürt a hab
bágyadt-kék porcelánra festve.

Tudom, a szám majd rátalál
az eredendő némaságra,
a hangra, mely fogantatása
percében kristálytiszta már.

Maradj meg habnak, Aphrodité,
zenévé változz vissza, szó,
szív, ősforrással áradó,
homályló szív, ne légy te szívvé.

(Pór Judit ford.)

Oszip Mandelstam: A mély, roppant gödör

 A mély, roppant gödör kristályos és sötét,
ablak sóvárog fenn derengve;
a szív, a szív miért lassúdik és miért
nehezül el makacsul egyre?

Hol lágy iszap után vágyódva elmerül,
súlyosan hull a vízi mélybe,
hol mint a szalmaszál, felszáll erőtlenül
és fellebeg a víz szinére.

Gyöngédséget tettess az ágy mellett, magad
Dajkáld magad, míg élsz, a nyegle
unalmat elfogadd, szomorúságodat
úgy éld meg, mintha mese lenne.

(Pór Judit fordítása)

Oszip Mandelstam: A borús ég leplei lengék

A borús ég leplei lengék;

ölel-altat az erdei csend.

A magányos séta keresztjét

belenyugvóan viselem.

S felröppen a hon közönyéhez,

mint vadkacsa, újra a vád, -

miért sújt e borúval a végzet,

miért hurcolom én e magányt?

Lövés zaja. Vadkacsa szárnya

nehezül tavi hártya fölött.

S kettőzve a létüket, állnak

bódultan a parti fenyők.

Visszafénylik a sápatag ég, és

a világ köde ontja a bút -

ó, hadd legyek ily ködös én is,

s add meg, ne szeresselek úgy.

(Baka István fordítása)