Gulyás Pál: Aludjál, álmodj!

Látod, az élet
elcsendesedett!
Zörögnek az úton
fáradt szekerek,
már messze zörögnek,
mert száll a sötét...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!
 
Földöntuli mámor
forgatja a fát,
mert érzi a felhők
lágy forgatagát.
S elveszti alakját,
elveszti szinét...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!
 
Felgyújtani lámpád
mit érne? - Sovár
lelked belehullna,
mint esti bogár,
mely táncol a fényre
s nem tudja, miért...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!
 
Megszűnik a szívben
gond, lárma, harag
s már te is a lengő
Hold sugara vagy!
Cip-cirip... a tücsök lent
pendíti az éjt...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!

Gulyás Pál: A méhekhez

Süt a szép Nap, szép virágot
nyit a boldog július,
most születnek a villámok,
ott, ahol az ég borús.
Kicsi méhek, ti a füvek
halkan zöngő fiai,
legyetek a nyárhoz hűek,
ajtajához hajlani!

Hív a sárga napraforgó,
hív a vadmargaréta,
s a kapor, az ernyőt hordó,
szitakötők hajléka,
az estike is hív nedvvel,
a borzongó levelű,
s kit az éj itat méreggel,
vérehulló fecskefű...

Menj, amerre tetszik néked,
de kerüld el a gonosz
levelű rontó vidéket,
mely tündöklik és oroz!
Szállj le bátran a bodzára,
szállj le bátran a hársra,
szállj a rezgő rezedára
és szállj le az akácra!

Süt a szép Nap, de az esti
felhőkön villám szállong, -
kicsi méh, hozz egy mézcseppnyi
villámot bolyhocskádon!
Pörgesd halkan szempillánkra,
te hallod a perc léptét:
hadd legyen lelkünkön lámpa,
ha ránkhull a sötétség!

Gulyás Pál: Fehér vitorlavászon

Bementem a szobába és elém jött
mosolygó arccal, csillogó jósággal
szemében, az én édes jó anyám.
Mosolygó volt az arca, régi-régi
ismerősöm volt ő nekem,
olyan ismerősöm volt, mint a por
a fának, mint a hűs hegyi patak
a víg ezüst halacskának… De mégis,
hiába volt ő jó anyám,
mosolygó arca nem csitítja már el
többé az én kiáltozásomat!
S hiába simogatja hervadó
fehér kezével néma homlokom:
már csak árnyék e kéz, a fénysugárzó
gyermekévek lengő fantomja, mely
oly végtelen távolból integet
felém már, mint a távozó hajók
lengő fehér vitorlavásznai.

Gulyás Pál: A lámpa

A lámpa olyan mélabúsan
vetette árnyékát szobámra…
Először csupán azt gondoltam:
egy lámpa, egy parányi lámpa.

Aztán meghasadt a plafon,
a padlón megjelent a mélység –
felettem zúgó csillagok,
alattam tátongó sötétség.

S a lámpa, a parányi lámpa
megvakitotta a szemem –
s olyan vagyok, mint vén Homérosz:
nem látok, csak emlékezem.

Emlékezem az ős tájakra,
melyekkel a lelkem tele –
forog az Ókeánosz habja,
süvölt Hadész roppant szele!

Gulyás Pál: Apám

Nyár volt. A délutáni ég szeméből
utána reszkető zápor porozta
a viruló vidékeket.
Az állomásról egy akácos erdőn
keresztül kellett hazatartani,
de beteg voltam, nagybeteg, s kesergőn
aléltak el testemnek tagjai.
Apám, az én szakállas zord apám
a zúgó fák előtt megállt, és aztán
széles vállát felém hajlítva így szólt:
“Kapaszkodj csak belém, fiacskám!”
És úgy cipelt a záporon keresztül,
mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák.
Azóta húsz év telt el és én most is
érzem erős szívének dobbanását.

egy csillogó könnycsepp esett,

Gulyás Pál: Apró kis árnyak

Már nemsokára itt az éj,

már nemsoká a kémények felett

fog lengeni keselyű-szárnya.

Pedig nyugatról még a Nap

sugárzó csókja rátapad

a háztetőkön át

a földrehajló jázminok hajára.

De már a fák alatt apró kis árnyak

mozognak nyugtalan

s a lombok szárnya őket eltakarja.

Hiába már a Nap aranyt

mosolygó cselvetése,

már nemsoká leszáll az éj hatalma.

A nyugtalan apró kis árnyakat

a lombok úgy takarják, védik,

olyan anyai szeretettel

ölelik lassan dobbanó szívükre,

mint a kotló melengeti a csibéit. 

Gulyás Pál: Hajnali séta az országúton

A füvön csillog a harmat,

a levegő még hideg,

ez a friss hajnal, előtte

megdobbannak a szívek. -

Akit nem védett az álom,

mint egy rejtelmes burok,

az olyannak ez a hajnal

fojtó kegyetlen hurok!

most siet vissza a csontváz

a sírnak mélységibe,

a kakas most kukorékol,

mert kergeti a szíve:

csőrét élesen kitátja,

teste borzongó-puha,

csak úgy sugárzik belőle

a föld elementuma.

Így megyek én két akác-sor

közt a tág országúton,

megyek csöndesen előre,

merre megyek, nem tudom.

Merre az akácok dőlnek,

merre a szél keze ránt...

Ki tudja most életében

az egyetlenegy irányt? -

Most egyetlen cél világít

bennem: a harmat színe

mely hamvas lepelt borított

az úton mindenkire, -

aki ember, aki állat,

a harmat most rajta van,

most az örök álom csillog,

a fűszálon zajtalan.

Gulyás Pál: Szőlő közt

1. Tiszta gyermek

Még csak hat óra múlt. A Nap

alig szárnyalta túl a fák hegyét.

Kint sétálok a szőlő közt: az úton

még hűvös a homok,

de a futóbab indáján a harmat

mámorosan lángol már szerteszét.

Egyszer csak zümmögés üt a fülembe

s a halvány babvirág körül

a Nap melengető fényzáporában

egy csillogó kis méh szálldos kerengve

s parányi lelke úgy örül,

ha eltakarja őt a bab virága,

mint a tiszta gyermek,

ha végre eljutott az iskolába.

2. Az akácok sorfala

Két oldalt az országút mentén

sorfalat állnak az akácok.

Egy-egy akác kiválik a sorukból,

talán hogy jobban lássa a világot.

Én itt nézem őket a levelek közt,

a szőlő zöld levelei között:

mindenik akácfa két-három ölnyi.

S a lombjuk olyan üveges zöld,

hogy hiába bámulom őket,

nem tudja szemem lombjukat betörni.

3. Vándormadarak

Ez a homok itt szürke és kezemből

peregve hull ismét a földre vissza.

Közömbösen pereg,

pedig ő a természet néma titka. -

Egy-egy szem az ujjamra rátapad

és én úgy simogatom őket,

mint elfáradt vándormadarakat,

pedig tudom,

hogy az ő életük erősebb.

4. Kék szilvák

Kint vagyok a gyümölcsös kertben

és nem gondolok semmire,

csak a csöndre, mely mindent áthat.

Megyek a szilvafák alá,

a tamariskabokrot félrehajtva,

és bámulom a kék szilvákat.

Azután utánuk lendül a karom,

a reszkető ágak felé:

magányos kedvemet így töltöm.

S olyan határtalan boldog vagyok,

úgy örülök elszálló életemnek,

mint minden állat itt a földön. 

5. Az irgalmas fa

Fölöttem a fa néma lombja

reszketve kínálja gyümölcseit.

Reszketve kínálja, mert a szívében

él még a hit,

hogy én is gyermeke vagyok,

az ő szegény, elüldözött fia...

Láthatatlan szívében

mély szánalom fakad,

hogy így kell engemet a porban

viszonttalálnia.

6. Elpihent pillangók

Kezd hűvösödni már. Az Izabella

zöld levelei milyen mozdulatlan

nézik a veranda drótlugasáról,

nyugaton hogy bukik alá a Nap!

Oly mozdulatlanok az Izabella

árnyékos zöld levelei,

mint elpihent nagy zöld pillangók,

melyek már többé nem csaponganak.

7. Süllyed a világ

Alkony van, testem borzong a homálytól,

mely lassan permetez a szélben.

Rózsásak és lilák a fellegek

s a hold ezüst sarlója mozdulatlan

már ismét ott lebeg

az égbolt szürkülő vizében.

A földön óriási rózsaszínű

árnyékok inganak,

mint óriási rózsaszínű lepkék.

Aztán csöndesen süllyed a világ,

süllyednek az akácok

és süllyednek az illatos füvecskék.