Pierre de Ronsard: Utolsó vers

Kertet, házat, hazát, itt hagyom a remek
kancsókat, korsókat, a csinnal villogókat,
haldokló hattyuként, hogy szállván úgy daloljak
mint ő, ha búcsúzik kanyargó part felett.

Vége! A szép fonál im letekeredett;
éltem, énekeltem: nevem hírben ragyoghat;
tollam az égre száll, útján a csillagoknak,
messze onnan, hol a vásár világ recseg.

Boldog ki félreáll. Még boldogabb, ki megtér
az ősi semmibe; de még boldogabb ennél,
ki angyalnak siet Krisztus körébe föl,
lenthagyván könnyedén romlandó sár-ruháit,
melyekkel itt a sors, végzet, szerencse játszik:
ki lélek már, szabad a föld nyügeitől!

(Illyés Gyula fordítása)

Pierre de Ronsard: Ölelj meg kedvesem

Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass, 

lehelj belém, tüzesítsd át e testet, 

adj még ezer csókot és még tízezret; 

a szerelem nem számol s mindig szomjas. 

Csókolj, míg ajkad illatos és nedves, 

ne kíméld, úgyis megfakul maholnap, 

s az Alvilág sápadt ködébe olvad, 

hol porrá válik, többé sem lesz. 

Szorítsd körém öled piros rózsáját, 

amíg mézédes, szédült vonaglásunk, 

a kis halál, mindkettőnk lényén átjár; 

s ha vágyam maghal, hamarost feltámad; 

csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk 

a kurta napnak s rövid éjszakának.