Szabó Katalin: Néha kell

Néha kell, hogy érezd,

Milyen az megalázva.

Mikor ijedten keresed lelked hátsó ajtaját,

Hol a benned megbúvó rosszindulat

Mint titkos szeretőd oson el.

Mikor aznapi revüd final show-jaként

Öltöd fel hazug mosolyodat.

Néha kell, hogy érezd,

Milyen pőrén állni.

Mikor sietve kapnád magad elé,

Takarni gyarló testedet,

Életed legnagyszerűbb jelmezét,

A tökéletesen hímzett, csillogó

Színpadi lelkedet

Néha kell, hogy érezd,

Milyen az vértől lüktetve fájni,

Mikor ijedten kapkodsz

Minden feléd dobott szó után,

Hogy megtaláld, mi sebedre tapasz lehet,

De nem akarsz semmiért, semmiért fizetni.

Pedig egy nyíltan kimondott ,,Bocsánat!"

Az ára csupán ennyi.

Néha kell, hogy érezd.

Milyen az, a mélybe zuhanni,

Mikor hamis angyalszárnyaid úgy hullanak rólad,

Ahogy Ikarosz ragasztott tolla a naptól megolvadt.

Mikor érzed, milyen, ha nincs talaj a lábad alatt,

Hogy lejáratott trükkel igazolja mennyei mivoltodat.

Hogy érezd egyszer a valódi zuhanást,

Hol a mélyben lent,

feszített pokróccal várt rád egykor

Egy igazi jóbarát.

Szabó Katalin: Szabad-e nekünk még?

Szabad-e nekünk még így

Összemelegedve

Egymásba feledve temetni

Véres könnyektől itatott

Mindennapjaink?

Szabad-e nekünk még

gyermekeink szemébe nézve

meglátni a másikat,

s velük a közelgő Vég képébe vágni

a kezünkbe adott végtelent?

Szabad-e nekünk még így remegve

lesni egymás titkos sóhaját,

Mellyel halkan simítja végig

A másik rebbenő haját?

Lépéseim zaja halkan koppanva

Lábujjhegyre csitul,

S zavartan toporgok éned ajtaja előtt,

Csak tenyerem fektetem óvatosan,

Hol eddig durván kopogtattam.

Ujjaim hegyén érzem, ahogy lüktet a zár,

Várja, hogy simítva megigézzem.

Behunyt szemem alól a könnyek

Csendes gyémántként hullanak,

Vágyaim partján fekvő

Kemény sziklából puhasággá

csiszolódott homokba.

Szemem fénye rég megtört már,

S mélyén egy remete halkan kinevet.

Kérges faodva lett a lelkem,

Melynek törzsére körmömmel véstem a neved.

Nem szólok már, mert nincs ki értsen,

Nem várom a választ, mert tudom rég,

Nem igazolásomul kellesz nekem,

Te a szél nyelvén suttogsz nekem ma már,

Hisz számomra te vagy a kezdet és a vég.

Hát mondd! Szabad-e nekünk még így szeretni?

Túl a lázadáson, túl az életen,

Túl a birtokláson, s mindenen, mi értelem?

Szabad-e még így,

Mikor minden szétszaggatott álmom

Ajkaimba harapott sebből vérezve lüktet

Csókjaidtól lüktető szádon?

Aggódó szemed szemembe mélyeszted,

S háborgó lelkem szellemed kísérti.

Erős karoddal átöleled csöpp létem,

S cserfes magányomnak otthont ad szíved.

Féltőn figyelmeddel itatod

Szikkadt földdé apasztott hitem.

Szabad-e még így?

De kit érdekel? Csak így lehet!

Szabó Katalin: Benned otthonom

Érzem melegét válladon a nyárnak

Hideg lelkem reszketve bújik oda

A jégpillanatok futva elszállnak

Fagyszívemnek vagy napforró mámora.

Látom fényét az ébredő tavasznak

Szemedben pillantva a tiszta kéket

Értem melegét szerető szavadnak

Rásimítva az örök reménységet.

Nincs más otthon, mely melegebb mint vállad,

nincs tenger, mely szebben kék mint szemed

s nincs hang, mely nekem édesebb mint szavad

s elkerget felőlem minden felleget.

Szívemen bezárult az örök lakat

S másnak nincs kulcsa már hozzá, csak neked.

Szabó Katalin: Minden megérint

Eső

mely rideg cseppenként mossa le poros lelkemet

Szél

mely odaszárítja tenyeredre elcseppent véremet

Vihar

mely felkavarja a ráhullt avar alatt a sarat

Szélcsend

mely elnémítja a még bennem ordító vadat

Fekete felleg

mely beborít, s fenyeget fojtogatva

Kibújó napfény

mely a sötét rengetegben az ösvényt mutatja

Ködös reggel

Mely csontomig hatolva hidegen borogat

Harmatos hajnal

mely hűvös ujjaival csitítja lázas homlokomat

Én állok védtelen a szabadban, mint az ifjú fa

Hisz lelkével tárulkozik ki egy költő minden sora

Minden leírt szavam édes gyermekem

 Mint a fa s a hajtása, együtt lélegzik velem.

S eljő majd az idő,

mikor a gúnyos szó nem lesz számomra más,

Mint egy gonosz vihar,

Melyre a válasz már csak csendes lombsuhogás.