Bajza József: A távozóhoz

Int a pálya távola!

Csókod lángol ajkamon.

Égnek áldott angyala,

Légy szerencsés utadon.

Nyújtsad drága jobbodat

Zálogul, hogy lángodat

El nem oltják a korok

S bár eltép a sors hatalma,

Hő szerelmem istenálma

Emlékidben élni fog.

Még szemed dicső egébe

Engedj egy tekintetet,

Ah ez önt enyhületet

Vérző szívem mély sebébe.

Csókod lángol ajkamon.

Égnek áldott angyala!

Int a pálya távola:

Légy szerencsés utadon!

Bajza József: Vándor alkonydala

Csüggedezve inganak

A kifáradt láb-inak;

Esthomály borong utamra,

Szállnak a fény bájai

Idvezllek, ti béke honja,

Gyászfenyűk magányai!

Puszta tér vadonjain

Hagytak útitársaim;

A korányi bíbor égben

Fenn ragyogló istenek: 

Kény, dicsőség és szerencse

Fellegekben tüntenek.

S mint sötétes éjjelen

Bolyg a sajka fénytelen,

Úgy bolygék magamra hagyva

Hozzád, csendes ősi hon!

S boldog én már megpihenni

Itt fogok nyugpartidon.

Küzdjetek ti, küzdjetek,

Szélvész-hányta tengerek

Örvényin, villám s habokkal,

Bájremények csolnakán: 

E sötét partnál kiköttök

Majd a hosszas út után.

Bajza József: Isten hozzád

Bércről visszanéz a vándor,

Vígan int kies hazája,

Ott mosolyog a róna táj: 

De a messze távozónak

Szíve vérzik, szíve fáj;

Zeng felé a búcsúszó: 

"Isten hozzád, bujdosó!"

Bérc alatt áll völgyek árnyán,

Csak felhőket lát honából,

Elmerült a róna táj: 

Ámde búja nem maradt el,

Szíve gyászol, szíve fáj;

Zeng felé a távol szó: 

"Isten hozzád, bujdosó!"

Bérc és völgy is elmaradtak,

Felhőt sem lát már honából,

Ábrándkép a róna táj: 

Búja mint az ég kíséri,

Szíve vérzik, szíve fáj;

Mély keservvel zeng szava: 

"Isten hozzád, szép haza!" -

Múlnak évek, fürte ősz már,

Elfeledte rég hazája: 

Ám a kedves róna táj

Sírig képben él előtte,

Szíve gyászol, szíve fáj,

S a halónak vég szava: 

"Isten hozzád, szép haza!"

Bajza József: Esthajnal

Bájló aranyfény

Csillog szelíden

A reszkető tó

Hullámain.

Fölserken a szél

Rózsák öléből

S völgyek hűs árnyain

Zokogva leng.

Némul az erdő,

A messze síphang

Reszketve nyögdel

A légen át.

Kéklő virággal

Himzett ligetben

Rejtezve csattog

A csalogány.

Leányka, édes!

Még most öledben

Elszenderülve

Mennyet lelek:

Ki tudja? holnap

Talán síromra

Leng a lenyugvó

Est bíbora?

Ah vajon e szív,

Mely hőn pihegve

Hófátyolodnak

Alatta ver:

Fog-e felettem

Sóhajtozásban,

Mint a nyögő szél,

Kesergeni?

Bajza József: A Holdhoz

Mi búsan néz a tiszta kékről 

Felém, te biztos hű barát!

Ki egykor nyájasan ragyogtad 

Körül ez árnyak pamlagát.

Te láttad itt e kertmagányban 

Hol ákász hinti árnyait, 

Felhőidről mosolyogva gyakran 

A boldog párnak titkait.

Bájjal fénylél az égi lyányka 

Öröm ragyogó könnyein,

S némulva rád emelt szemekkel 

Tisztán ömlengő érzetin.

Most csendesen rezgő sugárid 

Egy sírhanton halványlanak. 

Hol ő már nyugszik, és fölötte 

Magas fű szálak inganak.