Babits Mihály: Micsoda föstmény!

Eső után fény, különös fény, mit játszol
oly méla-frissen, égő-hüssen a csillogó utcákon?
 
 Utcákon, utcámon, utcánkon, édes:
szeretem ami szomorú, szeretem ami fényes.

 Mily sűrű, mily nedves színeket csorgat és csünget
az égi ecset, mely sokszor oly sötétre festette életünket!

 S innen az emeletről - pici tókat, ingókat, elfutókat,
látom az esernyők selymét s a lakktetejű autókat.

 Talán az egész világ most csak ing és elfut és fölkap
az Égbe, mely életestül mind könnyeden csünget és csorgat
 
 engem és téged egy ecsethajszálon s majd újra elmázol
mint a felhőt és tócsát, amit senki se gyászol...

 Óh jaj, mi készül itt, térben és időben, micsoda föstmény!
...Eső utáni fény, méla-friss, égő-hűs, különös fény...

  

Babits Mihály: Szöllőhegy télen

Az egész szőllőhegyet látni most,
a hegy husát most látni meztelen,
mint ájult hölgy, mutatja fesztelen
telt formáját, a gömbölyűt, csinost.

A barna föld emlőjét látni most,
emlőt száradva, dombot nesztelen,
hol az áttetsző gyöngygerezd terem,
melyből szürik a mézizű pirost.

Karók serege bús-meredten áll,
arannyal árnyal a ferde sugár,
a puszta hanton egy lélek se jár.

December, január és február –
mikor jön már a tavasz és a nyár?
a fosztott tőke álmodozva vár.

Babits Mihály: Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, sima bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatosan, hogy minden fűszál
lágy leple alatt egyenesen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyű, sima, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyújtják sorban a napfényű gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván,
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze múltba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis csak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a múltak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny fűszálat:
miért nő a fű, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

Babits Mihály: Olvasás közben

Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró
hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról!
s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.
 
S mindegyik egy-egy darabkát elrabló
súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen…
s agyam e mindig szikra-éhes tapló,
elfogy!… hál’isten… s megindúl a könnyem…
 
A könny, a szelíd, meleg, enyhitő…
és attól oly érzékeny lesz a kedvem,
amilyen nem volt száz esztendő óta.
 
Megáll… elég vén: meghal az idő;
a fülem zúg; s lenn mélyen a szivemben
örök búgássá szélesűl egy nóta.

 

Babits Mihály: Álmok kusza kertjeiről

 Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam.
Kertben bolygtam, és magam voltam a kert, ahol bolygtam,
a kert ahol bolygtam és bolygok, botlódva bozóttól bozótig,
mint ki éjjel jár tapogatva, és az árnyaktól huzódik.
Gonosz ligetben járok én, utamat nem látom előre,
és mégis biztosan tudom, hogy kijutok egyszer belőle.
Nem lesz az márma, sem holnap, sem holnapután, s azután sem,
és jól tudom, hogy nem lesz még halálom különös óráján sem,
s nem az idők végén - az idő sohsem érheti végét:
hanem az idők mögött valahol, hol az Isten tartja székét.

S veszélyesen, mintha az ürben egy csillag egy másikra hullna,
hullt, kedvesem, kertemre kerted és testvér álmod álmomra.
Most titkosan egy helyen két kert, és két álom olvad keverve,
mint egy lemezen két fénykép, vagy két hang egyszerre leverve.
Mintha külön nem volna elég útvesztő lelkünk vagy testünk,
egymásra dobott két háló, egymás zavarába estünk.
Egymás élete szörnyeivel tele minden bozótunk:
dupla sűrűségben járunk mi, s kézfogva tapogatózunk.
Vagy néha dacossan ha egymás lázas kezét eleresztjük,
nem vagyunk sem egy már, sem kettő, magunkat is velevesztjük.

Óh nem vagyunk mi boldogok, se tiszták, se jók, se bölcsek.
Életünk a kócos erdők ágainál kúszább és törtebb,
ezer rosszaságtól sötét és könnyektől nedves;
de a lombok végül is egymást a nyilt égbe ölelik, kedves,
mely fényes homlokkal hajol ránk, mint dajka az ébredezőre...
s egyszer símára gombolyul minden ami zilált és dőre.
Nem lesz az márma, sem holnap: az idő csak oszlopos tornác.
A Takács a napok mögött ül, amik során élve túl nem látsz.
Durva cselédei tépik álmaink kócát, a Sorsok,
mely gubancban hever előtte s nagy kezeik szelében borzog.

Babits Mihály: Magyar szonett az őszről

Jön az ősz, már hullnak a cifra virágok
szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok,
ha süvít a böjti szél: »Nincs szükség rátok!
Már vége a násznak, megestek a lányok.«

Komolyan és szürkén, mint a gőgös szerény,
fiait ringatva ül a termés, helyén,
kész elbocsájtani a Szentmihály szelén
s hős anyaként halni a November derén.

S már érzi az éh nyúl, hogy a fű kopaszabb.
Jajgat a sok madár, folyton vérzik a nap.

Megy a gőzös, Pestre, füstje a földre csap.

Ideges a farkas a gyürött erdőben.

Ideges az ember szíve a mezőben.

jön valami amit minden ért, csak ő nem.

Babits Mihály: Pictor Ignotus

Nagy képtárakban hogyha járok
megakad olykor a szemem
aranyozott, régi képeken ;
fakult a szín, tördelt a vászon,
fátyolt kapott a régi arc,
s csak annál izgatóbb a rajz,
minthogyha három-négy évszázon
által egy mély szem nézne rám.
Nézem: ennyi meg ennyi szám...
Ki álmodhatta ezt az arcot?
mert minden festés álmodás -
hiába: nincs ott írva más:
     Pictor Ignotus.

Szép hercegnőket ismeretlen
hagyott Leonardo sokat,
titkos mosolyban arcokat,
tájakat titkos fényü ködben;
és bársonyok és bársonyég,
ember és tenger van elég
Carpaccio sok dús színü vásznán;
sok ifjú barna angyalok
lázlángu szeme andalog
Botticellinél vágyparáznán;
de nálad mindnél végtelen
mélyebbet sejt a méla szem,
     Pictor Ignotus!

Mi volt kincsed? öröm-e, bú-e?
Sok büszke régi álmodók
Mózesről Michel-Agnolók
és Sybillákról álmodoztak;
Pinturicchióé dús világ
mesemadár és mesefák;
Mantegna Rómát visszahozta;
Crivelli elmerengni hív
s arannyal hímez primitív;
izgat a régi Cimabue
mint egy bizanti ős talány:
de izgatóbb vagy te talán,
     Pictor Ignotus!

Mi volt kincsed? öröm-e, bú-e?
Örömből, búból drága kincs
jele e kép és társa nincs.
Izgat a régi Cimabue
mert neve maradt, műve nem:
neked műved van, névtelen.
Mi az a név? Csupán lehellet
s embernek mégis mindene:
alkot, hogy fennlegyen neve
ősei büszke neve mellett;
te alkottál s neved ma sincs
és vagy, szegény, mint aki nincs,
     Pictor Ignotus.

Rokonok vagyunk, régi testvér:
miként te cellád rejtekén,
rajzolgatok magamban én
s csak folytatom, amit te kezdtél.
Mi vagy te már? Rég földi rög:
de akit rajzoltál, örök.
Ha én így, mielőtt elesnék,
emléket arról hagyhatok,
amit meglátnom adatott,
hogy mások is lássák s szeressék,
nyugodtan húnyom el szemem,
s leszek örökre névtelen
     Pictor Ignotus.

Babits Mihály: Nyár

Esik a nap!
Szakad a súlyos, sűrű zápor
zuhogva istenigazából.
Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
      Óh gyönyörűség!
 

Részeg darázs
ráng körülöttem tág körökben,
ide röppen és oda röppen:
visszatérő csapongás, lenge hűség...
      Óh gyönyörűség!

Hangos virág
kiált, bíbor színekkel esdve,
hogy jöjjön már a bíbor estve,
hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
      Óh gyönyörűség!
 

Tornác fölött
szédülve és legyet riasztva
fúl a cseléd, liheg a gazda;
álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég...
      Óh gyönyörűség!
 

Boldog a nap:
de boldogság a vágy gyürűse!
Boldog a nap, s vágyik a hűsre...
Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
      Óh gyönyörűség!

 

Babits Mihály: Csak posta voltál

Ki ugy véled, nyomot hagysz a világnak,
kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad
nehezét únja s rímét ismeri:
marad-e rajta valami magadból,
vagy csak az utcán cipődre ragadt por
amit emlékül továbbadsz neki?
 
Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát
melyet oly égve és merengve futsz át
naponta többször hogy már, azt hiszed,
minden ház lelked mély szineit itta
s lelked rongyait lengi mindenik fa
s a sarki szél is tégedet sziszeg,
 
kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,
s vedd ki a szélből mit beléje sírtál
mint gramofonba mely megőrzené:
miről beszélnek? Régibb otthonodról
s a vad hegyekről, melyek alul egykor
közéjük jöttél, s amelyek felé
 
emléked visszanéz közűlük; ez vagy
te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy
Pest közepén, azt hordasz és vetítsz,
s ha árnyat festesz a város falára,
az csak a hűvös havasoknak árnya,
mely rádtapadt s amelyet közvetítsz.
 
Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,
és a hegyekkel egy csak ott se voltál.
Mi voltál ott? keresd tovább magad!
Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél
s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,
mert szülőfölded felelt általad.
 
Nagyapád háza s a szelíd Dunántul:
de abban se lelheted igazánbul
magad lelkét, lázadó siheder!
Más voltál ott is! más táj, messzebb útak
voltak még amik rajtad áthuzódtak
s csak posta tudtál lenni és meder.
 
Életed gyenge szál amellyel szőnek
a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
amit hoztál, csak annyira tied
mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
magad is, kit a holtak lépte vet.

Babits Mihály: Paysages Intimes

2. Tavasz előtt.
 
A fák az égre nyujtják mezítlen karjukat,
»Ruházzatok fel minket!« kérik a mennyeket.
»Adjatok bő ruhának lobogó lombokat,
húzzatok ujjainkra zöld selyem kesztyüket.«
 
A domb görbítve hátát sütkérez a napon
és szól: »Tavaszi tarka ruhámat megkapom,
zöld bársony lesz a vállam, tollas a kalapom
virágos fák tollával tollas a kalapom.«
 
A fázós öreg föld is új ruhájára vár
s fázón röpül az űrben, mint egy vedlett madár,
szeretne napanyjához közelebb szállni már
s meleg ölébe bújni, mint egy vedlett madár.

Babits Mihály: Az elbocsátott vad

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.
 
Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.
 
Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
ujból elveszni engedett.
 
Azóta bolygok a viharban
vadmódra - de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.
 
Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
«Vezessen Hozzád a szabadság!»
igy kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Babits Mihály: Emlékezés gyermeteg telekre

 Telek jutnak eszembe, telek, 
régi, kemény, csillagos telek, 
murijáró szép falusi utcák, 
deres bajszok s nagy piros fülek. 
Parasztszagu éjféli misék, 
mennyi süllyedt, jámbor semmiség, 
nagykendőbe bagyulált cselédek, 
cukorbundás házak, tejes ég. 
 
Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek, 
Pesten is átbujtam egy telet. 
Csillagok és lámpák kavarogtak, 
félelmes volt a sok emelet. 
Nappal kezdődtek az éjszakák, 
csilingelt és búgott a világ, 
cicázott az ablakok visszfénye: 
Mikulás ment a hátsó gangon át. 
 
Később, kisvárosi zsúrokon, 
mikor összejött a sok rokon, 
lányokat kellett hazakisérni 
s én hallgattam az egész uton. 
De másnap, mint röpülő-cipős 
Merkur, versre lengtem a csipős 
ködben a magányos jégen - mit ma 
nemcsak lábam, de szivem se győz. 
 
Ó teleim, gyermeteg telek! 
mily bolondul elfeledtelek. 
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha 
nem ringatja eleven meleg. 
Némelyik már, mint egy szertehullt 
láncnak szeme, halkan elgurult... 
Pedig amint fogy-fogy a jövendő, 
egyre-egyre drágább lesz a mult.

Babits Mihály: Kabala

Egy
mennyi mindent próbáltam én – de minden egyre megy.

Kettő
az egyből kettő sohse lesz: magányos lelke meddő.

Három
rossz útra visztek, életem, szerelmem és halálom!

Négy
négylevelű nyil útadon – vakon mellette mégy.

Öt
a sorsod öt kemény pecsét – ne hidd hogy föltöröd!

Hat
bár építnéd mézednek a szép hatszög mézfalat!

Hét
de te utazni kergeted a Göncöl szekerét.

Nyolc
a Nyolc a harapófogó, hogy égve fölsikolts.

Kilenc
kilenc hónap, miért tevéd, hogy engem fölteremts?

Tíz
az egyhez még egy nulla kell: a léthez Léthe-víz.

Tizenhárom
Hiszen várom:
majd jön valami semmin út, valami vizen álom.

Babits Mihály: Őszi csengő

A drótcsengő a parkban
megszólal lágyan, halkan,
mert rázza az őszi szél;
zöld fönn a kapubálvány,
de sárgul, hulldogálván
fáról a gyenge levél.

A drótcsengő a szélbe
oly szomorún zenél be
s a szívnek bánata kél.
Fenn zöld a kapu rácsa,
de zörg az év harácsa
a földön: őszi levél.

S a csengő csengve mindég
mert rázza durva vendég,
hívatlan északi szél,
bejő a zárt kapun át,
s hordozva hosszú gúnyát
söpörget, sárga levél.

Babits Mihály: Bálterem most az ősz...

Bálterem most az ősz
sárga selyemmel.
Legyezők röpködése.
Táncok lengése.
Ha tánc van, ahol tánc van,
minek az a sok szőnyeg?
Oly puhák, vastagok,
és folyton fölgyürődnek...
Uram, mi a levegőben
táncolunk, szállunk,
s ha fáradtan táncból kiállunk,
a szőnyegre lehullunk.
Sűrű, kemény zene fáraszt,
milió hegedü hangja;
látatlan cigányok csücsülnek
a felhő karzatán.
Lenge lankadás, minden könnyü!
Csak egy nehéz: a lábam.
Csetlek és botlok,
mint kábult részeg a bálban.

Babits Mihály: Az őszi tücsökhöz

Ki átható, egyhangú dalaiddal
betöltöd a nyugalmas éjszakát,
milyen lehet tenéked a világ?
.
Csend van; a hangok alusznak az éjben.
A te zenéd van ébren egyedül,
mint láthatatlan, éles hegedű.
.
A te zenéd a csöndnek része immár
és mint a szférák, titkon muzsikál:
Az hallja csak, aki magába száll.
.
Csendnek és éjszakának hegedűje,
milyen lehet tenéked a világ?
Érzed-e a csöndet s az éjszakát?
.
Zenéd olyan, mint a lelkem zenéje
s talán a fájó unalom dala:
Egyforma volt tegnap s egyforma ma.
.
Bokrod alatt, ah, kétségbeesetten
érzed a csöndet és az éjszakát
s szegény vak lélek, sírsz az éjen át.

Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra

Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem,
Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok istensége.
Ő nem az a véres Isten: 
az a véres Isten nincsen.
Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.
Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.
Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.
Csöndes ő míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk: 
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.
Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.
Néha átokkal panaszlom
de Ő így szól: "Nem haragszom!"
Néha rángatom, cibálom: -
tudja hogy csak őt kivánom.
Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.
Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.
Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?
Tőle, Hozzá minden átkom: 
hang vagyok az Ő szájában.
Lázas hang talán magában: 
kell a szent Harmóniában.
S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke.

Babits Mihály: A lirikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,

de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?

Vak dióként dióban zárva lenni

S törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,

Csak nyilam szökhet rajta át: a vágy --

de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,

mert én vagyok az alany és a tárgy,

jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Babits Mihály: Levél

Ne kérdezd, barátom, hogy mit dolgozom

mert csak vékony időm könyvét lapozom

s ez a fáradt élet úgy tart pihenőt,

mint üres könyv-oldal új szakasz előtt.

A fű sarját nyírom, a fákat nyesem,

fázó bárány módján a Napot lesem.

Lapokkal, levéllel halmos asztalom:

zsongó gyepem ágya csendesebb halom.

Asztalom bús szirtjén lapok, levelek,

lelkekből verődött, nyugtalan sereg

idevert madárraj, zsibog és csipog:

üzenetek, élet, levelek, lapok...

Ne várj tőlem semmit, távol jó barát!

Ne lesd a poétát, tirannus világ!

Barlangba húzódott, sárkányokkal vív,

szökevénynek látszik, aki volt oly hív.

Szökevénynek látszik, lelke csupa dac,

amit tőle várnak, sohse teszi azt.

Jaj, szegény lélek, hát világ rabja légy?

Vagy saját szobrodnak hitvány majma légy?

Búsan mosolyog rám kertemből a nyár,

mert engem az ősz kezd aranyozni már,

hervadt fa rozsdája, halálos arany,

kit ez a fény von be, annak este van.

Mint kit egy dús ünnep örömére rég

talpig aranyba vont az éh-szemű nép,

mezítelen állt ott, eleven szobor:

csak ő maga tudta, hogyan fuldokol.

Babits Mihály: Ádventi köd

Tél van megint!

Reggel amint

fölébredek,

még betekint

az utcalámpa

sötét szobámba,

mert odakint

köd van megint.

Elbúvik a

nap-paripa

az ég dugottabb

aklaiba,

hova a csillag-

állatok bújnak

nappalira:

Kos, Bak, Bika...

Tán a ravasz

égi lovas

»sötéten tartja«,

míg egy kamasz

s vig turf-inas

a forró pálya

gyepét kitárja:

az új tavasz.

S én mint kinek

nagy versenyek

tétén végső

reménye remeg,

szorongva kérdem,

mit rejtenek

e függönyök

s az istenek?

És lesz-e még

hogy fölfakad

a borulat,

s küld-e a nap

egy sugarat,

mint vért a seb,

vagy megfulladt

a köd alatt?

És lesz-e még

Lángja elég

hevítni, mint

valaha rég

e földi lét

fagyát s az ember

vak életét

valaha még?

Ágyon ülök

s nincs egy szemernyi

kedvem kikelni.

Talán örök

marad a köd

amely beföd

s kásásan ing a

tetők fölött.

Óh könnyű rímek,

friss zengzetek,

csengessetek!

Végem, ha vígaszt

nem lelhetek

tibennetek...