A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Berzsenyi Dániel. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Berzsenyi Dániel. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. május 22., péntek

Berzsenyi Dániel: A Pesti magyar társasághoz

1815

 Ki kétli s kérdi, hogy csak a dicső ész
Emel ki minket a barmok sorából?
Ki kétli azt, hogy minden érdemünk,
Minden szerencsénk ezzel nő s hanyatlik?

 Az ész az isten, melly minket vezet,
Az ő szavára minden meghajul,
Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké,
S örök helyéből a tenger kikél;
Ez alkot minden szépet és dicsőt,
Az egyes embert, mint a milliókat,
Ez áldja s égi boldogságra inti.

 Miért utálja hát szövétnekét
Az ember, és mért nem terjeszti fényét
A vak halandók néma éjjelén?
Aegyptus áldott földje kérkedik
Az ész legelső nyílt virágival;
De ott fakadtak egyszersmind azokkal
A hit vakító szentelt maszlagi,
Mellyek korunkig hintik mérgöket,
S örök zavarba dönték e világot.
Az ég ürébe felható tudós
Az égi zsákmányt barlangokba zárta,
S az embereknek bábot s vázt vetett,
Mellyek vakabbá tették a vakot,
És a lenyügzött józan értelem
A szarvas isten áldozatja lett.

 Így a görög nép s Róma bölcsessége,
Mellyet csudálva tisztelünk ma is,
Csak a tudósok székiben lakott:
A nép szemébe nem hatott sugára,
Előtte el volt rejtve mindenütt,
Míg végre a vad barbarok dühétől
A föld szinéről eltörűltetett.
Éj födte a föld pusztaságait,
Éj, mellybe számos századok merűltek.
S ha most azolta kezd is fényleni,
Melly szűk határba önthet áldva éltet,
S az éj csudái mint süvöltnek arra!
S hány népek élnek még ma is körűltünk.

- Tekintsük által a föld részeit -,
Kik a baromság aklában hevernek,
És semmi isten nem tekint ügyökre!

 Ez istenének a barmot hiszi,
Imádja a föld ocsmány férgeit,
S azoknak embervérrel áldozik;
Emez vakító papjának ganéját
Mint szent ereklyét tisztelvén, eszi;
Amott az odvas fákban éhezik
Az embereknek görhes istene,
S a legnagyobb bűnt batkákért lemossa;
Imitt hamúban kotlik a herélt szent,
S bámészkodása istenné teszi;
Itt a mosódás módja szent titok,
S a fél világot embervérbe mártja,
Mert azt az egyik párt az ujjain,
Másik könyöknél szokta kezdeni,
Mellyért is egymást öldözik halomra;
Ott a falukban s városok piarcin
Jár kóborolva a sok meztelen szent,
Szabad kezekkel élelmet rabol,
S az asszonyokba önti szent dühét,
S a férj, az égnek hálát adva, nézi,
Ha hitvesével szent bujálkodik.

 Így a világnak legkiesb vidékit
Ádáz bolondság tölti, ostorozza,
S undok zsiványi barlanggá teszi;
Erynnis üszkét hányja városinkra,
Az öldöklő kést egyiránt fereszti
A reszkető ősz tűztelen szivébe
S az anyja keblén ácsorgó szopóba,
És csontjainkból trónust rak magának,
Mellyet dög, ínség, sárga félelem
S kínokkal élő bánat fog körűl.

 Hol van tehát a józan értelem,
Hol a tudósok annyi izzadása?
Remélhetünk-e vajjon jobb világot?
Gyaníthatunk-e olly időt, mikor
Az ész világa minden népeket
Megjózanít és öszveegyesít,
S kiirt közűlünk minden bűnt s gonoszt?

 Reménylek. Amit század nem tehet,
Az ezredek majd megteendik azt.
De hinnem is kell; mert midőn, barátim!
Buzogni látom lelketek hevét,
Melly e nagy ügyre felken títeket,
S e szent szövetség láncába csatol,
Előre látom: mint terjesztitek
Hazánkban Delphi égi kincseit
S az értelemnek nagy törvényeit;
Előre látom: mint leheltek éltet
A sziklamellbe és a holt agyagba,
S mint jámborodnak a vadállatok
Előttetek, s mint omladoz rakásra
Az ész s igazság mennydörgő szavára
A zordon inség óriási tornya,
S mint hullanak le durva láncai.

 Fogadjatok hát engem is, barátim!
Szent frígyetekbe; íme, esküszöm,
Hogy áldozatlan kézzel nem jövök:
S ha gerlicéim és virágaim
Az isteneknek kedvesek lehetnek,
Temjénetekhez szívesen teszem. 

2024. április 9., kedd

Berzsenyi Dániel: A tavasz

A tavasz rózsás kebelét kitárva,
Száll alá langyos levegőn mezőnkre.
Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek,
S illatot isznak.

Alkotó aethert lehel a világra,
Mellyre a zárt föld kipihenve ébred;
Számtalan létek lekötött csirái
S magvai kelnek.

Flóra zsengét nyújt mosolyogva néki.
Nyomdokin rózsák s violák fakadnak,
A vidám Tréfák, Örömek, Szerelmek
Lejtnek utána.

Én is üdvezlő dalomat kiöntöm,
S egy virágbimbót tüzök, édes Emmim,
Gyenge melledhez: valamint te, olly szép,
S mint mi, mulandó!

2024. január 9., kedd

Berzsenyi Dániel: Horác

Zúg immár Boreas a Kemenes fölött,
Zordon förgetegek rejtik el a napot,
Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,
S minden bús telelésre dőlt.
 
Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel:
Gerjeszd a szenelőt, tölts poharadba bort,
Villogjon fejeden balzsamomos kenet,
Mellyet Bengala napja főz.
 
Használd a napokat, s ami jelen vagyon,
Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd
Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod
Boldog csillaga tündököl.
 
Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örűlj.
Míg szólunk, az idő hirtelen elrepűl,
Mint a nyíl s zuhogó patak.

Berzsenyi Dániel: A közelítő tél

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
 
Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.
 
A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.
 
Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.
 
Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.
 
Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!

2022. április 11., hétfő

Berzsenyi Dániel: Búcsúzás Kemenesaljától

Messze sötétedik már a Ság teteje,
ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
szülőföldem, képedet:
megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kéklő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet..

Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását,
s ácsorgó ajakam első mosolygását,
szülém forró kebelén:
ti láttátok a víg gyermek játékait,
a serdülő ifjú örömit, gondjait,
éltem vidám reggelén.

Mélyen illetődve búcsúzom tőletek:
elmegyek: de szívem ott marad véletek
a szerelem láncain.
Hímezze bár utam thesszali virulmány,
koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány
a szerencse karjain:

Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,
ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok
örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körül a mély tengereket,
mint Magellán gályái.

Ó, gyakran a szívnek édes ösztöneit
s tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
e bújdosó csillag ezer orkánait
bévont szemünk nem látja.

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
messzebb járnak szemeink:
bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
s későn hullnak könnyeink.

2021. október 14., csütörtök

Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz

 Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztő
Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva győztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének;

Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya. –

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
A büszke Karthágó hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.