Émile Verhaeren: Zarándokló fák

Mikor a haldokló sugárnyaláb,

a vérző, őszi föld szívébe markol,

az ónszínű, kopár keresztutakról

zarándokolni indulnak a fák,

a bánatuktól nagyra nyúlanak,

jámbor, szelíd, kegyes, gondolkodó mind,

a levelük sír, sír és egyre bólint,

szomorú lombjuk könnyez hallgatag.

Amerre nézel, mennek mindenütt

kettős sorokban, ó vajon mióta? -

A fényt keresi a fák légiója,

a nap, a nap hatalmas mágnesük.

A köpenyeik csupa aranyok,

rájuk esik az alvó, csöndes, esti

fény és szélük haloványra festi,

a poros úton tömjén kavarog.

Haladnak a hegy bús szikláin át,

láttukra az ember döbbenve hallgat.

Titokzatos tanyák és törpe falvak

lerogynak és úgy mondanak imát.

(Ford.: Kosztolányi Dezső)  

Émile Verhaeren: A hó

Hullong a hó, hull szakadatlan

mint tiszta gyolcs, hull csendesen

az árva-árva tereken,

s amerre száll, átok terem.

Hullong a hó az alkonyatban,

hogy egyik perc a másikba pattan,

hull, hull - egyhangún - szakadatlan:

sziszeg, zuhog, akár a katlan:

tompán a néma házra hull,

zárdákon, csűrökön lapul:

sziszeg, zuhog, akár a katlan

s a temetőkre és sírokra száll le halkan.

A zord idők bús lobogóját:

kibontja a hósík felett:

s a gyászos nyomortól nem óvják

kunyhók a bús szegényeket.

A fagy lejő s csontig hatol

és szűk a kunyhó, szűk az ól,

a lelkeken ott a nyomor s a hó,

a bús, a nehéz és tiszta hó.

Sötét hidegben fázik a lakó

és az arca oly sápadt, fakó.

Hótól fehér az út,

halottak a faluk:

a sok kristályos nagy, kopár fa,

és a didergő fák sora

úgy áll fehér cukorba mártva.

Belepte már a malmot a fehér moha

s olyan, akár csak egy kelepce

és készen áll a prédára lesve:

lenn a viharban reszkető

kolostor és háztető

november óta küzd az estbe:

s a hó csak hull, hull, hullong csendesen

a végtelen, kopárbús tereken.

Ameddig csak a szem elér,

minden fehér, fehér, fehér,

hó mindenütt, hó, tiszta hó,

halotti, sápadt takaró,

halotti meddő takaró.

A végtelen tél szemfedője

rongyos pehely-hímmel beszőve.

Émile Verhaeren: Olyan szép szavakat...

Olyan szép szavakat mondtál nemrég az este,

Hogy a sok-sok virág, amely felénk hajolt,

Szerelmes lett belénk, s kettőnk arcát keresve,

Közülük hirtelen egy az ölünkbe hullt.

Nincs messze az idő, mondtad, mikor az élet,

Mint túlízes gyümölcs, megérve majd lehull;

S hogy zeng majd a harang, értem kondulva s érted,

S hogy szeretjük egymást, ha majd bealkonyul.

Körülölelt hangod édes hulláma ringva,

S forró szíved olyan nyugodtan lüktetett,

Hogy félelem nélkül láttam volna kinyílva

A kanyargó utat, mely a sírunkhoz vezet.

Émile Verhaeren: Míg küszöbünkre künn

Míg küszöbünkre künn a sűrű hó szitálja

gyémántos gyöngyeit,

a szomszédos szobán bolyongó lépteid

zenélnek meg-megállva.

A tükröt elhúzod – szárnyát behajtva tán -

az ablakmélyedéstől,

s a hosszú kulcscsomó szekrényed ajtaján

hintázva leng le és föl.

Hallom, amint íme, fölszítod a tüzet,

élesztgeted parazsát,

s a hallgatag falak körül elrendezed

a székek hallgatását.

Letörlöd a magas, karcsú-lábú kosár

szélén a porszemecskét,

s gyűrűdhöz érve most megkoccan egy pohár

és cseng s tovább remeg még.

S ma este boldogabb öröm, mint bármikor,

hogy gyöngéden jelen vagy;

közel vagy, érzem és – nem látlak bár sehol -

hallom: mindig velem vagy.

Émile Verhaeren: E kérges télidőn

E kérges télidőn, mikor a napkorong,

mint lomha bárkaroncs, süllyed a horizonton,

komoly zengésű szép neved hosszan kimondom,

míg künn az óra mély ütése visszakong.

És újra mondom, és varázsa egyre mélyebb,

s ajkamtól dallama lassan szívemhez ér,

és íze lángolóbb boldogságot igér,

mint a legszebb szavak, amelyek bennem éltek.

Új hajnalok előtt s midőn az éj leszáll,

kiejtem a neved s idézem újra s újra,

de mondd, mily végső és hatalmas lázra gyúlva

mondom ki majd, ha az utolsó óra vár!

Émile Verhaeren: A szél

A végtelen vad réteken

novembert trombitál a szél,

a végtelen vad réteken

zúg-búg a szél,

garaboncásan útra kél

és mindig új haragba fúj,

zúg-búg a szél,

a vad novemberi szél.

A kutakon viharra vár

a vaslakat s a csiga, zár

csikordul,

az utakon viharra vár

a vaslakat s a csiga, zár

zordul

azt mondja, hogy halál.

A szél a vízen nyargalász,

levél röpül nyomába száz.

A vad novemberi szél,

a szél haragja szétszed

minden picinyke fészket;

vasvesszővel dörömböl,

agg lavinát tépáz, szilaj örömből,

üvölt a tél,

süvölt a szél,

a vad novemberi szél.

A nyomorult kis kalyibák

megfoltozott ablakja sír,

röpül a rossz újságpapír

a szél mivel most galibát

─ A vad novemberi szél! ─

És mit se tudva az időről

a vén malom csak jár le-fel,

villanva kattog, kelepel,

a bús malom most szelet őröl,

a lisztje most a szél, a szél,

a szél,

a vad novemberi szél.

A régi pajta nyöszörög,

a vén templomtorony mögött

recsegnek régi cölöpök,

sóhajt a gátor, a sikátor

a bátor

szél vad zajától,

a vad novemberi szél zajától.

A temetőn a sírkeresztek,

holtak kinyúló karjai

lehullanak, a fejfa reszket,

a szél, a szél csavarja ki,

a vad novemberi szél,

a szél,

halljátok, hogy sziszeg a szél,

boszorkány lakta út a cél,

fagyot fütyül, dühvel tele,

remegjetek, tarol a szél,

a félelem és jaj szele.

Láttátok éjjel őt, ki oly vad,

letépte az égről a holdat,

remegtek rozoga faluk,

a megriadt nép nem aludt,

csak vakogott

az ugaron,

mint a barom.

A végtelen vad réteken

bömböl a szél,

a vad novemberi szél.

Émile Verhaeren: A házban, hol szívünk

 A házban, hol szívünk szerelme lángra lobbant,

s hol kedves bútorok töltik meg a szobát,

ketten lakunk mi most, s az ablakokon át

rózsák néznek be ránk a nyári hónapokban.

S vannak napok, olyan vigasszal édesek,

s oly csenddel ittas és gyönyörű nyári órák,

hogy megállítom ott, a tölgyfa-ingaórán,

a gyors időt, amíg aranykorongja leng.

S akkor a perc, a nap s az éj miénk titokban,

s a boldogság, ha jő suhanva s meglegyint,

szívedet hallja csak, s a szívemet, amint

ütésük hirtelen egy csókban összedobban.

Émile Verhaeren: Ülj mellém s nyújtsd kezed

Ülj mellém s nyújtsd kezed a kályha

felé, hogy míg lángja gyűrűz,

lássam, finom ujjaidon

hogy lobog át a

régi tűz.

Nézd, nézd, a láng! Ne vedd

ne vedd le róla a szemed,

mely fénytől soha meg se rebben:

tekinteted még nyíltabb, szebb varázs,

mikor a meg-megvillanó parázs

lelked mélyéig üt és felragyog szemedben.

Ó, örömünk mily szép és ifjú még,

ha üt az óra és zendít arany zenét,

s én hozzád simulok, és lassan simogatlak,

és a láz lassan kivirágzik,

s mert egyikünk se tudja hűteni,

jó csókomat biztosan vezeti

kezedtől szemedig s a szemtől le a szádig.

Szeretlek, csábító, fénylő gyönyörűségem,

hívogató húsod édes szédületében,

amely körülfog és örömébe fogad már!

Ilyenkor szebb a szád s karod drágább nekem

és hívó kebled is, ahol fáradt fejem

az őrült perc után, melyet csókodban adtál,

elhelyezkedik a szíveden és pihen.

Mert legtöbb most vagy, így, a testi óra múltán,

mikor szereteted anyásabban borul rám,

s lecsöndesíti a tüzek vad kezeit,

s amikor, a szilaj vágy tűnését kisérve,

már hallom: a nyugodt boldogság közelít,

oly nesztelen-puhán, hogy szinte csönd a lépte.

Émile Verhaeren: Öregedő kezem

Öregedő kezem, míg te itt a sötét

tűzhelynél szenderegsz, homlokodhoz emelve

elsimítom hajad, s úgy csókolom ma este

nagy pilláid alatt szemed rejtett tüzét.

Ó, áldott béke e gyönyörű esti csendben!

Szemem visszafelé nézi az éveket,

és oly tökéletes egyszerre életed,

hogy könnyes hódolat remegi át szerelmem.

S mint mikor még csupán jegyesed voltam: ím,

térdelve hajolok ma is kebled fölé, hol

édes szived dobog, és az ujjaim épp oly

tiszták és szűziek, mint gondolataim.