Gottfried Keller: Az idő áll

Az idő áll, nem fut tova,

mi vonulunk csak ott,

az idő karavánszeráj,

mi a zarándokok.

Se szín, se forma - alakot

is úgy nyer tőletek:

fel- s letűnéstek színtere,

porladó emberek.

Hajnali fény esőz: a nap

egy harmatcseppben ég:

egy perc is igazgyöngy lehet,

egy század buborék.

Az idő fehér pergamen,

és sose lesz teli,

ki-ki vérével írja, míg

az ár el nem nyeli.

Hozzád, te szépséget szülő,

csodát termő világ,

megírom én is a magam

szerelmes himnuszát!

Boldog vagyok: dús koszorúd

körén kinyílhatok -

hálából zengem fényedet,

forrást nem bolygatok.

Gottfried Keller: Borús idő

Csöndes esős, halk, szürke nap,

és mégis oly világos ott,

ahol a homályon a nap

fehéren, furcsán átragyog.

Csodálatos visszfény libeg

tűnődve hegy és völgy felett:

félig meleg, félig hideg

a természet, sír és nevet.

Kétely s remény virrasztanak

bennem egyformán éberen:

halálvágy s életakarat

ostábláznak a szívemen.

S én, tudatommal, figyelem

a játszmájukat, hogyan áll,

és lelkem készül csöndesen

a sorssal való harcra már.

Gottfried Keller: Téli éj

Szárny se rebbent, megfagyott a csönd,

néma földön villogott a hó,

tiszta volt a csillag sátra fönt

s nem hullámzott, dermedt volt a tó.

Egy fa nőtt a mélyből, ágbogán

megfagyott a víz a tó felett.

Törzsén felkúszott a hableány

és a zöld moszat közt átlesett.

Fenn a vékony jégen álltam én,

örvénylett a víz vak mélye lenn,

s néztem ott a lányt, lengett felém

szép, fehérlő teste meztelen.

Láttam én, hogy felfelé figyel

és a jéglapot tapintva sír…

arcát már sosem felejtem el,

bennem él, míg el nem rejt a sír.

Radnóti Miklós