Jelena Svarc: Éjszakai fák

Az éj immár leszállt a lombos rengetegre,
Alig szüremlik fény bele.
A szálfenyőre nézz, Tóra‐tekercs a törzse:
Jelek, varázsigék, ős titkok rejteke.
 
 
Ó, magamtól egy szót se mondhatok,
Csak azt, mit ott bent őriz a rovás,
Amit a vén törzs csöve csikorog,
Amit a földből nőtt kürt harsonáz.
 
A rettenetes ünnep reggelére
Kinyújtják majd a kérget, mint a tésztát,
De nem lesz, aki olvassa, megértse
A pergamenlap elmosódó titkát.
 
Az új betű is alig látható,
A régi régen lekopott –
Az éjszakai ragyogásban
Sóhajt a fa, és felzokog.
 
Szél‐tépte fátyol suhog a sötétben,
Recseg a vén fa, vergődik a lelke,
A nimfák kínja ez, a vágyak sóhaja –
A némaságra ítélt szó keserve.
 
 
(Ford: Sarkady Sándor)

Jelena Svarc: Eső az öböl fölött

Tartós eső! huzgálod ujjaid
között a szálakat; hogy szét ne essék,
egymáshoz öltesz földet és eget,
megszállott varrónő - ez a rögeszméd.
 
Mi végre, mondd, e lázas őckölés?
Nem bánod cseppet sem a tű hiányát? -
A hullámtörő gát fölött a Nap
előbújt már megfújni harsonáját.
 
S tekintetem (a tetőkön még némi zörgés,
kaparászás) a ferdén földhöz gyűrt, véletlen ég egy
darabján, az öblön túl, az Izsák székesegyház
arany himlőhelyére téved. 
 
(Ford: Halasi Zoltán)