Jules Supervielle: Egy pálmafa születése

Láthatatlan és súlyos ez a lélek,
a mélyén pálma lenne valami,
szép óhaj ível, sürgős büszkeségek
lobbannak és nem szűnnek rajzani;
nem rejtőzhetik tovább ez az orca,
valóságba lendül át a vágy,
s terét betöltve, léttől ittasodva
magasba szökni lásd a pálmafát.
A törzse szép sudár, a levelek
dús bokrétája tele tiszta fénnyel
s ő, kapaszkodva falánk gyökerével,
merészségtől még mindig remeg,
míg egy madár, hogy igazolja létét,
lombjába rakja boldogsága fészkét.

(Ford.:Rónay György)

Jules Supervielle: A két hang

A lélek

Csak egy sóhaj vagyok, de oly érzékeny itt benn,

hogy kedvére jelöl céltáblának ki minden,

mégsem törődsz velem, elfeledsz mostohán,

a halálfélelem hajlít felém csupán.

A test

Ó szép haragosom, ne hagyj el, kérlek, engem,

csak puszta hús vagyok, ha elvetsz ridegen,

nem ismerem magam, csak állok tehetetlen,

mi is legyek, ha te nem adsz formát nekem?

Távolodból siess hozzám és súgd fülembe,

mit tudsz felőlem, ó te, ki éber vagy egyre

és vársz rám szüntelen és jársz-kelsz könnyedén,

mert lomha vagyok és az idő rabja én.

A lélek

Álszent, kinek csak egy szerelmed van, az élet,

nem is gondolsz te rám, csupán akkor, ha kérlek;

ott vannak szerveid, bőven termelve véred,

s öröm neked sötét sűrűségedben élned;

gyűrűs kígyóid ott kérődznek lenn a léten,

fél szemmel alva ál-nyugalmad melegében;

éji madaraid karmosan ott telelnek,

mindentől félnek és nem ismernek szerelmet;

vértől vagy ragadós, akár a gyilkosok;

hitvány javaidat ködödbe zsúfolod,

ó testem, emberi nyomorod épitésze,

hol rést tömködve, hol silány porod becézve.

A test

Miért bántasz? Tudod, hogy úrnőm vagy te nékem,

hogy kívüled soha nem is lesz más reményem,

bármily messzünen is, kedves cirógatás vagy,

és zavarom soha nem vágyik, csak utánad.

A lélek

Ki tudja, tán ezért nem hiszel bennem éppen.

A test

S a szívem itt dobog s egyre közeledik

ahhoz, mit sejtve sejt, de soha el nem érhet;

e bányász – hallhatod csákányütéseit –

kínlódik éjjelén, szeretne lenni lélek . . .

Tudd meg, hisz lángjait nem emészti, csak érted.

(Rónay György fordítása)

Jules Supervielle: Eltűnsz

Eltűnsz: immár csupa köd vagy, és mi feléd itt

már csak úgy evezünk, akár egy esten át:

éveid közt magad maradsz, míg fölemésztik

karodban maradék reményed fonalát.

Régi szerelmeid fáradt fuvallatára

lábad nyomába holt levelek raja száll:

fogyó erőd a hold lassan szívja magába,

s kékíti arcodat végső napjára már.

De sápadtságodon olykor még átsugárzik,

melytől szíved dobog, az a szikrányi áram,

s van úgy, hogy valami fölserkent, átvilágít,

s tündöklő baglyokat lobbant föl éjszakádban.

(Ford.: Rónay György)

Jules Supervielle: Fák éjjel és nappal

Fekete lángú gyertyatartók

árnyak főbiztosai, fák.

gyászos-nagyok hiába vagytok,

testvéreim, csak egy család

vagyunk mi, ugyanaz a fajta,

idegenség nyomakodik

az erekig, a gallyakig,

minden ízünket megrohanja.

Nektek a nedv, nekem a vér,

nektek erő, nekem az ének,

de éj-nap ugyanaz a lényeg,

bennünk a titok lüktet, él,

mennydörgésre s halálra szántan

élünk nagyként és kicsiként

a végtelen bő záporában,

mely egy eget boltoz fölénk.

Föld öleli gyökereinket,

az égbe nyúlik a fejünk,

de, fatörzs-e, bús szív-e, mindegy,

csak magunkban növekedünk.

Szorongás hajt egyforma sorsra,

s a favágó is egy, aki

a földre fog majd dönteni,

s emlékezetünket kioltja.

Szerencse s szél gyermekei,

nincs sem apátok, sem anyátok,

szülöttei az ősanyának,

a Földnek, ős díszei, ti,

magatokat a gyökerekben

s ágakban sokszorozva meg,

markoljátok fenn az eget,

és megkötitek a fövenyt lenn.

Nagy mozdulatlan hercegek,

madarak bizakodva érzik,

hogy fészkük titkát őrzitek

híven ti a kirepülésig.

Bozontos szívetek a sok

szárnyat óvón formálja egyre,

s titkos hűséges íjatok

röpíti őket az egekbe.

Nem ismeritek a szerelmet,

ó, fenséges magányosok,

akiket a föld rabul ejtett,

ó, zsibbadt fa-Narcissosok,

ne fájjon a kalandos élet,

boldog, kit megköt, nem ereszt

a sorsa: jobb halált remélhet,

egy vándor mondja néktek ezt.

(Ford.: Lator László)

Jules Supervielle: A titkos tenger

Mikor senki se nézi,

nem is tenger a tenger,

olyan, mint mi vagyunk,

mikor senki se lát.

Mások a halai

s a tajtékai is.

Csak magának való

s a róla álmodóknak,

amilyen én vagyok.

(Somlyó György fordítása)

Jules Supervielle: Szobád papírvirágai

"Itt vagyunk a falon,

és jók vagyunk nagyon,

halk illatunk ha lebben,

lágyabb, mint egy ligetben,

és benne messze múlt a nyár,

vagy egy jövőbe hullt a táj

kertjének íze bujkál:

és ennyi minden éltünk.

Megsokszorozva élünk:

padló és mennyezet zár,

s kis szívünknek csak egy fáj:

nekünk se ég, se szél, se

évszak nem jut, se méhe,

s ki ért meg így, ki ért meg!"

Egy kéz a falra téved:

a kisleány fölébred,

lámpát gyújt, mert nagyon fél,

de kertje a falon mély

illatát ontva régi

hűséggel őrzi-védi.

Az ágyhoz ér a lába,

s komoly hangján az ágyfa

így szól: "Aludj, leányka,

nincs itt az óra még,

hogy iskolába mégy."

Elalszik hát Anita

tapétaparkja tiszta

párái közt, s az éjben,

míg ő pihen, serényen

a színek, ontva halk dalt,

fáradhatatlanul

és csalhatatlanul

építgetik a hajnalt.

(ford: Rónay György)

Jules Supervielle: A zápor és a zsarnokok

Eső szitál, a kéklő

tócsák akár az ékkő,

vén földet égi fény mos,

szelíd esőcske, hullton

így látta hullni Villon,

így látta már Homérosz,

így hullt a kis barikra,

anyákra s fiaikra,

így hullt és most is így hull,

javulni mégsem indul

a zsarnok szíve tőle,

nem csillapul le gőgje,

nem járja át e jó dal

s a bölcs megdöbbenés őt,

szelíd esőcske, hullván

Európa minden útján

egyforma takaróval

takar be minden élőt,

hiába fegyverek

golyói, hadsereg,

hiába mind a hírlap,

amint sikoltva hírt ad,

szelíd esőcske, hull,

s lobogó lekonyul.

(ford: Rónay György)

Jules Supervielle : A Naphoz

Nem az a fontos, hogy tűz legyünk, hanem hogy csak

egy kis tüzet

rakjunk magunknak, hogyha fázunk, és átjár a nyirkos

hideg,

nem az a fontos, hogy egy kimért országúton haladjunk

szüntelen,

hanem hogy tudjunk kószálni egy kicsit, mint a

bóklászva legelő szamár,

nem az a fontos, hogy mindenütt legyünk, hanem hogy 

válasszunk egy kis zugot,

legyen az fa vagy ház, vagy asszony, vagy egy darab

kenyér.

Egyszer majd kifejtem neked, mi az ég, mik a csillagok,

s mi vagy te magad is, ártatlan aranyaddal,

néhány vázlatot rajzolok majd az éj fekete táblájára,

de minden fényt kioltva jöjj, ha meg akarod érteni.

(Fordította: Rónay György)

Jules Supervielle: Tükör

Egy tükröt adjanak útja felén kezébe,

hadd lássa, hogy folyik ki ujja közt a léte;

egy csillag is ragyog, mint a rossz szív, amely

egyszer nagyon siet, másszor kihagyva ver.

Kedves madarai ott rajzanak előtte,

csak nézi őket és semmit nem ért belőle;

megretten: önmagát akarja látni benne,

de hallgat a tükör; és végleges a csendje.

Jules Supervielle: Váltás

Kortyolt a virradatból

mohón és mind kimúlt

az éjsötét madárhad,

végsőt sóhajt a hold.

A hajnalpír flamingók

lásd, fényt raknak halomra,

ég selyméből a szárnyuk,

s a szellő aranyba fonja.

Jules Supervielle: A világtérképet becézem

A földgömböt kezembe véve,

simogató ujjam alatt

hegyek s erdők sarjadzanak,

s én, bukva nagy folyók vizébe,

árjukkal együtt sietek

a szédületes tengerek

felé, merítve szememet

egy más világ igézetébe.

Jules Supervielle: Közel álmodlak-e vagy távol:egy nekem

Közel álmodlak-e vagy távol: egy nekem,

mindig határozott vagy és cáfolhatatlan,

szemem láttára lesz belőled zene, dallam

s már lát a fülem is, épp úgy, mint a szemem.

Úgy élsz bennem, akár ha itt állnál előttem,

szíved oly dallamos, oly nyílt; és néhanap

hallom, amint dobogsz halántékom alatt,

mikor mélyeimen átsurransz eltűnőben.