Fjodor Tyutcsev: Megbékülés

Tovazúgott a vihar. Füstölög
a gyönyörű tölgy, villám tüze érte.
Az erős ágak friss zöldje fölött
remegő, kék csík csavarog az égre.
De már éled az erdő, a csalit:
dal zengi be, fütty, rebbenő madárszárny.
S nagy ívével nekitámaszkodik
az ormoknak a tündöklő szivárvány.
 
( fordította: Szabó Lőrinc)

Fjodor Tyutcsev: Tengerem, te

Tengerem, te, röpke hullám,
gyors szeszélyek árja, te,
ha megfutsz, ha vágyva hullsz rám:
mily élettel vagy tele!

Ha nevetve, friss tükörfény,
ringatod a kék eget,
vagy ha tombolsz, lázas örvény,
a viharzó mély felett:

énnekem halk susogásod
éppúgy édes szerelem,
ahogy - szórhat ajkad átkot! -
haragod sem idegen.

Csak azt kérem, légy nyugodt bár
vagy kavarjon szörnyű vágy,
azt, hogy amit elraboltál,
óvja azúr-éjszakád!

Mert amit hullámaidba
dobtam, nem kincs, nem gyűrű,
nem gyémánt volt, drága-ritka
násfa, régi s gyönyörű:

nem! - mikor az álma-gazdag
végzet perce vitt feléd,
lelkem, élő lelkem, azt, azt,
azt tettem én beléd!

(Ford: Szabó Lőrinc)

Fjodor Tyutcsev: Este

Kondul s leng, halkan tovaszállva,

a harangszó a völgy fölött,

mint a darvak messzi krúgatása,

s elhal a zizeg lomb között.

Fénytenger izzik a tavaszban,

rezzenéstelen és simán -

s ijedtebben, hallgatagabban

búvik meg a völgyben az árny.

(Ford: Szabó Lőrinc)

Fjodor Tyutcsev: Gleccserek

Lángol a dél lehelete.

Tüze gyújtva, tikkasztva forral.

Göndör kis párákkal tele

füstölög a sötét hegyoldal.

A rezgő lombon át a nyár

csak árnycsipke-darabokat szór.

Altatót csengenek a nyáj

vándor csengői a magasból.

Acéltükörben tündökölve

kéklik a tó a szirt alatt

s vígan, bizakodva csörög le

tarka kövein a patak.

És míg félálomba-gyönyörbe

lankadtan, balzsamittasan

hanyatlik a lejtő a völgybe,

ahová a szellő suhan:

a táj fölé, mint egy-egy isten,

gleccserek orma tornyosul -

jéghomlokukat fényözönben

fürdeti az örök azúr.

(ford: Szabó Lőrinc)

Fjodor Tyutcsev: Decemberi reggel

Még fent a hold - az éji árnyak

ezüstösen hullámlanak:

nem sejti a nagy, büszke csillag,

hogy ébred már az ifjú Nap,

hogy keleten sugár sugárra

szökken, óvatos fényroham,

míg fent a homály kupolája

szikrázik diadalmasan...

Két-három-pillanatnyi játék

ingatja még az éjszakát,

s ím, vakító feltámadásként

ölel körül a napvilág!

(Ford: Szabó Lőrinc)

Fjodor Tyutcsev: Ismertem szemeket

Ismertem szemeket!... Ha rájuk

gondolok, sajdúl a szívem!

Villámló, bűvös éjszakájuk

itt sötétlik a lelkemen.

Titkolt, keresett vagy szökött üdv

örvénylett bennük - óh, be mély!

Mennyi bánat sejlett mögöttük,

mily szakadékos szenvedély!

Fényjátékuk a pilla-árnyak

alatt be élő volt, be gyors:

mint a gyönyörök telje, bágyadt,

s fájt és parancsolt, mint a sors.

Csodák pillanatait éltem,

ha rám tűzött e drága szem:

mindig feldúlt, ha belenéztem,

s üdvöm sose volt könnytelen.

(fordította: Szabó Lőrinc)

Fjodor Tyutcsev: Jaj és ima és hit és szerelem

Az én apadó életemben is van

nap és óra, szörnyűbb a többinél ;

oly súlyok zsúfolódnak kínjaimban,

hogy azt a versem kimondani fél.

Meghal hirtelen minden. Enyhület, könny

elérhetetlen. Csak éj s űr maradt.

Hívom a multat, de hiába : nem jön,

halottként dermedez a föld alatt.

És, ah, józan szürkeségben fölötte,

sugarak nélkül, szerelemtelen,

jön-megy a világ, semmit nem törődve

azzal, aki oly drága volt nekem !

Magam vagyok hát, magány gyásza sújt rám,

próbálok eszmélni, de nem tudok.

Tört csónak vagyok, amelyet a hullám

ismeretlen, sziklás partra dobott.

Óh, Uram, jajt és élő tüzet inkább,

mintsemhogy lelkem bilincs kösse meg !

Elvetted Őt ; de a mult drága kínját,

óh, hagyd meg Róla emlékeimet,

Róla, Róla, aki mindvégig állta

harcát s küzdött és bátran szenvedett

s emberekkel s végzettel szembenállva

oly forrón, oly lángolva szeretett -

Róla, Róla, ki diadalt aratni

nem bírt, de nem tudott hódolni sem -

Róla, Róla, aki mindvégig annyi

jaj volt és ima s hit és szerelem ! 

(fordította Szabó Lőrinc)

Fjodor Tyutcsev : Álmok

Ahogy tenger zárja körül a földet,

egész életünk álom övezi.

Jön az éj, s csengve, hízelegve törnek

partunkra hullámai.

Az ő hangja hív, csalogat, sietettet!

A bűvös bárka útrakészen áll.

Harsan a hab, s máris sodor, lebegtet

a mérhetetlen , komor ár.

Fenn az égen csillag csillagot üldöz,

az űrből figyel rejtelmes szemük.

Röpít a bárka, s utunkon a tükrös

nagy mélység lángol mindenütt.

(fordította : Szabó Lőrinc)

Fjodor Tyutcsev: Száll a nap, jön az éjszaka

Száll a nap, jön az éjszaka.

Nyújtja a hegyi árnyakat.

Hamvad a felhők parazsa...

Jön az éjszaka, száll a nap.

Mit a bukó nap énnekem,

mit, hogy hideg s zord a homály,

csak te, bűvös kísértetem,

csak te soha tova ne szállj!

Suhogj köröttem, égi szárny,

csöndesítsd nyugtalan szivem,

s áldott gyolcs lesz a szürke árny

lenyűgözött, bús lelkemen.

Ki vagy? Honnan jössz? Föld vagy éj

lakosa vagy? Égi követ?

Tündér tán...De tűz, szenvedély,

amilyen asszony csak lehet!

Fjodor Tyutcsev: Végső szerelem

Ha jön az élet alkonya,

lelkünk hány szép babonát melenget...

Ragyogj, ragyogj búcsú-sugara,

esthajnala a végső szerelemnek.

Árny nő az égbolt fele ívén,

s már csak nyugaton dereng a csodás nap,

várj még, várj még, óh, esti fény,

tarts még édes varázslat!

Hűl bár a vér és szinte fagy,

szívemet ma is fiatalnak érzem.

Óh, végső szerelem, te vagy

örömöm és kétségbeesésem.

Fjodor Tyutcsev Mikor már szinte roppan...

Mikor már szint roppan 

terhe alatt a szív 

és mindent olthatatlan, 

ijesztő éj borít, 

mikor némulva reszket 

ajkunkon a panasz 

s többé már nem nevettet 

a baráti vigasz, 

hirtelen csapodár fény 

tör be az ablakon 

és üdítő sugárként 

fröccsen szét a falon: 

az égbolt magasának 

kékjéből frissítő 

fuvallatokban árad 

illat és levegő... 

Tanulságot, tanácsot 

nem hoznak, bűvigét, 

rágalom és gyalázat 

ellen egyik se véd - 

mégis érezzük: áldott 

jóságuk mily közel, 

s oszolni kezd a bánat 

s lélegzik a kebel... 

Ily üde, drága, boldog 

üdv volt s ezerszeres 

üdv nekem - a tudat, hogy 

szerettél s hogy szeretsz 

Fjodor Tyutcsev: Téli erdő

 

Tél-boszorkány bonthatatlan

bűbájában, mint mese,

dér-palástban, néma fagyban

áll a fenyves mozdulatlan

csodacsipke-ligete.

Halva tán és mégis élve

tűri, szinte álmai

gyönyörétől megigézve,

hogy a hónak már egész be-

fonják piheláncai.

Ha nyugatról, ha keletről

a ferde nap rácikáz,

meg se rezdül - mint ijesztő

üvegtűzvész, gyúl az erdő:

káprázatos fényvarázs!

  

Fjodor Tyutcsev: Bújócska

Mint rendesen, ott a gitár, a helyén:

ablakban a szegfű- és a rózsacsokor:

padlón ragyog a kora-alkonyi fény:

itt, itt a szobánk!...De a lány maga hol?

Hol késik a drága, a huncut, a szép?

Hova bújt aranyos, pici szilfidem: Ő?

Érzem közelének igaz gyönyörét:

vele ittasul, üdvözül a levegő!

A rózsa bíbor tüze még bíborabb.

A szegfű kacér- ugye rejt valamit?

Tudom én, ki pirul el a pírja alatt!

Tudom én, a szirom kivel illatozik!

Pendül a gitár szíve? Tán ideged

csókolta a drót zizegő aranyát?

Rád gondol a hangszer: a húrja remeg,

s amit érez, imádva dalolja tovább!

Hogy izzik a poszem a nap sugarán,

be kedves a tánca, be friss, be derűs!

Két szem mosolygós ragyogása e láng:

az részegít engem is, isteni tűz!

Kis lepke repül be, sugár, tünemény,

ideszáll, odaszáll, lobogó, repeső...

A szívemre, hamar, gyönyörű jövevény:

rád ismerek, éteri lény: Te vagy Ő!

Fjodor Tyutcsev: A szép őszi estékben...

A szép őszi estékben valami

titokzatos és megható varázs van.

A fák rikító, szilaj színei,

a harsányrőt lomb a halk hervadásban,

a komorodó, fáradt föld felett

a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,

a le-lecsapó, borzongó szelek,

melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:

Mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt

élet szelíd mosolya, búcsúfénye -

az, amit embernél úgy nevezünk,

hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

Fjodor Tyutcsev: Silencium

Hallgass, bújj el, s titkold, tagadd

érzéseid, álmaidat!

Mint fénylő csillagmiriád

szállhatnak a lelkeden át,

érkezve s tűnve, mint az éj:

csodáld őket és - ne beszélj!

Szív hol s kinek nyílhatna meg?

Ki értheti az életed?

Ki érthetné, ki vagy, mi vagy?

Hazudik a kész gondolat!

Merítve sár a tiszta mély:

igyál belőle s - ne beszélj!

Tanulj magadban élni! Egy

világ töltheti be szíved,

álom, varázs, szent pillanat -

de külső zajra elriad

s megvakul, ha nap fénye kél:

figyelj dalára s - ne beszélj!