Nemes Nagy Ágnes: Macska

Jött a macska, jött a lépcsőn,
nyújtózkodva szélesen,
karcsú mancsát majd kinyújtva,
majd behúzva kényesen,
mint a tigris, mint a hattyú
imbolyogva és puhán,
bombafojtó homokdombra
pincelépcső oldalán.
Hogy felért, a fénybe nézett
fintorogva – lent aludt,
aztán elnyúlt a homokban,
s szép volt, mint egy drága muff.
Macska, macska, állatocska,
gyermekecske, csillagocska,
lágy pihéjű őszi pitypang,
bőruhájú mályva csokra,
könnyű szélben öntudatban
borzolódva, szenderegve,
mint növény, vagy régi szobrok
napsugáros szent berekben,
macska-isten, macska-álom
könnyű keccsel, pöttyös hassal,
bombafojtó homokdombra
csak egy percre vígy magaddal!

Nemes Nagy Ágnes: Hajnal

Az égbolt frissen pírkadó,
A zöld fűillat írt adó
Amint a rétről fellebeg,
S gyöngyszínűek a fellegek.
Oly jó, oly jó a hajnali
A lenge szélre hajlani
S csodálni, mely már halkan int
Az első sárga kankalint;
A rét fölött kék lelke reng.
– A nap, a nap már feldereng,
És minden szinnel ó, felér,
Mert hófehér, jaj, hófehér!

Nemes Nagy Ágnes: Tengeren

Siklik a lép, a máj kering,
kígyózva fut a hátgerinc:
kezem között, bőröm alatt
hullámlanak, mint a halak.
Megfodrozzák a vért, velőt,
és nem hiszik a levegőt.
 
S ha augusztusi éjjelek
bőrömre tompán fénylenek,
a lomha raj a mélybe lent,
mint foszforfényben, átdereng.
És imbolyogva horgonyán,
felettük ring a koponyám.
 
Szakítsd a horgonyt! Tépd magad!
Hadd zúduljon az áradat –
mégis hajóm, magam felett,
az ifjúság szökken veled,
viking-jeled kibontva,
csattogj hajam: vitorla!

Nemes Nagy Ágnes: Szökőkút

Mi szól a kertben? Mi szól a fákon?
Talán a szél jár juharfaágon,
talán szökőkút szökik ki sorban,
ezer szökőkút , ezer bokorban?

Ki itt a kertész?
Talabér, Talabér!
Mi szól a kertben,
Talabér,Talabér?
Hallani lent, fönt,
hallani: cseng-csöng,
Talabér, Talabér!

-Nem a víz, nem a szél,
nem a hold, nem az éj,
fülemüle szól most, mivel telehold van,
fülemüle -szó ez fekete bokorban,
fülemüle hangja ide-oda csobban.

Nemes Nagy Ágnes: A lovak és az angyalok

Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s a lovak.
.
Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;
csellengnek néha szinte százan –
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár.
Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny – az út, az ég,
bennük lakik a messzeség –
.
oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el. 

Nemes Nagy Ágnes: A fiú

Rég, ősszel történt, alkonyat felé;
a kertben jártam, nedves volt az út,
s végig fektetve leltem egy padon
egy barna fából faragott fiút.
Vékony volt, hosszú. Körme terrakotta.
Üvegszemét fekete pilla fedte;
ki tudta nyitni, mint a gipszbabák
ha felemeltem, vállam nekivetve.
Karomba vettem, nem is volt nehéz,
ízületei ügyesen hajoltak,
s sötétre festett, nagy szemöldökével
olyan volt, mint az egyiptomi holtak.
Aztán letettem. Mert mit is tehetnék.
Laza csuklóján az eres kezet
a szél szelíden hintáztatta néha.
És így bámultam, amíg este lett.
Lásd minden tagod szétszedem,
de hol van hát a szerelem?
Mindened rég a másé,
mindened ezé, amazé,
egy nyáré, vagy egy tavaszé,
a bölcs tapasztalásé.
Hol vagy te? és én hol vagyok?
Nem éred el a holnapot,
a kezed telerakva.
Szeretlek, de nem segítek.
Nem bocsátok meg, senkinek.
Ne várj. Maradj magadra. 

Nemes Nagy Ágnes: Tavaszi felhők

Bodzavirágból, bodzavirágból
hullik a, hullik a sárga virágpor.

Fönt még a felhők szállnak az égen,
bodzafehéren, bodzafehéren.

Szállj, szállj, felhő,
pamacsos,
hullj le, te zápor,
aranyos,
hullj le, te zápor,
égi virágpor,
égen nyíló bodzavirágból.

Nemes Nagy Ágnes: Férfi, nő

A férfi

Kiszívtam ép foga közül a nyelvét,

mint csonthéjából gyönge osztrigát.

Körülöleltem csípőjén a földet,

és azt hittem: odaadta magát.

A nő

Fölém hajolt, mint sűrű felhő.

Villódzott, míg a számra lelt.

Forró keze bőrömre simult,

és azt hittem, hogy megölelt.

Nemes Nagy Ágnes: Alázat

Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt

fejemre a perc lágy, szirupos árja,

a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,

magányom mégis csonthéjába zárja.

Kemény vagyok és omló por vagyok,

nem olvadok és nem köt semmi sem,

ketten vagyunk, mikor magam vagyok,

a lelkem szikla, testem végtelen.

De mindez fáraszt. Indulnék tovább,

Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,

– csak már az emlék és valami vágy

fogyó türelmem alján felderengtek.

S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,

s mint szemem alját kék lepi a házat,

belenyugodni lassan, bágyadón,

majd megtanít a virradó alázat.

Nemes Nagy Ágnes: Öntudat

Hogy a tengert először láttam én,

szelíden hajlott egy öbölbe lénye,

s égszínű volt, falusi Máriák

öntudatlan-kék, bújtató köténye.

Azóta már tudom nyálkás színét

a nizzai csigáknak a fövenyben,

aljasság, akna, tüzes éhezés –

„ember” vagyok. 

Mi rosszabb érhet engem?

Nemes Nagy Ágnes: Lement a nap

Lement a nap. De nem. Még látható. 

Csak voltaképpen ment le, még az égbolt 

tenyéröblében tartja ezt a másik, 

megtévesztésig hasonló napot, 

akár egy homokóra felső 

üvegcsészéjét, melyből már kipergett 

a voltaképpeni.

És lent a lámpák csattogásai 

a drótkötélen imbolyogva, 

a huzalok e természeti hangja, 

mit nem vezérel más, csupán a szél.

Ezek már más beszédek, 

ezek az önmaguk mögé 

lecsúszó helyettesítések, 

a vissza-vissza integettetések, 

ezekkel már sietni kell.

Nemes Nagy Ágnes: Nyári rajz

Hogy mit láttam?..., Elmondhatom.

De jobb lesz, ha lerajzolom.

Megláthatod te is velem,

csak nézd, csak nézd a jobb kezem.

Ez itt a ház, ez itt a tó,

ez itt az út, felénk futó,

ez itt akác, ez itt levél,

ez itt a nap, ez itt a dél.

Ez borjú itt, lógó fülű,

hasát veri a nyári fű,

ez itt virág, ezer, ezer,

ez a sötét gyalogszeder,

ez itt a szél, a repülés,

az álmodás, az ébredés,

ez itt gyümölcs, ez itt madár,

ez itt az ég,

ez itt a nyár.

Majd télen ezt előveszem,

ha hull a hó, nézegetem.

Nézegetem, ha hull a hó:

ez volt a ház, ez volt a tó. 

Nemes Nagy Ágnes: Fák

Tanulni kell. A téli fákat.

Ahogyan talpig zúzmarásak.

Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,

hol a kristály már füstölög,

és ködbe úszik át a fa,

akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,

vadkacsa néma szárnyait,

s a vakfehér, kék éjszakát,

amelyben csuklyás tárgyak állnak,

meg kell tanulni itt a fák

kimondhatatlan tetteit.

Nemes Nagy Ágnes: Otthon

Ablakomból messzire látni,

bár köddel jő az alkonyat.

Ott lent kovács tüze parázslik

a deres plé-eresz alatt.

S amott, közelgve, távolodva,

a sík utat narancs-piros,

lámpás orrával szimatolja

a ködben bolygó villamos.

Mint egy folyó nyugszom az ágyban,

vászon-völgyeken, halmokon.

Testből idővé válva lassan

a napból éjbe így úszom.

És éjszaka, elcsöndesedve,

partjaimról magasba röppen

ködöt kavarva egy madár,

és némán kóvályog fölöttem.

Zárd be az ajtót, míg lehet,

hadd kocódjék a zár a széllel.

Szorong a csönd, szorong, remeg:

a hang mikor hasítja széjjel.

Dobog a fal. Valaki jár.

De tart a mész, még nem szakad.

Szorong a csönd, koccan a zár,

dobog a padló. Tartsd magad.

Nemes Nagy Ágnes: Lélegzet

Ne hagyj el engem, levegő, 

engedj nagyot lélegzenem, 

angyalruhák lobogjanak 

mellkasomban ezüstösen, 

akár a röntgenképeken. 

Egy ezüstnyárfát adj nekem, 

arcom a rezgő lombba nyújtva 

hadd fújjam rá lélegzetem, 

s ő fújja vissza szüntelen 

új, szennyezetlen életem, 

mig kettőnk arca közt lebeg 

a lélegzetnyi végtelen.

Nemes Nagy Ágnes: Hogy mondjam el?

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat.

Kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

-Ha húsevő növény lehetne testem,

belém szívódnál, illatomba esten.

Enyém lehetne langyos, barna bőröd,

kényes kezed, amivel magad őrzöd,

s mely minden omló végső pillanatban

elmondja: mégis önmagam maradtam.

Enyém karod, karom fölé hajolva,

enyém hajad villó, fekete tolla,

mely mint a szárny suhan, suhan velem,

hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

Magamba innám olvadó husod,

mely sűrű, s édes, mint a trópusok,

és illatod borzongató varázsát,

mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

És mind magamba lenge lelkedet

(fejed fölött, mint lampion lebeg),

magamba mind, mohón, elégítetlen,

ha húsevő virág lehetne testem.

-De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.

Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Nemes Nagy Ágnes: Félelem

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.

A rémülettől görcsösen szeretlek.

Elsorolom, hányféle iszonyat

vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Csak sorolom, csak számolom naponta,

hörögtető álomból riadok,

készülődöm még iszonyúbb koromra,

simogatom sovány, meleg karod.

Kint söröztünk az aquincumi kertben,

réteges emlék, gyönge, őszi ég,

elmotyogtam egy gyerekkori versem:

“Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,

sárgul a lomb és minden perc utolsó,

illir táncosnő köldökét riszálja,

a gyom között latin szabásu korsó,

biciklit hirdet kétméternyi tábla,

langyos a lég, a füst is tündököl,

a vonaton szöllő-szagú kosár,

a sűrű illat hajunkra ömöl,

csordultig érett, s szétbuggyant a nyár.

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,

fordíts egyet a Göncöl-szekéren

szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen -

s maradj velem.

Nemes Nagy Ágnes: Egy ismeretlen

Egy ismeretlen, kongó, nagy szobában, 

hol néhány szék van és egy zongora, 

itt mondanám meg, hogy már nem szeretlek, 

s talán nem is szerettelek soha. 

S átölelne a kongó, ismeretlen, 

s egyedül maradhatnék, mint a fa, 

jutalmául, hogy bátran ezt hazudtam, 

mert oly nehéz. De hol van a szoba?

Nemes Nagy Ágnes: A hitetlen

Miben bízik hát a hitetlen?

A versben és a szerelemben.

Ki ebben, abban megcsalódott,

de eszét mégsem ölte meg,

a test s a lélek, föld s az ég

között megáll. Mit is tehet?

Kevésben hisz, de rendületlen

a versben és a szerelemben.

Nemes Nagy Ágnes: Madár

Egy madár ül a vállamon,

Ki együtt született velem.

Már oly nagy, már olyan nehéz,

Hogy minden léptem gyötrelem.

Súly, súly, súly rajtam, bénaság,

Ellökném, rám akaszkodik,

Mint egy tölgyfa a gyökerét,

Vállamba vájja karmait.

Hallom, fülemnél ott dobog

irtózatos madár-szíve.

Ha elröpülne egy napon,

Most már eldőlnék nélküle.