Szilágyi Domokos: Napszakok

Ó, be félem a sötétet.
Szemen keresztül megétet.
Romló szememen keresztül.
Szemhéj verdes, pilla rezdül.
Kis halálok, éjszakányik.
Életre ha reggel rányit
elmém, s elkezd zakatolni
(istenem, lelakatolni
hogy lehetne egy parányit?),
ó, be félem a világot.
Félek fényt, félek sötétet,
ez megmar, amaz megétet.
Ily bolondot még ki látott?

Nem vágyom már útra, tájra,
sem örömmel és se fájva,
nem vágyom se rigófüttyöt,
tavaszi fát, amely rügyköd,
törzses tölgyet, bütykös bükköt,
hóhullást, fenyőszagot.
Csak egy békés napszakot.

Szilágyi Domokos: Magyarok

 ...ez örült sár, ez istenarcú fény

                                                 (Vörösmarty)

                    Isten, küldd e helóta népre

                    Földed legszörnyűbb zsarnokát,

                    Hadd kapjon érdeme díjába'

                    Jármot, hátára kancsukát!

                                                (Petőfi)

Cigány egy nép. Nem hogy tudatlan,
nem az a baj: nem is akar
tanulni! - Bárgyú zsibbadatban,
másfélezer éve, míg vihar
zúgott körötte (tudniillik
a szellemé), ül bávatag;
igricei - míg múlton múlik
az idő - fölvonítanak
olykor; a jobb nép vigad sírva,
hogy "hajh, a régi szép idők!",
s hogy aszongya: "így volt megírva"
s hogy aszongya: "hajh, azelőtt" -
és így tovább. -
                          Melyik úristen
írta meg így? mikor? hova?
hisz tohonyaságban térdiglen
caplatott már Árpád lova;
eszik, iszik, ölel és alszik
"az istenadta nép" rogyásig
s robotol nyögve (égre hallszik)
- mit néki más, mit néki másik -,
méri magát a sárga földdel;
az okosabbja is azért járt
tanulni külországokon,
hogy vettessék Gyulafehérvárt
le a toronyból! fű se zöldell
sírján, mert sírja sincs: a hon
ennyi - vagy volt csak; a modernje
kimegy, kitanul és kitűnik
és szétszóródik, mint a pernye,
és anyanyelvének betűit
mintha bal kézzel írná már; a
nyelve hánytató makaróni,
és a haza emléke pára
(isten, ki tudná fölsorolni
e sok miért - miért-nemet! ) -
nagynéha, talán, meglehet,
hogy izzón szívébe hasít:
élnek - ha élnek - rokonok
a Kárpátoktól le Vasig;
s itt benn és odakünn konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az a jó az ellen-
félnek; s egy-gyöngyünket, a nyelvet
disznók elé szórjuk, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mint se tatár, török, se német
nem bírta, és "tejfoggal kőbe..."
s szánk a másik száját enné meg - -
cigány egy nép, nem tesz, csak jajgat,
hogy ez s az eladta magát,
és az s ez el fogja előbb-
utóbb.
          Feleim, vigasztalhat,
hogy jól becsapja a vevőt.
Véres porond. Korlát, se gát.
Önkéntes gladiátorok:
egyik a másra acsarog
és támad újra, újra, újra,
s az öregisten hüvelykujja
lefelé bök - rajt, hejjehujja!
Nyomunk a szél porral befújja.

Hát ezek vagyunk, magyarok.