Friedrich Schiller: A tavaszhoz

Üdvözlégy rétjeinken,
Kiért a föld eped,
Virágkosaras ifjú,
Tavasz, köszöntelek!

Lám, lám, hát újra itt vagy,
S be kedves vagy, be szép!
Olyan örvendve, oly víg
Szívvel megyünk feléd.

Emlékszel kedvesemre?
Emlékezz, kikelet!
Szeretett a lányka,
És még most is szeret.

Virágot kértem tőled,
Hogy lánykámnak vigyem.
Itt vagyok s újra kérek,
S te most is adsz nekem.

Üdvözlégy rétjeinken,
Kiért a föld eped,
Virágkosaras ifjú,
Tavasz, köszöntelek.

(Ford: Rónay György) 

Friedrich Schiller: Az élet játéka

Ládámba nézni, nos, ki mer?

A sors és a világ kicsinyben

Egyformán látható meg itt benn;

Csak ne álljatok túl közel!

Ide a szeretet gyertyája,

S a szerelem fáklyája kell.

A szín, lám, nem üres sosem:

Ott gyermeket hoznak be, kézen,

Fiú szökdelve jő, az ifjú szelesen,

A férfi küzd, bátran s mindenre készen.

Szerencsét próbál sorra mind:

Csakhogy a versenypálya keskeny:

Kocsi robog, kigyúl a tengely,

A hős előreront, a gyenge megtörik,

A hencegő szánalmasan bukik meg;

A bölcs elébe vág eszével sorra mindnek.

Hölgyek állnak a korláton kívül,

Szelíd szemek, finom kezecskék,

Hogy a győztes jutalmát megfizessék.

(Jékely Zoltán fordítása)

Friedrich Schiller: Vágyódás

Ah, e szürke völgy ölébül,

hol hideg köd fojtogat,

boldog volnék, ah! ha végül

meglelném a kiutat.

Halmot látok messze zölden,

örök ott az ifjuság!

Volna szárnyam, volna röptem,

hogy sietnék oda át!

 Harmóniák hangja szárnyal,

édes égi nyugalom,

s enyhe balzsam-illatárral

száll felém a fuvalom.

Aranyszínben dúsan érett

gyümölcs int a lomb alatt

és virágot nem emészt meg

soha ott a téli fagy.

 Mily jó lehet ott a fényben,

hol örökös nap ragyog!

S a tetőn a tiszta lég fenn –

ó milyen lágy lehet ott!

Jaj de nékem utam állja

a dühöngő áradat;

oly magasra csap fel árja,

hogy a szívem elakad.

 Ott egy sajka ring a vízen

Ah de rajta nincs hajós.

Ne habozz hát! bele frissen!

Vitorlája dagadoz.

Higgy és merj, s ne várd hiába

az istenek zálogát;

mert a csodák szép honába

csak egy csoda vihet át.

Friedrich Schiller: Emmához

Messze tűnő szürke ködkép

már a boldogság nekem,

csak egy csillagon időz még

sóvárgó tekintetem,

ám e játszi látomás

csillagfény csak, semmi más.

 Ó, ha hosszú, síri álom

éjszakája szállna rád:

könnyel úgy borítna gyászom,

hogy szívemben élj tovább -

ám te tündökölsz, te nem

vagy halott, csak énnekem.

 Édest éhező szerelmünk

Emma, végetérhetett?

S ami így, örökre eltűnt:

szerelem volt, azt hiszed?

Égi láng-e, mondd, amely

földi módon hamvad el?