Vlagyimir Viszockij: Nem szeretem

Nem szeretem, ha fatális a végzet,
az élettől nincs életundorom.
Nem szeretem olyan szakát az évnek,
amely nem visszhangozza víg dalom.

Nem szeretem a jéghideg cinizmust,
s a bigott rajongásban sem hiszek.
Nem szeretem azt, hogyha mások
piszkos kézzel fölbontják leveleimet.

Nem szeretem, ha előtte időnek
félbeszakítják a beszélgetést.
Nem szeretem azt sem, ha hátba lőnek,
vagy bőrünket perzseli lövés.

Én gyűlölöm a pletykák verzióit,
a kétkedés fullánkja biztosabb,
mint az a tű, amely valótlant s valódit
csak egybefércel néhány perc alatt.

Nem szeretem a hájas biztonságot,
mert jobb, ha féktelenség csak a vád.
És bosszant, hogy csak rágalmat találok,
hol elvetettük a "becsület" szavát.

Ha szárnyakat találok összetörten,
nincs bennem részvét, tudom biztosan.

Nem szeretek erőszakot s erőtlent,

csak szánom megfeszített Krisztusom.

Nem szeretem, ha gyávaságom lázad,
nem szívlelem, ha vernek bűntelent.
Nem szeretem, hogyha lelkembe
másznak, s ha beleköpnek,
nem is tűrhetem.

Nem szeretek lovardát és arénát,
hol milliót cserél sok ostoba.
Bármi jöhet, bármit is élek még át,
ezt megszeretni nem tudom soha.

(Ford: Veress Miklós) 

V. Viszockij: A költőkhöz

Igazi költő az csupán, ki szörnyű véget ért.
Főleg, ha ifjan – ideje se telt le.
Egyik huszonhat évesen nyúlt már a pisztolyért,
Másik hurokba bújt az „Angleterre”-ben.
S a harminchárom éves Krisztusnak, ki így beszélt:
Ne ölj! Ha ölsz, akárhol megtalállak,
Hogy több bajt ne keverjen, átverték a tenyerét
Vasszöggel, és átadták a halálnak.
Harminchetes, a végzetes – kijózanít e szám,
E számjegytől a hideg is kiráz ma, –
Hogy Puskin párbajozni ment, e szám okozta tán,
S ezt vésték Majakovszkij pisztolyára.
Harminchetes – e szám bizonnyal Isten átka volt,
A kérdést élre állította: vagy-vagy...
Ez a határ, melyen Rimbaud és Byron elbotolt...
A maiak e számon túljutottak.
A párbaj nem jött össze vagy tán elhalasztatott,
A harminchárom épp hogy megfeszített,
S a harminchét se vért, csak ősz hajszálakat hozott,
Havat, melyet halántékunkra hintett.
Golyó, kötél? Inunkba száll a lélek jó korán...
Tűrünk, pszichopaták, hisztérikák, mi.
Kés élén jár lábujjhegyen a költők népe, ám
A lelkük az, amely ma vérben ázik.
A szónak „hosszúnyakúúú” végén három „ú” –
Hát kurtítsd meg a költőt, légy erélyes.
Hátába kést, hisz ő a kés élén is boldogul,
Leszúrva gondosan, mivel veszélyes.
Fatális számok hívei – szánalmas mindegyik,
Akár a háremhölgyek, epekednek.
Ha már az élettartam átlaga emelkedik,
Mér’ pont a költő éljen kevesebbet?

(ford. Baka István)

Vlagyimir Viszockij: Ballada a szerelemről

Midőn a tengerár az Úr szavára

Medrébe visszatérült csendesen,

A vízözön habjaiból kiszállva

A partra léphetett a szerelem,

S széthordta menten fürge röptű szárnnyal

A szél a bűnös kontinenseken.

S akadnak még oly furcsa figurák,

Akik magukba szívják e csudát,

S nem várnak büntetést, kitüntetést sem,

S míg azt hiszik, csak lélegeznek, át-

Veszik szabálytalan, vad ritmusát

Annak, ki éppen így zihál egészen.

Szenvedélyedet, miként hajót,

Úgy sodorják áradó folyók,

Mielőtt kimondod: „szeretek”,

Mondd, hogy: „élek”, „levegőt veszek”.

A szerelem lovagja kódoroghat

Örökkön - ez az ország végtelen.

S a próbák napról napra szigorodnak,

Szeszélyes udvarhölgy a szerelem.

Elválás, búcsú - akit erre fognak,

Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.

Nem tántorítod e bolondokat,

Számukra nincs elég nagy áldozat,

Nem drága ár az életük sem érte;

Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad

A szál, mely ezt az eszelős hadat

Bűvös kötéssel összefűzte végre.

Friss szél a kiválasztottakat

Részegíti, újra él a holt,

Mert nem lélegezhet, élhet az,

Ki szeretni sohasem tanult.

Aki a szerelem tavába fulladt,

Nem húzza ki, nem éri el szavad,

A mendemonda bármit is locsoghat,

De az a tó a vérétől dagad.

S mi égő gyertyát állítunk a holtnak,

Aki a szerelembe belehalt.

Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan

Eggyévált lelkük is virágosan,

Lélegzetük is összeforrt örökre,

Egy ingó híd alattuk, sóhaja

Ajkuknak egy, nem válik szét soha,

Így lépnek együtt minden földi rögre.

Ágyuknak én a rétet megvetem,

S hallom alva, hallom éberen:

“Lélegzem, mert élek - szeretek,

A szerelem ad csak életet.”

(Baka István fordítása)