Várnai Zseni: Őszi napsütés

A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja nem éget, mint a láng,
csak simogat, mint egykor jó anyánk,
szívünkre mézes, enyhe csókja hull...
és minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!
 
Az ősz szerelme, mint a kósza szél,
halk suttogás, majd vészes szenvedély,
a fény és árny oly gyorsan változó,
mint életünk, e hullámzó folyó...
Még kék az ég, de máris elborul,
és minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!
 
Az ősz szerelme hervadó virág...
lombdíszeit hullatja minden ág,
csak hallgatom ez édes bús zenét:
a búcsúzó madarak énekét...
Csak hallgatom, és szívem elszorul:
jaj, minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul! 

Várnai Zseni: Így álmodom...így képzelem...

Ha egyszerre csak, mint egy ábrát,
letörölné a fekete táblát
az Alkotó
művészkeze
s valami újat kezdene,
de úgy, hogy égszín lenne a tábla
s csodás világot tervezne rája
a Teremtő
művészkeze...
új Édenkertet festene!
Letörölné a régi rosszat,
varázsolna szebbet és jobbat
a legnagyobb
művész keze...
egészen újat festene!
Oly csodaszépet, hol a lények
békességben, boldogan élnek,
nincs félelem
csak értelem...
így álmodom...így képzelem!
De Földanyánk, miért ne lehetne
rajtad a világ Édenkertje,
van napod, holdad,
levegőd,
varázslatos teremtőerőd...
Minden lehet, ami még nem volt,
fölöttünk a végtelen égbolt
s a Teremtő
művészkeze
békegalambot festene
a táblára, de úgy, hogy többé
ne legyen kéz, mely letörölné...
s békesség lenne mindörökké!

Várnai Zseni: Ha simogatni tudna a szavam

Ha simogatni tudna a szavam,
Mint lágy, becéző szellemkezek:
Szavak virágát hinteném rátok,
Hogy ne szenvedjetek.
 
Ha gyógyítani tudna a szavam,
Mint régi, titkos, nehéz balzsamok;
Ezernyi
 szóból szőnék most mesét,
Hogy meggyógyuljatok.
 
Ezernyi szóból szőnék most mesét,
Mely elzsongítna, mint egy nyári álom,
És elkendőzné a vérző valót;
Hogy ami fáj, az ne fájjon..

Várnai Zseni: Anyám az őszben

Oly kicsire zsugorították az évek,
meggörnyesztették a szenvedések,
a háta hajlott, a szeme árkos,
s mint a fa kérge, arca ráncos.
Pompázó szépnek sohse láttam,
csak munkában, kopott ruhában,
remegni értünk, sírni, félni,
én nem láttam az anyámat élni.
Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
áll ő kopárra szüretelten
a késő őszben, s földre hajlik,
panaszló hangja alig hallik.
Gyümölcsei már mind leértek,
magában néz elé a télnek,
a hosszú télnek, elmúlásnak,
lassan a földberoskadásnak.
Deres fejét az ősz belengi,
látom őt lassan ködbeveszni,
belehullni az öröklétbe,
időtlen, nagy végtelenségbe.
Termő porából élet érik,
aranyszíve a napban fénylik,
így él majd ő gyümölcsben, fában,
elmúlhatatlan anyaságban.

Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt

Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
amíg a lelkem égőn rátapadt,
s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
az ifjúság már tőlem elszaladt.
Lemostam minden kendőzést magamról,
hajamat sem festettem újra már,
mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
s olyan vagyok most, mint egy téli táj.
Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,
fejemen, ím, örökös hó ragyog,
így hordozom ezüstös koronámat,
és hófehéren újra szép vagyok.
E szépség más, mint volt az ifjúságé,
nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
és ez a szépség nem lesz hűtelen.
Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
az életen, mely szép és változó,
hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
így hömpölyög a nagy és mély folyó.
Lassúdan járok, fűszálat se sértsek,
mert minden élet mérhetetlen kincs,
napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs! 

Várnai Zseni: Szolgálj, Szívem...

Csak kitartás! - biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon nagyon fáradt vagyok.
Kicsit nehéz volt, jól tudom, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok
estére már milyen fáradt vagyok.
Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam, eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy- völgye lágyan kisimul,
csak este ha ágyba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.
Csak kitartás, - kipp-kopp... pontosan,
holnap sikerül megint biztosan,
a félúton, szívem jaj meg ne állj
kipp- kopp... tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki oda jut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.
Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg- megállok s felfohászkodom;
- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...
Csak kis kitartás, meg egy erős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!

Várnai Zseni: Katonafiamnak

Én magzatom, szép katonafiam,
szíve vérével ír neked anyád,
Mióta a császár kenyerét eszed
Vörösbe fordult itthon a világ.
Most készülünk a döntő nagy csatára,
S ti lesztek ellenünk majd a sereg,
Ha ráuszítanak önnön véreidre:
Ne lőjj, fiam, mert én is ott leszek.
Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
Már lesi a munkás szolgahadat,
Hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
Várja az erőt, mely életet ad.
Most megmérjük irdatlan nagy erőnket,
S nem ringatnak majd kalászt a szelek;
A termőföld Iesz a mi lázadásunk:
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.
Fiam, ez öreg reszkető sorokban
Én sírok, ki méhemben hordtalak,
Ki eggyé tettem órát, napot éjet,
Hogy etesselek, hogy dajkáljalak;
Hús a húsomból, vér az én véremből,
Hogy emelhetnél te rám kezet,
Ha én zokogom, sikoltom feléd:
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.
A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
A reménységünk, mindenünk: az Élet.
Fiam, te döntöd el most a sorunk,
A te felzúdult bús rabszolgavéred;
Bontson el a forradalmi mámor,
Ha hömpölyög a lázadó sereg,
Mint felkorbácsolt zúgó tengerár:
Ne Iőj, fiam, mert én is ott leszek.
Most még csak háborog az óceán,
S a kevély hajót már tépi, dobálja,
Mi lesz, ha majd ős medréből kicsap,
Ha úrrá lesz a tenger akarása;
Mi lesz, ha minden katonafiú
Szülőanyjától kap egy levelet,
Mely lázít gyújt, vérbeborít:
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.

Várnai Zseni: Balatoni alkony

Az ég a vízre ráhajol
a láthatáron valahol...
az ég a vízzel összeér,
az ég, a víz
gyöngyházfehér.

Így látom én fektemben itt
a táj elnyugvó fényeit,
miközben percem elrepül...
az ég, a tó
elszenderül.

Oly nyugodalmas most a táj,

boldog vagyok...semmi se fáj...

tükörsima a Balaton,

sellők énekét

hallgatom.

Várnai Zseni: Álmodni puszta földön

Ne zúgolódj, rosszabb lehetne még,

Gondold csak el, vakok is élnek itt,

örülj, hogy fényt isznak a szemeid

és nem vagy sánta, béna, rút beteg,

az arcodon nem nyílanak sebhelyek,

és nem cipelsz púpot a hátadon,

ha sejtenéd csak, hogy mily fájdalom

görnyedni ily nehéz teher alatt.

Süket sem vagy és hallasz hangokat,

azt is, akár fűszál, ha szélbe leng,

és szólani tudsz, szabad zenéje zeng,

hisz nem vagy néma és az illatot

mély sóhajjal szívedre szívhatod,

nem ténferegsz, mint leprás, egyedül,

akitől fut és messze menekül

mind, aki él, mert rothadást lehel,

ne zúgolódj, mert akkor vétkezel!

Gondold meg, látsz! Szemed mint óriás

tengertükör, oly parttalan ragyog,

beleférnek a nap, a csillagok,

a hold, a felhők s minden életek.

Füledben olykor csodás énekek

csengője csendül s ajkad is dalol

és néha egy szellemszárny fölkarol

s repül veled oly régiókba fel,

hogy isteni, nagy mámort érezel,

termékenyülsz, vajúdsz szüntelenül

s szíved alatt az élet úgy feszül,

hogy szinte fáj és szenvedsz boldogan,

örülj, hogy nem vagy meddő, mint sokan

és pelyvaként a szél nem verhet el,

ne zúgolódj, mert akkor vétkezel!

Mit akarsz még? Szegény vagy, mondd mi az?

a pénz hitvány bogáncs csak, földi gaz

s ahhoz tapad csupán, ki gazba lép.

Meredek úton más a flórakép,

ahol te jársz s ha lábad feltörik

s vércsöppjeid a követ öntözik,

virág nő ott is, színes és remek,

minőt lapályok sosem termenek.

Mit akarsz hát? Látod, hogy mily mesés

gazdag vagy? Hozzád Dárius szegény,

Az fáj talán, hogy vánkosod kemény?

Álmodni puszta földön is lehet

s aranyban fölmérni a kincsedet

nincs arra mód, mert oly nagy véka nincs.

Vakokra és némákra tekints

s azokra, akik lelki koldusok

s szívedből, ha a jóság fölbugyog,

két kézzel adjál, annál több marad,

amint,hogy nem homályosul a nap,

hevét hogy ontja, s szórja pazarul,

tűzglóriája még fénylőbbre gyúl.

Várnai Zseni: Novemberi napsütés

Délben mégis győzött a nap sugárka,

az ősz ködét átfúrta, mint a dárda

s a szürke ködmön fénylő díszt kapott

magára tűzte ékül a napot.

S míg a fénygömb ott tündökölt az égen

én földi porszem megigézve néztem,

olyan volt mint egy óriási mosoly

s szerte foszlott tőle a ködgomoly.

Így harcol ő a köddel és sötéttel,

s mikor a föld elfordul tőle éjjel,

ő akkor is ott virraszt őrhelyén,

s rést vág az egek sötét függönyén.

Ó, jól tudom,hogy nem miattunk fénylik,

de a gyümölcs, mégis csak nékünk érik,

belőle árad minden, ami élet:

a kezdettől változó őstenyészet.

Tudom,de mindig újra megcsodálom,

mikor áttör a ködlő láthatáron,

tavaszidőn dicsfényben tündökölve,

s ősszel,mikor búcsúzva néz a földre.

Várnai Zseni: Alkonyi fény

Nem igaz, hogy nem fáj a hervadás,

hogy belenyugszik sorsába a lélek,

az állat is elbúvik, vackot ás,

úgy megy neki a végső szenvedésnek.

Reszket az ág, mikor a lombja hull,

sír a virág, hogyha fonnyad szirma,

csak én legyek bölcs, mikor alkonyul,

mikor rám mered ifjúságom sírja?!

Nem, nem vagyok bölcs, rázom rácsomat!

Lelkem, lankadó test ölébe zárva

kínlódja ki az élő lángokat,

mert nincs és nem lesz holtig nyugovása.

Várnai Zseni: Most este van

Most este van, lefekszem

napomra visszanézek,

fáradt vagyok, meleg volt,

a hőség elcsigázott,

sokat futottam, mentem

s a por belepte lelkem,

mint útszéli virágot.

Napomra visszanézek,

beszéltem emberekkel,

azok is megsebeztek,

szavak tüskéjét érzem,

próbálom elfeledni,

poros ruhám levetni

s aludni hófehérben.

Késő van már, elalszom,

elfordulok napomtól,

a hold vizébe nézek

s kendőm beléje mártom,

ezüstben elmerítem,

szívemre ráterítem,

borogatom, - ne fájjon. 

Várnai Zseni: Tudom

Tudom, hogy soha el nem mondhatom 

És elvész bennem minden hangtalan 

És elvirágzik csöndben, magtalan, 

Ami nagyot, és szépet hordozok. 

Pedig szívem ma él még, és dobog, 

De minden érzés fáj, és oly nehéz 

És ajkamon a szó olyan kevés 

S a toll hegyéig oly messze az út. 

Csak ami könnyű, játszi vagy hazug, 

Gyors röpkeszárnyú szóra az talál, 

A nagy érzés néma, mint a halál, 

És súlyos, mint a rög, mely ránkborul.

Várnai Zseni: Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az élet magvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rám ragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rám ragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

Várnai Zseni: Megyek feléd...

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,

hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,

holdad vagyok, mely vonzásod körében

járja végtelen útjait.

Feléd fordítom arcomat, mert tőled

hullhat csak rám a fény és a meleg,

s olykor, mikor közeledbe érek,

már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugara,

megérint, mint egy csók a téren át,

s e fény visszfénye tükröződik rajtam,

mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,

lehullanék, ha Te nem vonzanál,

úgy tartasz engem óriás erőddel,

úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma

égen és földön mindent szétlövellt,

akkor zuhantunk egymás közelébe,

karod elkapott és védőn átölelt

egy pillanatra, aztán elszakadtunk

pályánk sínére parancsolt a rend,

a csillagok fészkükre visszaültek,

s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,

bolygok körülötted, s önmagam körül,

bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,

s örök vonzásod szárnyain röpül.

Várnai Zseni: Száguldó idő

Azt mondják, hogy a szív égő

sebére

legjobb gyógyszer

a száguldó idő!

Én elhiszem,

de egyre

inkább érzem,

hogy az a sebhely

mind nagyobbra nő.

Talán azért,

mert nem tudok feledni,

nem is akarok,

hadd fájjon, ami fáj!

Csak

hulljon könnyem

a könnyek tengerébe,

s fölötte én

mint sikongó

sirály

keringjek, míg majd utolér a sorsom:

nyílvessző,

ólom,

bármi, ami öl...

s nem lesz többé,

mi fájni tudna bennem:

se

szív, sem emlék,

ami meggyötör,

ami összetör!

Várnai Zseni: Szerelem

Messze, a kéklő üveghegyeken

él egy madár, a neve szerelem.

Topáz a csőre, és a két szemén

rubintos tűzben szikrázik a fény

A szárnya zöld, a begyén kék pihe,

alatta ver forró piciny szíve

és mint a villám lecsap hirtelen,

fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat

szívemre ült és hittem, itt marad,

utána kaptam gyorsan és kezem

átfogta csöppnyi testét melegen,

vergődött, karmolt és az átkozott

tenyeremben verébbé változott,

szebbik valója eltűnt, messze szállt

s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,

akár a fényt, vagy nyargaló szelet,

csupán a vágy oly szárnyaló szabad,

hogy utolérje azt a madarat.

A színe, hangja mindig újra más,

meseszerű, különös és csodás

Ott fönt lakik a kék üveghegyen

az a madár, a neve: szerelem.

Várnai Zseni: Az alvó kertben

Csak halkan lépjél, Kedvesem,

a kerti úton nesztelen,

s hallgasd az édes őszi dalt,

ami a fák közt átnyilalt.

Csak hallga, hallga, Kedvesem,

levél zizeg ily kedvesen?

A szél susog, vagy lomb dalol?

Vagy egy bogár a lomb alól?

Figyelj, figyelj csak, Kedvesem,

az ősz suhan itt csendesen,

s ahova tündérujja ér,

aranyszín lesz a zöld levél.

Kék fátyol leng a távolon,

talán mindezt csak álmodom?

A kert is alszik, Kedvesem,

most halkan lépjél, nesztelen.