Victor Hugo: A koldus

A szélben,dérben egy öreg koldus haladt.
Megvertem ablakom;megállt a ház alatt,
várta,míg szivesen ajtómat kitárom.
Parasztok jöttek ott,néhány nyerges szamáron
gubbasztva csöndesen a vásárból haza.
A koldus ismerős:ez él kint egymaga
vackán,a hegy alatt,álmodva s egyre várva
földi garasra és egy mennyei sugárra,
Istenhez nyujtva és emberhez a kezét.
- Melegedjék kicsit,jöjjön csak közelébb,
hogy hívják? - A szegény;nincs más nevem - felelte.
Megfogtam kezét: - Barátom,jöjjön erre. -
És egy szilke tejet hozattam hirtelen.
Didergett az öreg;aztán beszélt nekem,
s feleltem is,de csak mélán,szórakozottan.
- Lucskos ez a ruha ki kell teríteni - mondtam -
a kandalló előtt. - Ő odalépkedett,
szétteregette a forró tűzhely felett
a hajdan kékszinű,féregrágta kabátot,
s amint a száz lyukon a tűzfény átparázslott,
olyan volt feketén,mint egy csillagos ég.
S míg szárogatta ott cafatos köntösét,
melyből dőlt az eső vegyest a tócsaszennyel,
gondoltam:tele van imával ez az ember,
és szóra süketen,csak néztem,réveteg,
s ott láttam göncein a csillagképeket.
 
(Ford: Nemes Nagy Ágnes)

Victor Hugo: Nappal van? Éjszaka?

Nappal van? Éjszaka? Iszonyú félhomály van.

Az óriási düh zsákmányra les az árnyban.

Mennydörgés, robbanás. Sápadtan hallgatom.

Vakon dörömböl az ostoba borzalom.

Az isteni kihúnyt. Az emberi ledőlt már.

A véletlen vadul vérengzve föl-le kószál,

s a legyőzötteket kartáccsal szétveri,

kötelességtudó s bűnös: mindegy neki.

Bábelt árny falta be végső emeletéig.

A banditák ama hatvannégy túszt kivégzik,

s válaszul hatezer foglyot kiirtanak.

A túsznak része: könny, a rabnak: gúnyszavak.

Zúg a szél; szinte már kihúnyt az éji mécses,

a lelkiismeret. Köd! éj! minden veszélyes!

A pusztítók dühe kevés; örjöngjenek!

S ki így szól: Irgalom - a bére gyűlölet.

Itt a had, ott a nép; vérzik Franciaország,

míg egymást esztelen esztelenségbe fojtják.

Nincs jog. Csak Káin áll talpon, más senki sem.

Egyfajta szétzilált bűn úszik mindenen.

Az ártatlanra is homály hull a sötétben.

Ez felgyújtotta a Louvre-t. Nos? Mért ne égjen?

Nem tudta, hogy mi az. A másik szörnyeteg

meg hatra-vakra lő. A törvény hova lett?

Az éj, s nővérei: a lángok már benyelték

Párizst, a szíveket, s benyeltek minden elmét.

Nem látok, és ölök. Nem értem, s meghalok.

Mind együtt, gyermekek és szörny gályarabok,

együtt apák, fiúk, a démon és az angyal,

a szellem embere az emberi varanggyal

közös örvénybe hull s ott veszti életét.

Ha perzsel a parázs, ki választhatja szét:

mily hangoktól hörög, bőg az ércbika szája?

Jaj, a vak tömeget süket halál kaszálja.

(ford.: Nemes Nagy Ágnes)

Victor Hugo: Olyan a szerelem

Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,

amelytől fénylik a szirom,

amelyből felszökik, kévéjében a napnak,

szivárvány-szikra, miliom.

Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,

ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -

mi távolabbról: mint a gyémánt,

az közelebbről: mint a könny.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Victor Hugo: Alkonyra hajlik már az évszak

Alkonyra hajlik már az évszak,

nő a homály, fogy a derű,

a dombra hűvös szárnyú szél csap,

fél a madár, fázik a fű.

Augusztus küzd az őszi haddal;

nem ringat jégmadárt a hab;

egy percet elveszít a nappal,

és egy sugárt a pirkadat.

Némán tapad a mennyezetre

a légy, mint akit csapda zár,

a mint földre hullott hópehelyke,

apránként olvad szét a nyár.

(Ford.: Nemes Nagy Ágnes) 

Victor Hugo: A vetés évszaka. Este

Ez már az alkonyati óra.

Nézem a kapu küszöbén:

a végső munkafordulóra,

hogy hull a végső, esti fény.

Az árnyék-mosta nagy mezőben

vén embert látok, rongy-ruhást,

barázda-hosszat hinti bőven

az eljövendő aratást.

Hatalmas, fekete alakja

a földeknek fölébe nő,

s a bizonyosság átitatja,

hogy hosszasan fut az idő.

Lép, lép a tág síkon keresztül,

nagy, széles ívben szór magot,

keze nyílik, majd újralendül -

titkos tanú, én hallgatok,

amíg az est, fátylát kibontva,

a felmorajló árnyon át

beleírja a csillagokba

a magvető mozdulatát.

(Ford.: Nemes Nagy Ágnes)