Lord Alfred Douglas: A Szfinksz

A Nílust nézem; égő vérbe dűl
a néma nap, az ég nyugati alját
búsan szegi be éjfekete skarlát;
a vízen egy nagy bús madár repül.
 
Rózsás a part. Az égnek arca fent
már rozsda-zöld, alvó hajók alattam;
se hang, se szélzaj, minden mozdulatlan,
a homokon halotti, tompa csend.
 
A pálma ormán rémlik már a gúla,
s bár sejti csak még kémlelő szemem,
úgy érzem, a fövényen messze nyúlva
 
pihen a kőszörny s a szívemre dől le;
aztán előkúszik a Félelem,
s suttogva rémít a halk, síri csöndbe.

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Lord Alfred Douglas: Az éj kijő a kertből

Az éjjel tiszta levegőjén

nagy hirtelen egy hang rikolt.

Mi ez? Talán a távoli verőfény?

Remeg az ég. Ki volt?

Egy kis madárkát megcsapott a hajnal hűs lehelete,

érezte, száll az éjjel:

(szűz harmatot öntött a gyep zöld bársonyára széjjel,

s nedves lett a hosszú fű és lóhere),

mostan fehér lábával, meztelen,

merengve, csendesen mén,

szökik a kertből, az utakra csap,

s a sárga búzaföldek végtelenjén

magához öleli a nap.

S Kelet hatalmas, nagy kapuiból

a lánghajú ifjú előpirul,

otthagyva megrakott, dús asztalát,

érces lármával zúg alább:

lova patája csattog,

dübögnek az arany sikátorok,

szekere lángokat fog,

a föld alatta ingva tántorog,

zajongva száll a sok boldog nap-angyal,

és mind ujjonganak.

Az ébredő föld is kiált derűs robajjal:

"Hozsanna itt a nap! A nap".

Lord Alfred Douglas: Az éj a kertbe megy

A piros rózsa, a fehér

lehajtja csüggedt, álmodó fejét,

A z úrasszony Éj már a kertbe ér,

csak a virág hallhatja, merre lép.

Egész nap hívta őt a sok madár

csattogva és ezüstösen,

most hallgat ajkuk, az Éj lopva jár,

testén sötét köpeny.

Rigó dalol és dala fohász,

"Az éj, az éj suhan ide."

Az ujja már a záron kotorász,

nem zümmög a kis méhike.

Nem látni arcát, máris messze tűnt,

a fehér és piros kerten tova.

De hol a fű s a százszorszép lecsüng,

ott megmaradt a lábnyoma.

Sötét köpenye surran szelíden,

amint a fű hegyéhez ér.

A piros rózsa lassan elpihen

és álmodik fehéren a fehér.