Federico García Lorca: Antonito el Camborio elfogatása a sevillai úton

Antonio Torres Heredia,
Camboriók fiu-sarja,
fűzvesszővel Sevillába
indul bikaviadalra.
Barna bőrű, zöld-hold-arcu,
sudáran és lassún ballag,
olajozott érces hajfürt
szeme-közét sugarazza.
Útja felén citromfáról
citromot szór a patakba,
zubálja, amig a víz is
nem változik át aranyra.
Útja felén állt egy szilfa,
csendőr-járőr ült alatta,
onnan lesték, meg is lepték,
el is vitték megvasalva.

A mai nap nagyon lassú.
Félvállán a mai napnak
hosszan csüng a délután is
patakhabra, tengerhabra.
Kos Havának éjszakáját
esdi olajbogyók hamva,
ólom-ormot általugró
szellő röppen, kurta kanca.
Antonio Torres Heredia,
Camborók fiu-sarja
fűzfavessző nélkül ballag
öt csákó közt, megvasalva.

Antonio, mondd, ki vagy te?
Volnál Camboriók sarja:
öt vérkutat fúrna késed
sugarasan fölfakasztva.
Bitorlod a nevet, fattyú,
törvénytelen gyerek, az vagy.
Kipusztult a magányosan
hegyet járó cigányfajta.
Kés alszik a hideg porban,
porrá vált a villám rajta.

Este kilenc már az óra,
zárják dutyiba, lakatra.
Csendőr urak társalognak
limonádét iszogatva.
Este kilenc már az óra,
kitekint a rácsok rabja:
mint a kényes csikó-tompor
ugy villódzik az ég alja.

(Ford: Nagy László)

Federico García Lorca: Gázel a menekülésről

Csavarogtam széjjel a messzi tengeren,
megtelt fülem a frissen leszelt virágok sóhajával,
beszéltem szerelemről, haláltusáról,
széjjel a messzi tengereken csavarogtam,
ahogy ma elcsavargok az álmatag gyermek-szívekben.

Mind, aki él, s csókolja kedvese arcát,
a holtak arc-nélküli mosolyára gondol,
mind, aki él és újszülöttet érint,
nem felejti a fehérre szikkadt lókoponyákat.

A rózsa, mely a homlokra fonódik,
alatta kitapintja a kemény csont-vidéket,
s csak egy értelme van az emberek kezének,
hogy hasonló legyen a föld alatti szíjas gyökerekhez.

Ahogy ma elcsavargok az álmatag gyermek-szívekben,
úgy csavarogtam széjjel a messzi tengeren.
A vízzel nem törődöm, csak egy fényt űzök lankadatlan,
halálos fényt, amelyben elhamvadhatok.  

(Rab Zsuzsa fordítása)

 

Federico García Lorca: Kaszida a rózsáról

A rózsa

sose vágyik a pirkadásra:

szinte örökké válva ágán,

vágyik valami másra.

A rózsa

sose vágyik az árnyra, tudásra:

test és álom határán

vágyik valami másra.

A rózsa

sose vágyik a rózsára:

lebegve az ég símaságán,

vágyik valami másra.

(Weöres Sándor fordítása)

Federico García Lorca: Legényke

Hej, legényke,

szép legényke,

kakukkfűért menj a rétre.

Fel is út, le is út,

kulcsra zárom a kaput.

Finom ezüst kulcsra zárom,

selyemszalag lóg a záron.

A szalagon felírás:

"Engem többet sose láss."

Mit csellengsz a ház előtt?

Ne koptasd a levegőt.

Hej, legényke,

szép legényke,

kakukkfűért menj a rétre.

(ford: Nemes Nagy Ágnes)

Federico García Lorca: A kiszáradt narancsfa dala

Favágó.

Vágd le, vágd le árnyam.

Ments meg a kíntól, önmagam

narancstalan ne lássam.

Tükrök közt mért születtem?

A nap forog köröttem.

És minden éj lemásol

arany csillag-körökben.

Éljek, s magam ne lássam.

S majd álmodom magamba,

hogy levelem, hogy madaram

bogáncs és közte hangya.

Favágó.

Vágd le, vágd le árnyam.

Ments meg a kíntól, önmagam

narancstalan ne lássam.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)  

Federico García Lorca: Zorongo

Gyöngéd két kezemmel, édes,

gyöngyszín köpenyt varrtam néked,

violát hímeztem rája,

sujtást kék vizekből éknek.

Éj volt, kedvesemmé lettél,

hold járt tavaszi fehéren,

lovad négy lábán a patkó

ezüst könnyet sírt az éjben.

Nem kell nékem szegfű, rózsa,

kicsi kút a hold az égen,

nekem csak a két karod kell,

mikor megölelget éjjel,

nekem csak a két karod kell,

mikor megölelget éjjel!

Federico García Lorca: Így szeretlek

Jaj, de nehéz így szeretni,

ahogy én szeretlek téged!

Fáj a levegő, a szívem,

kalapom is

fáj teérted.

Ki venné meg szalagomat,

e reszketeg fehérséget?

Fehér bánat-fonalamat

vállkendőnek ki kötné meg?

Jaj, de nehéz így szeretni,

ahogy én szeretlek téged!

Federico García Lorca: Találkozás

Se neked, se nekem

egymás felé nem szabad

lépni sem, nézni sem.

Tudod, tudod már, miért?

Oly nagy a szerelem.

Megy az ösvény, menj tovább!

Kezemen

szögek sebe

élesen

Nem látod, hogy

vérzem?

Ne nézz hátra, lépegess

csöndesen.

S imádkozz, akár csak én,

hogy legyen kegyelem,

mert se neked, se nekem

egymás felé nem szabad

lépni sem, nézni sem.