Dsida Jenő: Súgás az ősznek

Ősz, te sokat tudsz:
mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
s hervasztó, irgalmatlan
szomorú szemeiddel
befigyelsz minden ablakon.

Ősz, te sokat tudsz,
s tudásod soha el-nem-vehető,
mert a halottak nagy-erősek
és tanítód a temető.

Ősz, te sokat tudsz
és ajtómat ha titkon benyitod,
mellém lopózva böngészed ki,
miket szitálón, csöndesen
a papírra írok.

Ősz, te sokat tudsz,
de most nyílik a szám
s oly valamit súgok,
mit te se tudsz talán:

Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
köd-váraktól köd-várakig,
van egy búsongó kis fiú,
van egy sóvárgó kis fiú, -
- ki ibolyákat álmodik. 

Várnai Zseni: Vénasszonyok nyara

Talán egy kicsit magamról beszélek,
mikor szívem e fényért lelkesül,
végső sugára ez a nyár hevének,
mielőtt még az alkony rám terül.
.
Ez őszi nap a szőlő érlelője,
s piruló alma issza melegét,
e fénytől várok én is új erőre,
magamba szívom forró delejét.
.
Fáradt szívem csókjától újra éled,
csontomig ér a gyógyító sugár,
talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet,
s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.
.
Vénasszonyok nyarának is becézik
ez őszi fényt, mely édes, mint a méz,
mintha tündérek ujjai sodornák
aranyszálait, ettől oly mesés.
.
Kiket zord évek vad vihardúlása
oly sokszor vert, legyen miénk a fény,
hadd üljön meg, mint szentek glóriája
öreg anyók fáradt ezüst fején.
.
Aranypalást borítsa gyenge vállunk,
mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák,
legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk,
ez jár nekünk...ugye, kis ősz anyák?!  

Kányádi Sándor: Vénasszonyok nyara

Ül az őszi napon
három kis anyóka,
fonogatnak, pereg
szaporán a rokka.

Öreg ujjbegyük közt
nem is kenderszálak,
fonallá a napnak
sugarai válnak.

S lemenőben a Nap
azért ragyog vissza
finom fonalukat
nehogy elszakítsa.

Radnóti Miklós: Vénasszonyok nyara (Esti mosolygás)

Farkával csöndesen mozog
tóban a hal s aludni kész,
orrát iszapba dugja és
napjának multán mosolyog;

totyog vidámka sorban ott
tizenhárom kicsi kacsa,
s arany farán viszi haza
billegve a mai napot.

Sötétül lassan a piros
s ami soká maradt fehér,
az is már látod, feketéll,
mint e verstől a papiros. 

Ibn Háni al-Andaluszi: Embersors

Minden elpusztul, ez az igazság,
Hiába biztat, hazug az élet,
Mert napjainkat rövidre szabták
Csak hosszú vágyunk nem ismer véget.
Közeli sírunk itt van előttünk:
Mindig a jelent tapossa lábunk,
Jövőnkről álmot hiába szőttünk,
Rejtett titkába sohase látunk.
Érzékeink közt egy se oly tompa,
Miként a látás, ha messze ér is,
Övé legyen bár ezernyi pompa,
Gondolat, elme fontosabb mégis.
Ismerve gyarló emberi voltunk
Járhat-e boldog útat az elme?
Minthogy felettünk beszél a sorsunk,
Hallgat a nyelvünk béklyóba verve.
 
(Ford: Varságh János)

Konsztantyin Mihajlovics Fofanov: Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak –
a lelket álom s bánat babonázza,

őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
az álmos erdőt, ha a komor évszak
leheletétől felgyúlnak a fák.

Megyek a kertbe – hallgat a madárhad,
már kókadt minden, de a kései
virágok végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.

Vagy kimegyek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát vetett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!…

Vagy a folyóhoz megyek – csupa hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.
Csöndes szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek…

Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.

És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet…
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek…

(Ford: Lator László) 

Weöres Sándor: A meséről

A meséhez mennyi unalom kell,
hogy a boszorkányos madarak
röppenjenek izgatott seregben
s aprót – nagyot mulattassanak.

A meséhez mennyi szánalom kell,
mennyi gyűlölet és sérelem,
hogy a gonosz mind pokolba vesszék,
a jó végül győzelmes legyen.

A meséhez mennyi bizalom kell,
hogy kavics – mód sok legyen a kincs,
és a mondott rózsa illatozzék,
és nyisson álmot a kilincs.

A meséhez mennyi félelem kell,
kályha mellett, hol semmi veszély,
minden zugból manó leskelődjék,
torkot tátson odakinn az éj. 

Salvatore Quasimodo: Madrigál féle

Nyugatra hajlik most a napraforgó,
       tányérjából már a nap pusztulását
  olvashatod, a nyári levegő mind
      sűrűbb, lombot sodor a szél, a viskók
        füstjét. Utolsó játéka az égnek:
             a felhők szárazon tovarobognak,
                s megzendül a villám. Mint évek óta,
                    kedves, a Navigli szűk gyűrűjében
               a fák évszakváltása még megállít.
       Mégis e nap a mi napunk maradt, és
             mindig ugyanaz a nap fenn az égen, -
           nyájas sugara szálán futja útját.
                    Nincs több emlékem, csak teher az emlék, -
       az emlékezés rokon a halállal,
               és végtelen az élet. Mindegyik napraforgó
            a miénk. Egyikünk megáll örökre,
            és te is velem, ha későre jár már.
              Mi is, akár a gyerkőcök, felállunk
                a hintára, úgy nézzük a csatorna
          partján a vizet: ágakat először
                  zöldes tükrében, mely lassan sötétül.
        A perc csöndjében közeledő ember
               öklében már nem késpengét szorongat,
                hanem geránium virágát.

(Ford: Rába György)

                                                                                               

Francois Villon: Az irigy nyelvek balladája

   Végy arzénes savat, salétromot,
            S avas fattyút habos lúggal maratva;
            Hozzá olvadt ólombul egy csomót,
            Forró szurokkal, kénnel elhabarva,
            Zsidónő piszkát is hozzá vakarva;
            S vedd leprás ember lábmosó levét,
            Meg ócska bocskor átizzadt belét
            Áspis kigyó sürű vérébe mártva;
            Tégy hozzá róka-, farkas-, borz-epét
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!
            

Fogj egy halászni rest, fekete macskát,

            Vénet, fogatlant: szedd ki velejét;
            Vedd veszett kutya szájának a habját
            Meg kehes öszvér sárga köpetét,
            S ügyelve apró csipetekre tépd;
            Frissébe mindezt egy péppé zatyuljad
            Csatorna-lében, hol gyikok lapúlnak,
            Folyik mérges kigyó és béka nyála,
            Patkányok, s egyéb nemes vadak úsznak,
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!
            

Vedd élő vízisikló köldökét

            És rakd vigyázva gyilkos szublimátba;
            Holdtöltekor tégy hozzá régi vért,
            Mely megalvadt a borbélytálban állva,
            S egy részin barna, másutt hagymasárga;
            Végy szutykos teknőbül pelenka-lét;
            Gyüjts össze vedlő rossz sebet, fekélyt
            Egy szajha öblitő vizébe hányva
            (Nem járt lebujban az, ki meg nem ért)
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!

            Ajánlás
            

Jó Herceg, törd át mind e csemegét,
            Ha szitád, rostád, zsákod nem elég,
            Egy sárga ülepű gyatyán, vigyázva
            - De disznó-szarral ízesítsd elébb -
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!



                (Ford: Mészöly Dezső)

Johann Christian Friedrich Hölderlin: Menon panasza Diotimáért

 Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben,
   csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,
          s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását, 

míg hüvös éteri kék fodroz a testük alatt,
        így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak
  intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,
          lombját sírta az ág és szálltak a szélben az esők,
          csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv
             és szavainkra figyel, meghitten zeng a szivünkben,
              egy dalt s csak mivelünk gyermeki s néha vidám.
             Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is,
      Téged vettek el és véled a két szememet.
           Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,
          mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.

                  (Ford: Radnóti Miklós)

Weöres Sándor: Dalok na Conxy Pan-ból

1. Hová repültök, háromélü kardok,
hidegségtekre mely ég szele fútt,
e rejtelmes világon mit akartok,
míg ajzott húrként pendül a Tejút?
 
2. Hosszú, függélyes, szűk fémcsőben éltem
és csúsztam benne fejjel lefelé
mindig gyorsabban - s hasztalan reméltem,
hogy kiérek az igazság elé.
 
3. A városban, mit hét napig kerülhetsz,
arany-szekrényben él a nagy majom,
körötte szétpancsolt vér és kidült szesz
s heréltek bőgnek minden hajnalon.
 
4. Hol lila fák közt lankadoz a lélek,
ott alszik a huszonnégy nagy madár
kővé-vált párnán. Azt hinnéd, nem élnek,
de csőrükön az álmuk ki-be jár.
 
5. Öreg lámpával, nagyhasú kenyérrel
a kis hidon minden nap vártalak.
Azóta mennyit halványult az éjjel!
Kutamban már vadrózsák alszanak.
 
6. A költő-herceg várt rám a hegy ormán
négy asszonnyal, kik szívét cipelik
egy hosszu póznán. Látták kék vitorlám
s mindannyian zokogtunk reggelig.
 
7. Polcold föl lábadat s pihenj, aludj csak,
elfáradt szolgám. Majd fölkeltelek,
ha kézcsókodat kérve erre futnak
a régesrég elhamvadt reggelek.
 
8. Csak két fejem maradt és három ujjam:
bujdosnom kellett zöld hinárokon
és meg nem mondta senki, hova fujjam
sóhajomat, mely veletek rokon!
 
9. Kis királynő, te árvácska-cipőjű,
kire tekint ma hamuszín szemed?
Erkélyemet már fölverte a bő fű.
A halk patak elmosta kertemet.
 
10. A tenger fujta mérgét itt - az árviz
esküdött rájuk örök pusztulást!
Romok alól a menny cafrangja látszik,
itt-ott kilóg, mint korhadó palást.

Arthur Rimbaud: A völgyben egy katona alszik

Egy zöld liget, ahol dalol, dalol a csermely,
gyémánt- és ezüst-ronggyal tarkázva a gyepet.
A nap a hegy mögül idenéz sárga szemmel.
A kicsi völgykatlan sugártűztől pezseg.
 
Egy ifju katona nyílt szájjal, sapka nélkül –
nyaka körül kéklő vadsóskák játszanak –
ugy alszik a füvön, fönn fellegárny sötétül,
ugy alszik zöld ágyán a napba sápatag.
 
Mosolyog. Lábánál madárliliomok.
Mint a beteg gyerek alszik és mosolyog.
Ringasd szegénykét, föld, vedd a karodra: fázik.
 
Hiába illatoz neki a puha pázsit.
A napban aluszik, a keze halavány.
Nyugodt. Két vörös lyuk tátong jobb oldalán.
 
(Ford: Kosztolányi Dezső) 

Babits Mihály: Arany Jánoshoz (Egy megzavart verselő a XX. században)

Hunyt mesterünk! Tehozzád száll az ének:
ládd, léha gáncsok lantom elborítják
s mint gyermek hogyha idegenbe szidják
édesapjához panaszkodni tér meg:
úgy hozzád én. E nemzedék szemének
gyenge e láng, bár új olajak szítják:
cintányérral mulatnak már a szittyák
s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.
S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!
nem takart seb kell, inkább festett vérzés!
és jönnek az új lantosok sereggel,
sebes szavakkal és hangos sebekkel:
egy sem tudja mit mond, de szóra bátor,
magát mutatni hősi gladiátor. 

Francois Villon: Villon éneke szeretőjéhez

Félelmes szépség, ravasz mint a tőr!
Rózsállik arcod, de szived kopár.
a te keménységed kerékbe tör;
nyomodban a halálnak szele jár;
csalárdságod gyilkos csapdába zár –
oh, hideg fényü, gőgös szemsugár!
Így veszted el – hisz érte ugyse kár –
szegény legényt, ki irgalomra vár?

Másnak szivén zörgettem volna bár!
Akkor gyalázat biztosan nem ér.
Régen boldog volnék azóta már,
túl árkon-bokron kerget most a vér...
Hahó! Segítsetek az Istenér!
Elpusztuljak? Nincs egy reménysugár?
Vagy jön segítség, melyet esdve kér
szegény legény, ki irgalomra vár?

Várj csak, virágom, megcsíp még a dér!
Int majd a hervadás; időd lejár!
Lásd, kinevetlek, ha ez utolér;
Lásd... Eh, mit is beszélek, én szamár!
Oh, balgaság! Hisz énrám is mi vár?
Ne kérdezzük, míg benne tart a nyár!
Senkit többé ne tégy igy tönkre már,
szegény legényt, ki irgalomra vár!

Ajánlás

Herceg, szerelmesek közt fővezér,
látod, költőd sem ellenedre jár;
de meg kell szánni – ehhez szó se fér –
szegény legényt, ki irgalomra vár.

(Ford: Mészöly Dezső) 

Francois Villon: Ballada a hajdani hölgyekről

Mondjátok, milyen véget ért
A szép római dáma, Flóra,
Archipiáda hova tért,
S Thaist, húgát, ki rejti, ója?
Echót, ki visszazeng a szóra
S a vizek fölött hallható,
Kinél szebb nem volt föld lakója?
De hol van a tavalyi hó!
 
Hol a bölcs Héloise, kiért
A csonkítást magára rótta
Abélard és szerzetbe tért,
S kit nem vitt a szerelme jóra?
S a királynő? Ki tud ma róla,
Ki zsákban dobatta mohó
Kedvvel Buridánt a folyóba?
De hol van a tavalyi hó!
 
Blanche királynő, szirén zenélt,
Liliom volt, úgy ült a trónra,
Haremburgis, ki Maineben élt,
S Nagylábú Berta látható ma?
Hamvát az angol szélbe szórta,
Hol van Jeanne d’Arc, a hős, a jó?
Szent Szűz, egek uralkodója,
De hol van a tavalyi hó!
 
Ajánlás
 
Herceg, hol vannak már azóta,
Ne kérdezze kíváncsi szó.
Felel a refrén, régi nóta:
De hol van a tavalyi hó!
 
(Ford: Vas István)