Vladimir Brandejs: A kezek

Az emberi tenyereken
ott van az utak jele.
Hozzászoktak
a fém, a fa és a kő cipeléséhez,
megszokták, hogy kemény formát
adjanak nekik.

Ismerik a jeget,
megismerték a lángot,
ismerik a simogatás,
a legnagyobb ajándék gyengédségét.

Ha megérintik a tárgyakat,
azok maguktól megváltoznak.
Néha az izületek, az ujjak ökölbe szorulnak -
és megfeledkeznek az álomról.

Nem, a tenyerekből
rossz sorsot nekünk az idő
már régóta nem jósol.

És kezeink
a nyugtalan égboltot
is tartani tudják...

(Ford: Dabi István) 

Aureliu Busuioc: Szobrász

A tenyér felveszi a kő alakját.
A kő
ami ezernyi formájú, felveszi
a szél meg a tűz,
a víz
és a kezemben lévő véső alakját.
A kő felveszi
a szó alakját is.

A szél felveszi
a hegycsúcsok alakját.
És csak te,
bálványimádó szerelem
veszed fel egy szent sóhaj
egyszerű alakját,
mi egy élettelen testből tör elő
és keresztre feszül a kőben.

(Ford: Dabi István)

Ludvik Streda: Ácsok

A vidék gerincein
 emelkedik magasba
   a fák halálon túli élete.

Gerenda gerendához simul,
mint a soros szerzetes
ujjai - fonódnak össze.

Majd méltósággal mondjuk:
biztos tető.

És az utak vezetnek minket egyenesen
- haza.

(Ford: Dabi István)

Zdravko Kiszjov: Alaszka

Ne a térképen keresd -
könnyen megtalálod,
de gazdagabbá nem leszel általa.
Keresd önmagadban!
Ne hidd, hogy hideg és szívtelen.
Lehet, mégis olyan,
de csak ily módon védekezik
a véletlen vándorokkal szemben.
Ne torpanj meg
az emberi pletykák vízesésénél,
a rágalmak és gonoszság
vadonját látva,
ahol farkas-lábakon követ
a veszély
és a kétségbeesésedre vár.
Győzd le a kételyeket,
amik elfoglalják éjszakáidat,
szállj szembe
a távolsággal és a fáradtsággal!
És minden bizonnyal feltárja előtted
a kincseit.

De akkor még harcba kell szállnod
a kincsek csillogásával.

(Ford: Dabi István)

Dora Gabe: Dedikáció

Bojan Penev emlékére

Te tanítottál meg, hogy értsem
a hangok
és a bennük rejlő gondolatod
közti láthatatlan kapcsolatot.
Kezed remegésében
megéreztem az érzések ritmusát,
tekintetedben észrevettem
az adaggio bánatát,
a scherzo örömét.
Habár nem látlak,
habár egy sírkő gránitján
felfutó borostyánná
változtál,
hallak az éjszaka choraljában,
a nappalok dallamában.
A világ tele van zenével.
A világ tele van veled.

(Ford: Dabi István)

Lope de Vega: A szerelem különféle hatásai

Elájulni s mindent merni, dühöngve,
mint nyers, szelíd, forró és holtra sápadt,
merész, halott és új életre támadt,
csaló, hüséges, bátor, gyáva, gyönge,
 
és Tőle távol nem találni csöndre,
mint víg, komor, őrjöngő, büszke, bágyadt,
megszökni hősként, csupa gőg s alázat,
s riadtan bújni sértődött közönybe.
 
Ha kiábrándulnánk, szemünk befedni,
édes borként mérget szívni magunkba,
a kárt szeretni, a hasznot feledni,
 
hinni, hogy a pokol visz égi útra,
létünket egy csalódásba temetni:
ez a szerelem. Ki próbálta, tudja.
 
(Ford: Nemes Nagy Ágnes) 

Ellen Niit: Anya sírja

Mélyen a földben
gyökeret eresztenek a szívek.
Virágnak, levélnek, ágnak.
 
Anyám szeme
némán néz
a gyep zöld tekintetével.
 
Oh, örök álom, te
az időkön át tartó
ébrenlét vagy.
Az ősz - az este.
A tél - az éjszaka.
A tavasz - a reggel.
A nyár - a nappal.
 
Nemzedékek követik tekintetükkel
két talpam nyomát.
 
Tenyerem alatt
fatörzsek suttogása.
Örök élet.
Hallak anyám, hallak
téged.
Szavaid kihallom
több ezer szó közül is.
 
(Ford: Dabi István)

Ana Blandiana: Jó volna

Jó volna öregen születni,
Érkezni bölcsen a világba,
Hogy sorsunk szálait kibontsuk,
Hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
S bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.
Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
Éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
S mind tovább...Kamaszokként esvén szerelembe,
Gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
Ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
Beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
És mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
Mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem...
 
(Ford: Farkas Árpád)

Ana Blandiana: Felnőttünk?

Felnőttünk? Érett emberek vagyunk?
Hány ezer árnyalat rohaszt el egyetlen színt ...
Kedves és nevetséges, messzi már az idő
mikor még jóra és rosszra osztottuk a világot.
Erősek lettünk megfürödvén a tévedésben,
mint Achilles a Stix vizében,
de sebezhető saroktól függ még
sorsa az egész Mindenségnek,
Súlyos minden. És értünk mindent!
Mostantól változatlan halad az idő:
csupán a bölcs halálfélelem hiánya
mutatja még, mennyire kamaszok vagyunk.

(Ford: Kányádi Sándor)

Babits Mihály: Micsoda föstmény!

Eső után fény, különös fény, mit játszol
oly méla-frissen, égő-hüssen a csillogó utcákon?
 
 Utcákon, utcámon, utcánkon, édes:
szeretem ami szomorú, szeretem ami fényes.

 Mily sűrű, mily nedves színeket csorgat és csünget
az égi ecset, mely sokszor oly sötétre festette életünket!

 S innen az emeletről - pici tókat, ingókat, elfutókat,
látom az esernyők selymét s a lakktetejű autókat.

 Talán az egész világ most csak ing és elfut és fölkap
az Égbe, mely életestül mind könnyeden csünget és csorgat
 
 engem és téged egy ecsethajszálon s majd újra elmázol
mint a felhőt és tócsát, amit senki se gyászol...

 Óh jaj, mi készül itt, térben és időben, micsoda föstmény!
...Eső utáni fény, méla-friss, égő-hűs, különös fény...

  

Ole Sarvig: Csillagkert

A csend szigetén élek.
Itt járkálok és őrzöm
szép csillagkertemet
fiatal nyírek szőke fátylai között.

Lázasan, vadul és meztelenül
virágoznak a csillagok.

Éjfél körül
ha nézem őket: tiszták,
harmatgyöngyözők, hajnalfrissek.

Fiatal csillagszüzek
1000 elégett
évezred illatát bocsátják
alá az éjben.

(Ford: Sulyok Vince)

Henrik Nordbrandt: Bárhova utazunk is

Bárhova utazunk is, elkésve érkezünk csak,
hogy megtaláljuk azt, amiért útra keltünk.
S legyen bármelyik város, amelyben elidőzünk,
vannak házai, mikbe késő már visszatérnünk,
kertjei, hol késő már holdas éjekre várni
s asszonyai, kiket késő lenne szeretni,
bárhogy kínozzanak megejtő közelükkel.

És bármelyik utcájuk tűnjön is ismerősnek,
a keresett virágtengerhez nem vezet,
ámbár a nehéz illat ott terjeng a negyedben.
S bármelyik ház is lenne, amibe visszatérünk,
túl későn érkezünk, hogy ránk ismerjenek.
És bármelyik folyóban nézzük is tükörképünk,
neki hátat fordítva látjuk csak önmagunk.

(Ford: Sulyok Vince)

Abdelfatah Nadjloudine: Ismeretlen lélek

Napjaim tavaszán
A lenyugvó napra vetettem a tekintetem
A szívem egy haldokló világ súlyát érezte
A szépség sárguló vizeiben keresett téged

A lélegzetedet kerestem az erényes lelkek között

Álmomban a felhőkről próbáltam kiolvasni a neved
Megpillantani a Rossz Istene felé mosolygó arcodat
Nem láttam sem a szemed sem a tejfogadat
Sem a szemed sem ismeretlen fogaidat
Még csak az álmaimat ringató jámbor hangodat sem hallottam

A kezembe fogtam a türelmet
A mindenkori szavakba az imákat
Be akartam csapni a kort
Egyszerre felugorva széthasítani a titkot
Csak azért hogy érezzem az orrcimpáimat megremegtető ismeretlen illatodat

Jaj annak, aki meglátott téged
S ellopta tekintetemtől a csodák e ligetét
Ahol a szemem elől menekülő lény szépsége pihen
Mily tűz égeti fel az élet bájait
És hagyja majd hogy a leheleted megkeresse a szívemet?

Ismeretlen lélek! Kerestelek az idegenek között
„Kegyelem” kiáltottam az égnek
Költői szép szavakkal dicsértem a szépséget
És kerestelek a szomszédaim között
Soha senki sem látott.
Egy napon majd belélegzem a leheleted aranyát

(Ford: Dabi István) 

Ludvik Streda: Legyél

Legyél láthatatlan kis kavics
     az úton amin évszázadok jártak
 
Legyél dúcgerenda a háztető alatt
 
Legyél az egyik szál kötél
     amelyik az emberi sorsot húzza előre
 
Legyél a várva várt hang
     amikor egymást keressük
 
Legyél legalább egy pillanatra hullócsillag
     amelyik vigasztal és nyomot hagy az emlékezetben
 
Legyél a sötétség ködében a jó remény szikrája
 
Legyél lehelet az üvegen
     hogy valaki keze felírhassa az üzenetet
     hogy enyhült a fájdalom
 
Legyél kopogtatás az ajtón amit meghallanak
     hogy ajtót nyissanak
 
Legyél önmagad
     a behavazott kert zúzmarás csendjében is
     és halld meg az élet titkos zenéjét
     a makacsul dacoskodó halál
     kuporgó bimbóiban

(Ford: Dabi István)

Ludvik Streda: Levelek a határvidékről

(Jiřinának)

1
A lépteink.
Hallod? Ismét jönnek.
Mindegyik más világtáj felől,
hogy itt találkozzanak.
A hegyekben,
ahol a madarak közelebb vannak a felhőkhöz,
az emberek pedig az igazságokhoz.

2
Ez a ház.
Emlékszel? A szerelmen kívül
semmi sem tartozott benne mihozzánk.
Még az ablakokba fújt hó sem.
Összefirkáltuk az előttünk itt járt
ismeretlenek festését,
és a fiainkra ráparancsoltunk:
Gyertek ide, csak lesz valahogyan!

3
Ez az idő.
Állj meg! Ezüstlakodalommal
zárjuk le a vágyak s a gyötrelmek
negyedkörét.
Vissza menekülünk arra a vidékre,
ahol mindeddig a kövek is hisznek
a szerelemben.
A szerencse-patkók
csengenek, egyre csengenek.
Az igás-
lovak
patkói.

(Ford: Dabi István)