Weöres Sándor: Dalok na Conxy Pan-ból

1. Hová repültök, háromélü kardok,
hidegségtekre mely ég szele fútt,
e rejtelmes világon mit akartok,
míg ajzott húrként pendül a Tejút?
 
2. Hosszú, függélyes, szűk fémcsőben éltem
és csúsztam benne fejjel lefelé
mindig gyorsabban - s hasztalan reméltem,
hogy kiérek az igazság elé.
 
3. A városban, mit hét napig kerülhetsz,
arany-szekrényben él a nagy majom,
körötte szétpancsolt vér és kidült szesz
s heréltek bőgnek minden hajnalon.
 
4. Hol lila fák közt lankadoz a lélek,
ott alszik a huszonnégy nagy madár
kővé-vált párnán. Azt hinnéd, nem élnek,
de csőrükön az álmuk ki-be jár.
 
5. Öreg lámpával, nagyhasú kenyérrel
a kis hidon minden nap vártalak.
Azóta mennyit halványult az éjjel!
Kutamban már vadrózsák alszanak.
 
6. A költő-herceg várt rám a hegy ormán
négy asszonnyal, kik szívét cipelik
egy hosszu póznán. Látták kék vitorlám
s mindannyian zokogtunk reggelig.
 
7. Polcold föl lábadat s pihenj, aludj csak,
elfáradt szolgám. Majd fölkeltelek,
ha kézcsókodat kérve erre futnak
a régesrég elhamvadt reggelek.
 
8. Csak két fejem maradt és három ujjam:
bujdosnom kellett zöld hinárokon
és meg nem mondta senki, hova fujjam
sóhajomat, mely veletek rokon!
 
9. Kis királynő, te árvácska-cipőjű,
kire tekint ma hamuszín szemed?
Erkélyemet már fölverte a bő fű.
A halk patak elmosta kertemet.
 
10. A tenger fujta mérgét itt - az árviz
esküdött rájuk örök pusztulást!
Romok alól a menny cafrangja látszik,
itt-ott kilóg, mint korhadó palást.

Arthur Rimbaud: A völgyben egy katona alszik

Egy zöld liget, ahol dalol, dalol a csermely,
gyémánt- és ezüst-ronggyal tarkázva a gyepet.
A nap a hegy mögül idenéz sárga szemmel.
A kicsi völgykatlan sugártűztől pezseg.
 
Egy ifju katona nyílt szájjal, sapka nélkül –
nyaka körül kéklő vadsóskák játszanak –
ugy alszik a füvön, fönn fellegárny sötétül,
ugy alszik zöld ágyán a napba sápatag.
 
Mosolyog. Lábánál madárliliomok.
Mint a beteg gyerek alszik és mosolyog.
Ringasd szegénykét, föld, vedd a karodra: fázik.
 
Hiába illatoz neki a puha pázsit.
A napban aluszik, a keze halavány.
Nyugodt. Két vörös lyuk tátong jobb oldalán.
 
(Ford: Kosztolányi Dezső) 

Babits Mihály: Arany Jánoshoz (Egy megzavart verselő a XX. században)

Hunyt mesterünk! Tehozzád száll az ének:
ládd, léha gáncsok lantom elborítják
s mint gyermek hogyha idegenbe szidják
édesapjához panaszkodni tér meg:
úgy hozzád én. E nemzedék szemének
gyenge e láng, bár új olajak szítják:
cintányérral mulatnak már a szittyák
s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.
S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!
nem takart seb kell, inkább festett vérzés!
és jönnek az új lantosok sereggel,
sebes szavakkal és hangos sebekkel:
egy sem tudja mit mond, de szóra bátor,
magát mutatni hősi gladiátor. 

Francois Villon: Villon éneke szeretőjéhez

Félelmes szépség, ravasz mint a tőr!
Rózsállik arcod, de szived kopár.
a te keménységed kerékbe tör;
nyomodban a halálnak szele jár;
csalárdságod gyilkos csapdába zár –
oh, hideg fényü, gőgös szemsugár!
Így veszted el – hisz érte ugyse kár –
szegény legényt, ki irgalomra vár?

Másnak szivén zörgettem volna bár!
Akkor gyalázat biztosan nem ér.
Régen boldog volnék azóta már,
túl árkon-bokron kerget most a vér...
Hahó! Segítsetek az Istenér!
Elpusztuljak? Nincs egy reménysugár?
Vagy jön segítség, melyet esdve kér
szegény legény, ki irgalomra vár?

Várj csak, virágom, megcsíp még a dér!
Int majd a hervadás; időd lejár!
Lásd, kinevetlek, ha ez utolér;
Lásd... Eh, mit is beszélek, én szamár!
Oh, balgaság! Hisz énrám is mi vár?
Ne kérdezzük, míg benne tart a nyár!
Senkit többé ne tégy igy tönkre már,
szegény legényt, ki irgalomra vár!

Ajánlás

Herceg, szerelmesek közt fővezér,
látod, költőd sem ellenedre jár;
de meg kell szánni – ehhez szó se fér –
szegény legényt, ki irgalomra vár.

(Ford: Mészöly Dezső) 

Francois Villon: Ballada a hajdani hölgyekről

Mondjátok, milyen véget ért
A szép római dáma, Flóra,
Archipiáda hova tért,
S Thaist, húgát, ki rejti, ója?
Echót, ki visszazeng a szóra
S a vizek fölött hallható,
Kinél szebb nem volt föld lakója?
De hol van a tavalyi hó!
 
Hol a bölcs Héloise, kiért
A csonkítást magára rótta
Abélard és szerzetbe tért,
S kit nem vitt a szerelme jóra?
S a királynő? Ki tud ma róla,
Ki zsákban dobatta mohó
Kedvvel Buridánt a folyóba?
De hol van a tavalyi hó!
 
Blanche királynő, szirén zenélt,
Liliom volt, úgy ült a trónra,
Haremburgis, ki Maineben élt,
S Nagylábú Berta látható ma?
Hamvát az angol szélbe szórta,
Hol van Jeanne d’Arc, a hős, a jó?
Szent Szűz, egek uralkodója,
De hol van a tavalyi hó!
 
Ajánlás
 
Herceg, hol vannak már azóta,
Ne kérdezze kíváncsi szó.
Felel a refrén, régi nóta:
De hol van a tavalyi hó!
 
(Ford: Vas István) 

Anna Ahmatova: Lót felesége

"" Mögötte menő felesége azonban
Hátratekintett, és sóbálvánnyá lett.""

A teremtés könyve
 

Ment a fénylő angyal lépte nyomában
az istenes ember az éji hegyen
felesége követte vívódva magában:
„Csak még egyszer láthatná a szemem,
 
hol fonni, hol énekelni tanultam,
szülőhelyemet, szép tornya sorát.
Hol gyermekeim a világra vajúdtam,
a ház üres ablakait; Szodomát!”
 
Visszanézett – s a fájdalom odaszegezte,
szemében a nézés megmerevült,
és áttetsző só lett, sóoszlop a teste,
és lába, a gyors, a talajba kövült.
 
Ki siratja el őt? Ki mond érte imát most?
Vagy ő nem is volt olyan nagy veszteség?
Az életét adta, hogy lássa a várost,
amit úgy szeretett. Nekem ennyi elég.
 
(Ford: Halasi Zoltán)

Alekszandr Blok: Fenn már a házorom

Fenn már a házorom ködös homályba ér,
fenn fénylő ablakok s fénylő csend. Nesz se rebben
a lépcsőházban, ott már sűrüdik az éj,
ismerős remegés bolyong a szegletekben.
 
Fény csillan, remegő, kékebb az alkonyat.
Az utcán egyre nő a nyüzsgés és a lárma.
S én várlak, kései barátném, egyre csak,
alkonyodó szivem utolsó boldog álma.
 
(Ford: Lator László)

Alekszandr Blok: Év évre tűnt

  "Ismertem ama tovatűnt
mesebeli években őt"
Tyutcsev


Év évre tűnt. Hanem te, mint rég,
szigoru, szép és tiszta vagy.
Hajad simább csak valamicskét,
s villant ezüstös szálakat.

Könyvek előtt görnyedten ülve
— szikár, meggörbedt hátu agg —
egy gondolatban elmerülve
nézem nyugalmas arcodat.

Igen, bennünk a régi minden.
Mint hajdan, úgy élünk veled,
megőriztük emlékeinkben
a mesebeli éveket.

Fényes hamvukat hosszu urna,
fényes lelküket kék egek
rejtik. S a múltat élni újra
mindennél kékebb, édesebb.

(Ford: Lator László)

Ina Jun-Broda: Minden mese valóra válik

Anyám így szólt: „Gonoszok jönnek érted,
       iszkolj, szedd a lábad!"
Szekrénybe menekedtem én,
megjöttek s ellopták az anyámat.
Majd egymásnak estek, csóvát vetettek:
a ház lángoszlop közepén;
nekivágtam a rengetegnek.

Az égből hatalmas sárkányok jöttek,
engem keresve űztek mezőkön át.
s világon végig, mely sötétre vált,
rengett a rét, a föld és rengtek mindenek,
sikongtam egyre én: „Szedény, anyu, szedény!"

És akkor hang hallatszott: „Lám, ő él!"
Vörös csillagraj futott le a fák közén
a barna homlokokra: szár nélküli virágok —
kézen fogtak s vittek magukkal.
Együtt megyünk, most egy utunk van
erdőn, falvakon át — letarolták a lángok —
néha farkas fut oldalamon,
néha angyal szálldos.

(Ford: Solymos Ida)

Ellen Niit: (A fiam kezdő pszichológus...)

A fiam kezdő pszichológus.
Ő a kapcsolatokat vizsgálja.
Távoli barátom
ismert pszichológus.
Ő a magányt vizsgálja.
Miről beszélhetnek,
ha összefutnak?
Végtelen sok mindenről,
gondolom magamban.
Mert a magány
a kapcsolatok egyik állapota.
Nem pedig fordítva.

(Ford: Dabi István) 

Hugo Huppert: A vándorbot

  „Nyíltság teszi, hogy a száraz
   fából zöld rügyek fakadnak."
 Ruszthaveli
     

S midőn a zarándok társa, a bot
e földet érte, korhadt fája
rügybepattant és kivirított,
s eleven fáknak lett a társa.

Noha rég vele volt — a zöldellő
kicsi fát a földben hagyta a vándor:
örömmel látta, hogy gyökere nő,
s virágba borulhat az ifjuságtól.

... De évek után — május hava volt —
ismét e vidéken kóborolt,
és enyhet adott a derűs-daliás fa
dús lombja, tömör, hálás-puha árnya.

Az egyik ágat letörte legott,
s újból kifaragta a vándorbotot;
s midőn hazatért hűs északi tájra,
dalnokká vált és koszoru várta.

(Ford: Eörsi István)

Ernest Dowson: Non sum qualis eram bonae sub regno Cynarae

Éjjel, mult éjjel, ah, közém s a lány közé
esett az árnyad, Cynara! lehelleted
átcsapott lelkemen a bor s a csók fölé;
és gyúlt a régi láng és én csak búslakodtam,
s beteg voltam, igen, és csüggeteg:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
 
Egész éjjel verő szívemen vert szíve,
egész éjjel, ahogy ellankadt, úgy maradt;
jó volt ajkainak vásárolt gyönyöre;
de gyúlt a régi láng és én csak búslakodtam,
amikor ránk szürkült a virradat:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
 
Sokat felejtettem, Cynara! vitt a szél,
tánc és dal röpített, viharzó rózsalánc,
el tőled, el, te jó, te liliomfehér;
de gyúlt a régi láng s én már csak búslakodtam,
soká, igen, mert hosszú volt a tánc:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
 
Őrültebb muzsikát, s borokat, nehezet!
– kiáltottam; de hogy szállt a nap mámora,
rám hullt az árnyad, Cynara! az éj tied;
mert gyúl a régi láng, hogy mindig búslakodjam
és éhezzem vágyam ajkaira:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.

(Ford: Szabó Lőrinc)

Vladimir Brandejs: A kezek

Az emberi tenyereken
ott van az utak jele.
Hozzászoktak
a fém, a fa és a kő cipeléséhez,
megszokták, hogy kemény formát
adjanak nekik.

Ismerik a jeget,
megismerték a lángot,
ismerik a simogatás,
a legnagyobb ajándék gyengédségét.

Ha megérintik a tárgyakat,
azok maguktól megváltoznak.
Néha az izületek, az ujjak ökölbe szorulnak -
és megfeledkeznek az álomról.

Nem, a tenyerekből
rossz sorsot nekünk az idő
már régóta nem jósol.

És kezeink
a nyugtalan égboltot
is tartani tudják...

(Ford: Dabi István) 

Aureliu Busuioc: Szobrász

A tenyér felveszi a kő alakját.
A kő
ami ezernyi formájú, felveszi
a szél meg a tűz,
a víz
és a kezemben lévő véső alakját.
A kő felveszi
a szó alakját is.

A szél felveszi
a hegycsúcsok alakját.
És csak te,
bálványimádó szerelem
veszed fel egy szent sóhaj
egyszerű alakját,
mi egy élettelen testből tör elő
és keresztre feszül a kőben.

(Ford: Dabi István)

Ludvik Streda: Ácsok

A vidék gerincein
 emelkedik magasba
   a fák halálon túli élete.

Gerenda gerendához simul,
mint a soros szerzetes
ujjai - fonódnak össze.

Majd méltósággal mondjuk:
biztos tető.

És az utak vezetnek minket egyenesen
- haza.

(Ford: Dabi István)