Annie Vivanti: Sejtés

Igen: még rám mosolygott s csókja ért...
De szívem mintha lassan már kihűlne,
S reá a sejtés rettegése ülne...
A lelkem is szól egyre érthetőbben:
- A szerelem tünőben!
 
 
Igen: mint mindig szívemen pihent.
De arczom halvány, s bárminő negédes,
Takarni a valót mosoly se képes...
A fáradság s a szürke unalom
Ül arczomon.
 
 
És fogy szerelme, mint fövény kisiklik
A kézből újjak résein keresztűl...
A légben bús panasz jajszója zendűl:
Szegény szívem kiáltja szüntelen:
Szerelem! Szerelem!
 
 
Mindkét kezembe rejtem arczomat,
Ne lássam, mint közelg az éj felém.
Szívemben űl búsongva a Remény:
Körültekint. Keres az éjszakában
Egy fénysugárt. - Hiában!

(Ford: Zoltán Vilmos)

Ada Negri: Búcsú a holdtól

A Hold lilaszin habokra arany könnyét leejti:
halk, hajnali csepp, az utra szomorú magába' menni.
A csillagokból az égen már nincsen egy parányi:
szomorú az éjszakákon hiába csak arra járni.
Meghajlik, egyre fehérebb, elsüllyed, egyre messzibb,
szomorú, mert életére halál árnyéka telepszik.
De mégis oly engedelmes, a Mindenség iratlan
törvénye nem könyörül meg: szomorú, mert halhatatlan.


(Ford: Takács Zsuzsa) 

Ada Negri: Utcagyerek

Ha látom, mikor szurtos, hetyke képpel
a sáron át, tocsogva,
lógós kabátba, csüngő cafatokba
és keshedt orrú, rossz cipőkbe lépdel,
 
ha látom, mikor laskás pantalóval
kocsik közt tekeregve
az utcán követ hajigál az ebre –
ó, máris romlott, kancsalképü, tolvaj,
 
ha látom, mikor felszökik kacagva,
bogáncsvirág, kis árva,
s elgondolom, az anyja kinn a gyárba,
a ház üres, börtönben ül az apja,
 
úgy elszorul a gyermekért a szívem:
„Kis toprongyos, mi sors vár?
Tudatlan lábad tétován botorkál,
s nincs óvó kéz, mely támogatna híven?...
 
És húsz év múlva, bús kalyiba pompás
csíze, mi lesz belőled?
Züllött svihák? Szélhámos, csúnya féreg?
Vagy zsebmetsző? Vagy tisztes, fürge munkás?
 
Fegyenc daróca, munkás tiszta blúza
takarja majd a melled?
Bélyegesen, vagy műhely padja mellett,
börtönben vagy kórházban látlak újra?"
 
Úgy mennék most, hogy szívemhez szorítsam
kis utcasarki árvám,
hű öleléssel úgy karomba zárnám,
halálos búval, fájó, néma kínban –
 
úgy elborítnám könnyes, sűrű csókkal
az ajkát és a mellét,
testvéri, forró szerelmet lehelnék
e valló, szent és fojtott tűzü szókkal:
 
„Engem is gyász és fájdalmak neveltek,
bogáncs virága voltam,
az én anyám is robotolt a porban,
ismerem én a bánatot ... Szeretlek."

(Ford: Kardos László)

Jelena Svarc: Éjszakai fák

Az éj immár leszállt a lombos rengetegre,
Alig szüremlik fény bele.
A szálfenyőre nézz, Tóra‐tekercs a törzse:
Jelek, varázsigék, ős titkok rejteke.
 
 
Ó, magamtól egy szót se mondhatok,
Csak azt, mit ott bent őriz a rovás,
Amit a vén törzs csöve csikorog,
Amit a földből nőtt kürt harsonáz.
 
A rettenetes ünnep reggelére
Kinyújtják majd a kérget, mint a tésztát,
De nem lesz, aki olvassa, megértse
A pergamenlap elmosódó titkát.
 
Az új betű is alig látható,
A régi régen lekopott –
Az éjszakai ragyogásban
Sóhajt a fa, és felzokog.
 
Szél‐tépte fátyol suhog a sötétben,
Recseg a vén fa, vergődik a lelke,
A nimfák kínja ez, a vágyak sóhaja –
A némaságra ítélt szó keserve.
 
 
(Ford: Sarkady Sándor)

Sylvia Plath: Születésnapi ajándék

Mi ez itt, fátyol alatt, rút, szép?
Átdereng; melle van, éle van?
Biztos páratlan, biztos épp ilyet akartam.
Míg fő a tésztám, érzem, hogy néz rám, s így gondolkodik:
„Hát ennek kell itt megjelennem,
Ez lesz a kiválasztott? karikás szem, sebhely.
Méri a lisztet, leszedi, ami fölösleg,
Ahogy a szabály, a szabály, a szabály.
Ezé lesz a kinyilatkoztatás?
Úristen, kész röhej!"
De csak dereng egyre, azt hiszem, kellek neki.
Bánom is én, ha csontváz, ha gyöngyház.
Egyáltalán, az idén nem kell nagy ajándék.
Végső soron véletlen, hogy még élek.
Boldogan megöltem volna magam ezúttal, akárhogy.
Most meg ezek a fátylak, ez a függöny-derengés,
Januári ablak áttetsző szaténja,
Kiságynemű-fehér, halott lélegzet-csillámos. Ó, elefántcsont!
Mert agyar lesz, kísértet-oszlop.
Hát nem érted, nekem mindegy, micsoda.
Nem adhatod oda?
Ne restelkedj - nem számít, bármilyen kicsi.
Ne útálatoskodj, felkészültem minden rémségre.
Üljünk le, kétfelől, csodáljuk fényét,
Tündöklő tükör-tarkaságát, költsük el
Utolsó vacsoránk, mintha kórházban lennénk.
Tudom, miért nem mered odaadni.
Rettegsz, hogy
Sikoltva szétmegy a világ és vele a fejed,
A domború, ókori bronzpajzs,
Ükunokák is csodájára járnak.
Ne félj, szó sincs erről.
Csak átveszem, és csöndben félrehúzódom.
Nem hallod, ahogy kinyitom, nem lesz papírzörgés,
Szalaghullás, felkiáltás a végén.
Mintha nem hinnél ilyen tapintatosnak.
Tudnád csak, hogy ölték napjaim e fátylak.
Neked átlátszóak, persze, mint a levegő.
Pedig, úristen, a felhők: mint a gyapot.
Sereglenek, szénmonoxid-ármádák.
Belélegzem édesen, édesen,
Ereim megtölti a láthatatlan, milliószám
Feltehető porszem, s leütik életem éveit.
Ezüst-öltönyben vagy, alkalomhoz illőn. Ó, számológép -
Hát semmit se tudsz elengedni, de úgy, mindenestül?
Mindent le kell pecsételned lilával,
Meg kell ölnöd, amit bírsz?
Itt ez az egy dolog, amit ma akarnék, s csak te adhatod oda.
Ablakomban áll, akkora, mint az ég.
Ágyamból lélegzik, hideg középpontból,
Ahol a sok szétlötykölt élet alvad-dermed történelemmé.
Ne add postára, kézről kézre.
Ne szóval üzend meg: hatvanéves leszek,
Mire az egész ideérne, már mire használnám.
Csak vedd le a fátylat, a fátylat, a fátylat.
Ha ez ott a halál,
Csodálnám mélységes komolyságát, szeme időtlenét.
Tudnám, nem tréfálsz.
Az nemes dolog lenne, az – születésnap.
Nem nyiszatolna a kés: metszene,
Mint pőre, tiszta csecsemőkiáltás,
És a mindenség elválna tőlem.
 
(Ford: Tandori Dezső)

Otto zur Linde: Amarillisz

Ó, néma amarillisz,
nyílsz az ősz parlagán.
Gyümölcs s virág, ha volt is,
te maradtál csupán.

Behoztalak szobámba,
hűs erkélyen ne légy.
A nyár véglobbanása
vagy te. Vénül az év.

Szívem is összefagyva,
hajam fehér ma, ládd.
Légy őszöm végjutalma,
halk, bús. Gyümölcs s virág,

mit a szív s szellem hozott, ma
hervadt már s földsüket.
Csalódás őszi lombja
kínt, jajt, bajt eltemet.

Bárcsak láng állna némán
síremlékül fölém!
Ó, amarillisz, énrám
csak ott túl vár a fény.

(Ford: Kálnoky László)

Határ Győző: Angyalkánon

falevelek felvilágán
két levél ül két fa ágán

azt kérdi a hárfalevél:
mért hogy te meg nyárfa levél?

mond a nyárfa: szent ajándék
ez is – zengő nyárfajáték

bachjánossebestyén-forma
angyalgó kánon-kintorna

szól a hárfa s nekividul:
erdőzsongás viváldibul

széllel rezgő zenebona
händel-rejtő lombkorona

ilyen ez az angyalkánon
– ne botránkozz kintornámon

falevelek felvilágán
két levél ül két fa ágán 

Reményik Sándor: Gellérthegy

Paloták közé ékelt sziklatömb,
Ki emelkedsz a vén Duna felett,
Óriás, kit rokon itt nem köszönt,
S akihez méltatlan a környezet,

Oroszlán-szirt, ugrásra készülő
Ki át akartad szökni a Dunát,
S kin mosolyog az alant elmenő,
Tudván, hogy úgy sem ugrod soha át,

Gellért keresztjét békén hordozod.
Zordonságod hetvenkedés csupán,
A világ megalázta homlokod.

Én üzenetet hoztam most neked,
Üdvözletüket bízták énreám
Nagyapáid: az erdélyi hegyek. 

Jókai Mór: A tudósok mindent tudnak

A tudósok mindent tudnak,
Csak jó időt csinálni nem;
Mindennek tudják az okát,
Mi előjön a földszinen.
 
Tavaly hogyan kitalálták,
Mért nincs eső az alföldön?
Nem is lesz már, ha csak velünk
Egyet nem fordul a földgömb.
 
Mivel lapos, nincsen hegye,
Mely a felhőt odaszíjja;
És mert az ültetett fáknak
Vagyon ottan szörnyü híjja.
 
Mert a Tiszát szabályozták,
Kiszáraszták a sok mocsárt,
A mely annyi egészséges
Felhőnek való gőzt bocsát.
 
Mert nincs cisternánk, csatornánk,
Réteket öntöző árok,
S végül mert - nyakasak vagyunk
S hozzá - tudatlan barbárok.
 
Aztán itt van! tessék mostan:
Azt a paruplit! hogy', esik!
Pedig az alföld, mint tavaly,
Most is csak olyan róna sík.
 
Azóta sem nőtt rajta hegy.
Szerb tövisből sem lett pálma.
Legnagyobb hegy: trágyakupacz
A hol tavaly csak ott áll ma.
 
Tiszánk úgy van, a hogy megvolt,
Árkunk ugy nincs, a hogy nem volt,
Mesterséges fűvetésről
Úgy nem tudunk, mint a megholt.
 
Nyakunk is kemény, mint tavaly,
Barbárok vagyunk, mint tavaly.
Még is már az országút is
Olyan alattunk, mint a vaj.
 
Most már uszunk, most azt kérjük
Ne add uram olyan nagyon!
Engedj egy kis napot sütni,
Hogy a szérü felszáradjon.
 
Mit mondanak a tudósok,
Hogy mostan hát mit csináljunk?
Mit ültessünk, mit árkoljunk?
Hogy fel ne kopjék az állunk.
 
Biz az irott tudományban
Semmi segedelem nincsen:
Legjobb gazda a jó idő,
Legfőbb tudós, - az Úr Isten.

Jókai Mór: Időjóslatok

Ha Gyertyaszentelő napján
Medve odujában marad,
Negyven nappal a szokottnál
Későbben látjuk a nyarat.
Napoleon - vagy mit mondok?
Medve marad odújában.
Tehát a tél rövidültét
Várja az idő hijában.
 
Ha a pókok hálót fonnak,
Tartós szárazságot jelez;
Apáink is azt tartották:
Nagyon régi időjel ez.
Diplomaták - vagy mit mondok?
Pókok nagy sok hálót fonnak.
Gazda ember elméjében
Nagy oka van főni gondnak.
 
Ha a legyek és bögölyök
Szokatlanul csipnek, marnak,
Előjeléül vehetni
Azt közelgő zivatarnak.
Csipcsup lapok - vagy mit mondok?
Légy és bögöly csipnek nagyon,
Minthogy elektriczitással
A levegő tele vagyon.
 
Ha György nap előtt mennydörög
Jó aratást, termést várunk;
Keblünkben duzzad - a tárcza
S tele lesz csűrünk, magtárunk.
Ágyudörgés - vagy mit mondok?
Mennydörgés már itt ott szóllal;
- Adjon Isten búzát, marhát
Tele csűrrel, tele óllal!

Gárdonyi Géza: Ének a Holdhoz

 Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
Köszöntlek, szelíd nyájas holdvilágom!
Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.
Mikor az égnek kéklő magasságán
Leomlik finom, ezüst fátyolod,
Tündöklő kedves isten-arcod látván,
a mindenségnek szíve földobog.
Új fényre lángol a csillag az égen.
A fák egymásnak súgják a neved.
S a vadgalamb az erdő kebelében
Hozzád a ringó lombról fölnevet.
A mezők, erdők milliárd virága
Feléd fordítja illatos fejét;
A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
S a nádak ezre meghajlong feléd.

A tó tenéked tükröt tart remegve,
S te leemelve aranykoronád,
Kibontod. – reá jósággal nevetve, –
Sugárzó hajad lengő sátorát.
A fűz a parton rádmélázva áll.
A sás térdelve hajlik le eléd.
A fülemüle a hársfa-lombra száll,
S elkezdi hozzád édes énekét.

Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
Mindenki csupán mosolyogni lát.
Békéangyalként jársz a föld felett,
Fehér királynő, kedves holdvilág!
Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én!
Boldog félálom mámorával nézlek,
Az én szívem is tükröd Égi Fény!
Te kedves jóság! te tiszta igézet!
… Mikor belépsz a felhő-palotádba,
Az éj beborul: minden bús, setét.
A mezők, erdők millió virága
A fűbe hajtja harmatos fejét.

Friedrich Schiller: A tavaszhoz

Üdvözlégy rétjeinken,
Kiért a föld eped,
Virágkosaras ifjú,
Tavasz, köszöntelek!

Lám, lám, hát újra itt vagy,
S be kedves vagy, be szép!
Olyan örvendve, oly víg
Szívvel megyünk feléd.

Emlékszel kedvesemre?
Emlékezz, kikelet!
Szeretett a lányka,
És még most is szeret.

Virágot kértem tőled,
Hogy lánykámnak vigyem.
Itt vagyok s újra kérek,
S te most is adsz nekem.

Üdvözlégy rétjeinken,
Kiért a föld eped,
Virágkosaras ifjú,
Tavasz, köszöntelek.

(Ford: Rónay György) 

Ambrose Gwinnett Bierce: A fáról egy levél leszállt

A fáról egy levél leszállt,
S szól: “Már rég szándékomban állt.”
Nyugati szél kerekedett,
S szólt a levél: “Irány kelet.”
Keletről nagyobb szél támadt:
“Bölcsen váltottam pályámat.”
Ugyanúgy fújtak a szelek.
S ő szólt: “Döntöttem: lebegek.”
Végül pedig elállt a szél;
“Most leesem” – így a levél.
“Maradj az első gondolatnál?” –
Ez lenne hát a nagy tanulság?
Nem. Ám akárhogy intézed,
Tudd meg: úgysincs benne részed.
 
(Ford: Greskovits Endre)

William Blake: A néger kisfiú

Anyám a vad Délen szült engemet,
Bőröm koromszín, ám lelkem fehér!
Angyalfehér az angol kisgyerek,
Én koromszín, mint fény nem járta éj.

Anyám egy fa tövén oktatgatott,
S míg ültünk ott, s élveztük hűvösét,
Ölébe vett, egy csókot is adott,
S így szólt, Keletnek lendítve kezét:

„Lásd, kél a nap! A napban isten ül,
Ő szórja ránk a fényt, a meleget,
Hajnalban enyhülést, délbe derűt
Tőle kapnak vadak, fák, emberek.

E kurta létben megeddzük magunk,
Mert vakít ám az égi Szeretet;
Ében testünk, korom ábrázatunk
Felhőfátylunk csak, árnyvető berek.

Mert ha lelkünk a fényt elbírja már,
Foszlik a felhőnk, s az Úr így kiált:
„Arany sátramnál örvendj, mint a nyáj,
Szeme fénye, berkedből jöjj ki hát!”

Ha  egyszer ében felhőm szétfoszol,
S fehér felhőd is, angol kisgyerek,
Így szólok hozzád én is, amikor
Az Úr sátránál örvendek veled:

„Legyezlek, míg megszokod a sugárt,
Miben az Úr térdén törleszkedünk,
Cirógatom ezüst hajad puhán,
S te majd szeretsz, mert egyformák leszünk.”

(Szabó Magda fordítása) 

Francis Jammes: A ház rózsával lenne itt teli

 A ház rózsával lenne itt teli, s dongó darázzsal.
Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással;
a szőlőfürtök áttetsző kövek ilyenkor s lassan
szundítanának benn az árnyékos lugasban.
Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész
huszonnégy évem, gőgöm és egész
fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;
és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.
Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,
velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,
nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek,
mellettünk hűs patak s a lombok összeérnek.
A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,
mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre
s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna
szerelmünk és a szánk némán egymásra forrna;
s érezném ajkaid pirosán, mily varázslat!
a rózsát, szőlők jóizét s mérgét a vad darázsnak.

(Radnóti Miklós fordítása)