Vona Groarke: Az üres ház

Miután elmegyünk, a ház bezárul mögöttünk. 
Mintha mozdulatlan tengerben úszkáltunk volna. 
A ciszternák csendesülnek, a hûtõ még zihál, 
és testünk nyoma kisimul az ágyon.
 
A ház a maga hangjaival tölti be helyünket. 
Csempe csusszan, miután bevágtuk az ajtót, 
a telefon, az ide-oda rakható óra csörren, 
csak a postaládán törik meg a lanyhuló huzat.
 
A kerti bükkfa árnyéka, mely karomra hull, 
amint igyekszem a kulcsot elfordítani, 
halványulva terül szét, elönti a szobát, 
s még ma este felissza, ami belõlünk itt maradt.

(Ford: Gyárfás Endre)

Annie Vivanti: Ötven év múlva

Mint vén leány, derülten, nyugalomba',
Pirosló arccal, bajtól sohse nyomva,
Mosolygva mindig és sokat beszélve –
Igy élek én majd mához ötven évre.

A házam nem lesz éppen szörnyű rendes,
De pap-, kanári- és cicától ment lesz,
És megtelik majd este, délbe', reggel
Virággal, muzsikával és gyerekkel.

Lesz sok-sok fénye, sok-sok levegője,
Sok kedves arcú, lármás nevetője;
Mint holmi apró gyermek-menedékhely:
Úgy meg lesz rakva pajkos csemetékkel.

S lelkembe' nagy csönd. Mi ma ideálom
Mosolygok majd a régi, dőre álmon,
Az ókulárém homlokomra tolva…
És minden emlék elszáll, mint a polyva.

És végre egy derült nap tiszta reggjén
(Ősszel ha volna, legjobban szeretném!)
Lelkembe majd valami zene csendül,
Mint hogyha kórus szállna le a mennybül.

Zsöllyém a tárt, nagy ablak mellett lészen
S magam' nyugodtnak, csak fáradtnak érzem,
S majd béözönlik az az enyhe, szűz fény
S ott fog ragyogni gyér hajam ezüstjén.

Kezem ölemben, békességgel telten,
Igy adom át a végtelennek lelkem,
Igy küldöm testemet a síri mélybe,
Terád gondolva s az Úrban remélve.

(Ford: Radó Antal)

Rab Zsuzsa: Vízimalmok

Kelepeltek, doromboltak -
elnémultak, beomoltak.
 
A molnárok földbe dőltek,
sárga agyagot őrölnek.
 
Áll a malom, él a malom
roskatagon, hallgatagon.
 
Locsognak a rakoncátlan
fűzgallyak a Tapolcában.
 
Minek él az ilyen öreg?
Csak nyikorog, csak nyekereg.
 
Pocsolya a malomárok,
korhadt fogak a lapátok,
 
szemétdomb a döngölt udvar,
házereszig ér a dudva.
 
Áll a malom, él a malom,
roskatagon, hallgatagon.
 
Hogyha arra jár valaki,
marok búzát vigyen neki
 
szórja bele garatjába,
szórja bele utoljára,
 
kegyeletből, irgalomból -
tán még egyszer földorombol. 

Várnai Zseni: Őszi napsütés

A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja nem éget, mint a láng,
csak simogat, mint egykor jó anyánk,
szívünkre mézes, enyhe csókja hull...
és minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!
 
Az ősz szerelme, mint a kósza szél,
halk suttogás, majd vészes szenvedély,
a fény és árny oly gyorsan változó,
mint életünk, e hullámzó folyó...
Még kék az ég, de máris elborul,
és minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul!
 
Az ősz szerelme hervadó virág...
lombdíszeit hullatja minden ág,
csak hallgatom ez édes bús zenét:
a búcsúzó madarak énekét...
Csak hallgatom, és szívem elszorul:
jaj, minden nap korábban alkonyul,
korábban alkonyul! 

Ady Endre: Torony az éjszakában

Faluja nyár-éji csöndjéből
Fehéren, aggódva kibámul
A torony
S vér-hireket vár a lángoló,
Vénhedt világbul.

Harangjait altatja némán
S az Istenének, kinek háza,
Nem üzen,
Áll, remeg és bámul a torony
Megbabonázva.

Az Ég csodálatos felhői
A Holdat rejtegetve úsznak
S a torony
A Holdnak köszön, e mennyei,
Bölcs omnibusznak.

A Hold sokféle tornyot látott,
Sohse sietett, sohse késett
S nem riad,
Ha telnek e kis Föld-csillagon
Elrendelések.

Tán holnap már vérrel meszelten
Fog csillogni istenes őrünk,
A torony,
S a harcos multnak igéje zúg:
Halunk vagy győzünk.

Tán holnap már a torony hősibb
Vallását vallja vércse-multnak
S fiai,
A harangok, a még álmodók,
Össze-kondulnak.

Csak a Hold fog tovább döcögni,
Mint majd a Föld is, ember nélkül
S a világ
Holdfényes torony-romok fölött
Mégis megbékül.

Victor Hugo: A koldus

A szélben,dérben egy öreg koldus haladt.
Megvertem ablakom;megállt a ház alatt,
várta,míg szivesen ajtómat kitárom.
Parasztok jöttek ott,néhány nyerges szamáron
gubbasztva csöndesen a vásárból haza.
A koldus ismerős:ez él kint egymaga
vackán,a hegy alatt,álmodva s egyre várva
földi garasra és egy mennyei sugárra,
Istenhez nyujtva és emberhez a kezét.
- Melegedjék kicsit,jöjjön csak közelébb,
hogy hívják? - A szegény;nincs más nevem - felelte.
Megfogtam kezét: - Barátom,jöjjön erre. -
És egy szilke tejet hozattam hirtelen.
Didergett az öreg;aztán beszélt nekem,
s feleltem is,de csak mélán,szórakozottan.
- Lucskos ez a ruha ki kell teríteni - mondtam -
a kandalló előtt. - Ő odalépkedett,
szétteregette a forró tűzhely felett
a hajdan kékszinű,féregrágta kabátot,
s amint a száz lyukon a tűzfény átparázslott,
olyan volt feketén,mint egy csillagos ég.
S míg szárogatta ott cafatos köntösét,
melyből dőlt az eső vegyest a tócsaszennyel,
gondoltam:tele van imával ez az ember,
és szóra süketen,csak néztem,réveteg,
s ott láttam göncein a csillagképeket.
 
(Ford: Nemes Nagy Ágnes)

Alekszej Vasziljevics Kolcov: Most már ne suhogj

Most már ne suhogj,
ért kalászu rozs!
Rétekről, kaszás,
most már ne dalolj!
 
Nincs nekem miért
gyűjtögetni most,
nincs nekem miért
gazdagodni már.
 
Gyűjtögettem én
még mint fiatal
nem is magamért -
szép galambomért.
 
Édes volt nekem
nézni szép szemét,
jóság tündökölt
benne, szerelem.
 
S az a ragyogó
két szem kialudt,
sírban aluszik
drágám, gyönyörűm!
 
Hegynél súlyosabb,
éjnél komorabb
sajgó szívemen
a fekete gond! 
 
(Ford: Áprily Lajos) 

Petri Mór: Elfelejtve

Itten szeretnék én maradni
Ez ismerős fák árnyiban,
Az emberektől elfelejtve,
Elrejtve itt magánosan.
 
A szűz természet tanitásit
Gyermek-kedélylyel hallani,
Nem kérve hírt – a madarakkal
Csak úgy titokban dallani.
 
Mentnek lenni bántó kezekből,
Ártatlan hímpor a szivem.
Csalárd szivek lehelletéből
Nem jutna hozzá semmi sem.
 
Mint lágy mohák, hogy beborítják
A síri bús kereszteket:
A lemondás halvány virági
Befolynák lassan szivemet.
 
És megbékülve a világgal,
A világon mindenkivel:
Panasz, vád nélkül – így szeretnék
Levélhullásba tűnni el… 

Gustav Falke: Mese

A te szerelmes közeledben
Boldog vagyok, és érezem,
Hogy az én vad, szent fiatalságom
Még visszatér nekem!
 
Ezt a te édes ifjúságod
Napfényes tavasza teszi.
Ó, mint szeretlek. Odakünn újra
Virulnak rózsák ezrei!
 
Arany napoknak arany álma,
Ügy volt ez, édes, egykoron.
Alkonyatok felhői szállanak
Keresztül az én ifjúságomon!
 
(Ford: Juhász Gyula) 

Christian Morgenstern: Ló

Tanár úréknál csöngettek. A Marcsa
felnéz. A tepsiben a harcsa
rotyog. Ki lehet az ilyenkor?
Ló áll az ajtó előtt.
 
Ajtó riadtan visszacsap, kilincs dermedve, görbén
a szakácsnő hökkenve áll. Az istenért mi történt?
Mint látomás, a nagy leány kilép, lábán papucs.
Mindenki az előszobába jön.
 
„Bocsánat”, - szól a Ló, mint ki zavarni restel –
„a lakatosműhelyből küldött... izé... a mester...
Én voltam tudniillik, aki csütörtökön
felhozta a zongorakulcsot...”
 
Tizenkét ember és egy eb
 állnak, mint a kisértetek
- a kisfiú nagyot rikolt -,
állnak, gyökeret verten.
 
A Ló, látván, hogy meg nem értik,
fejét búsan lehajtja térdig,
s szelíd mosollyal, mint a vértanuk
indul a lépcsőn lefelé.
 
Tabló. - Keresvén e tünet okát,
tanár úr összehúzza homlokát
s szól megfontoltan: „Véleményem ez -
a dolog merőben valószínűtlen.”
 
(Ford: Karinthy Frigyes) 

Ralph Waldo Emerson: Brahma

Ha öl a  véresarcú gyilkos,
és a megöltről csorg a vér,
egyik se tudja, hogy a titkos
úton a léptem merre tér.
 
Közel nekem a messze távol,
az árny s a fény előttem egy,
ural az eltűnt égi tábor,
nekem a hír-sír egyre megy.
 
Megjár, ki elhagy, a merész nép,
ha fut, a szárnya én vagyok,
a kétkedő vagyok s a kétség
s dal, mit dalolnak a papok.
 
E trónért istenek vívódnak,
helyemre vágynak hallgatag,
de te telj meg, híve a jónak,
s fordítsd az égnek hátadat.
 
(Ford: Kosztolányi Dezső)

Tóth Béla: Csavargódal – Bánhidi Lászlóért

 I
egy vén clochard melegszik a metrónál
cipőtalpain 
rőt körök nőttek 
linkkocsmákban reggel 
5 liter bort isznak 
s előre köszön minden részeg nőnek

II
egyedül horgászik 
kék csillagok partján
egy autóbuszroncsban 
lakik évek óta
magában dúdolgat
s elalszik a parton
s érette szól ez a csavargónóta

III
egy színészért 
aki nem kapott díjakat 
s az Avar utcában fütyült délután
keze becézett egy hasas üveg óbort 
s az istennel piált 
éjjel Óbudán

IV 
nevető szemed a semmibe gurult
a halvány Holdon köpésed virít
azóta már fenn iszol az Égben
s egy részeg angyal este felvidít  

Wass Albert: Rügyek

Az orgona-bokorra cinke szállt
s a kis rügyeknek halk titkot súgott:
a dombokon látta már a napsugárt,
már jönni fog,
s a lombok börtönére fényt havaz!
Smaragd szivekben felpezsdült az élet.
Csodás remény: valahol ujra éled
egy régi álom, csillogó tavasz.

Lelkünkben is
ilyen rügyecske tán a gondolat.
A jég alatt
szellem-páncélzat védi: kőkemény.

Egy forró csókra hirtelen kipattan,
s dalos tavasz lesz: csengő költemény.

Petőfi Sándor: Szörnyű idő

Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyüség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.

És ott elől a háború
Csak a kisebb baj; szomorúbb,
Mi hátul áll,
A döghalál.
Be kijutott a részed
Isten csapásiból, o hon,
Folyvást arat határidon
Két kézzel az enyészet.

Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?

S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének?

Reményik Sándor: Takarodó

Kilenc óra.
Nagymessze szól:
Takarodó.
Túl a világon és az éjszakán
Egy vidám angyal fújja valahol
Századokon, évezredeken át
A trombitát.
Gúlába igazodnak fegyverek.
Imára kulcsolódnak a kezek.
Háborúság után
Egy csendes éjt az Isten mégis ád.
Takarodó
A vágynak és a vérnek,
És minden harcnak és tülekedésnek.

És békesség
És békesség
A közelvalóknak s a messzeségnek.
A csillagok is behúnyják szemük,
Én is behúnyom a szemem velük.
Áll a világ.
Úgy hallgatjuk a békült trombitát.
Nagymessze szól.
Egy vidám angyal fújja valahol
Századokon, évezredeken át.
A világon s a sötétségen át.
Háborúság után
Egy csendes éjt az Isten mégis ád.
Takarodó...