Alekszej Vasziljevics Kolcov: Most már ne suhogj

Most már ne suhogj,
ért kalászu rozs!
Rétekről, kaszás,
most már ne dalolj!
 
Nincs nekem miért
gyűjtögetni most,
nincs nekem miért
gazdagodni már.
 
Gyűjtögettem én
még mint fiatal
nem is magamért -
szép galambomért.
 
Édes volt nekem
nézni szép szemét,
jóság tündökölt
benne, szerelem.
 
S az a ragyogó
két szem kialudt,
sírban aluszik
drágám, gyönyörűm!
 
Hegynél súlyosabb,
éjnél komorabb
sajgó szívemen
a fekete gond! 
 
(Ford: Áprily Lajos) 

Petri Mór: Elfelejtve

Itten szeretnék én maradni
Ez ismerős fák árnyiban,
Az emberektől elfelejtve,
Elrejtve itt magánosan.
 
A szűz természet tanitásit
Gyermek-kedélylyel hallani,
Nem kérve hírt – a madarakkal
Csak úgy titokban dallani.
 
Mentnek lenni bántó kezekből,
Ártatlan hímpor a szivem.
Csalárd szivek lehelletéből
Nem jutna hozzá semmi sem.
 
Mint lágy mohák, hogy beborítják
A síri bús kereszteket:
A lemondás halvány virági
Befolynák lassan szivemet.
 
És megbékülve a világgal,
A világon mindenkivel:
Panasz, vád nélkül – így szeretnék
Levélhullásba tűnni el… 

Gustav Falke: Mese

A te szerelmes közeledben
Boldog vagyok, és érezem,
Hogy az én vad, szent fiatalságom
Még visszatér nekem!
 
Ezt a te édes ifjúságod
Napfényes tavasza teszi.
Ó, mint szeretlek. Odakünn újra
Virulnak rózsák ezrei!
 
Arany napoknak arany álma,
Ügy volt ez, édes, egykoron.
Alkonyatok felhői szállanak
Keresztül az én ifjúságomon!
 
(Ford: Juhász Gyula) 

Christian Morgenstern: Ló

Tanár úréknál csöngettek. A Marcsa
felnéz. A tepsiben a harcsa
rotyog. Ki lehet az ilyenkor?
Ló áll az ajtó előtt.
 
Ajtó riadtan visszacsap, kilincs dermedve, görbén
a szakácsnő hökkenve áll. Az istenért mi történt?
Mint látomás, a nagy leány kilép, lábán papucs.
Mindenki az előszobába jön.
 
„Bocsánat”, - szól a Ló, mint ki zavarni restel –
„a lakatosműhelyből küldött... izé... a mester...
Én voltam tudniillik, aki csütörtökön
felhozta a zongorakulcsot...”
 
Tizenkét ember és egy eb
 állnak, mint a kisértetek
- a kisfiú nagyot rikolt -,
állnak, gyökeret verten.
 
A Ló, látván, hogy meg nem értik,
fejét búsan lehajtja térdig,
s szelíd mosollyal, mint a vértanuk
indul a lépcsőn lefelé.
 
Tabló. - Keresvén e tünet okát,
tanár úr összehúzza homlokát
s szól megfontoltan: „Véleményem ez -
a dolog merőben valószínűtlen.”
 
(Ford: Karinthy Frigyes) 

Ralph Waldo Emerson: Brahma

Ha öl a  véresarcú gyilkos,
és a megöltről csorg a vér,
egyik se tudja, hogy a titkos
úton a léptem merre tér.
 
Közel nekem a messze távol,
az árny s a fény előttem egy,
ural az eltűnt égi tábor,
nekem a hír-sír egyre megy.
 
Megjár, ki elhagy, a merész nép,
ha fut, a szárnya én vagyok,
a kétkedő vagyok s a kétség
s dal, mit dalolnak a papok.
 
E trónért istenek vívódnak,
helyemre vágynak hallgatag,
de te telj meg, híve a jónak,
s fordítsd az égnek hátadat.
 
(Ford: Kosztolányi Dezső)

Tóth Béla: Csavargódal – Bánhidi Lászlóért

 I
egy vén clochard melegszik a metrónál
cipőtalpain 
rőt körök nőttek 
linkkocsmákban reggel 
5 liter bort isznak 
s előre köszön minden részeg nőnek

II
egyedül horgászik 
kék csillagok partján
egy autóbuszroncsban 
lakik évek óta
magában dúdolgat
s elalszik a parton
s érette szól ez a csavargónóta

III
egy színészért 
aki nem kapott díjakat 
s az Avar utcában fütyült délután
keze becézett egy hasas üveg óbort 
s az istennel piált 
éjjel Óbudán

IV 
nevető szemed a semmibe gurult
a halvány Holdon köpésed virít
azóta már fenn iszol az Égben
s egy részeg angyal este felvidít  

Wass Albert: Rügyek

Az orgona-bokorra cinke szállt
s a kis rügyeknek halk titkot súgott:
a dombokon látta már a napsugárt,
már jönni fog,
s a lombok börtönére fényt havaz!
Smaragd szivekben felpezsdült az élet.
Csodás remény: valahol ujra éled
egy régi álom, csillogó tavasz.

Lelkünkben is
ilyen rügyecske tán a gondolat.
A jég alatt
szellem-páncélzat védi: kőkemény.

Egy forró csókra hirtelen kipattan,
s dalos tavasz lesz: csengő költemény.

Petőfi Sándor: Szörnyű idő

Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyüség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.

És ott elől a háború
Csak a kisebb baj; szomorúbb,
Mi hátul áll,
A döghalál.
Be kijutott a részed
Isten csapásiból, o hon,
Folyvást arat határidon
Két kézzel az enyészet.

Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?

S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének?

Reményik Sándor: Takarodó

Kilenc óra.
Nagymessze szól:
Takarodó.
Túl a világon és az éjszakán
Egy vidám angyal fújja valahol
Századokon, évezredeken át
A trombitát.
Gúlába igazodnak fegyverek.
Imára kulcsolódnak a kezek.
Háborúság után
Egy csendes éjt az Isten mégis ád.
Takarodó
A vágynak és a vérnek,
És minden harcnak és tülekedésnek.

És békesség
És békesség
A közelvalóknak s a messzeségnek.
A csillagok is behúnyják szemük,
Én is behúnyom a szemem velük.
Áll a világ.
Úgy hallgatjuk a békült trombitát.
Nagymessze szól.
Egy vidám angyal fújja valahol
Századokon, évezredeken át.
A világon s a sötétségen át.
Háborúság után
Egy csendes éjt az Isten mégis ád.
Takarodó...

Nagy László: Életem a cigánykártyán

Cigány Kati szíve aranyóra,
pergő nyelve babona-motólla.
Fiatalúr, Mária segélje:
a sárga ház, mit mutat a kártya,
lesz magának pokoltüzes kályha,
fogságból jön édes cimborája,
biceg, mint a meglőtt bikaszarvas,
inog-binog, mint a gyertya lángja,
gyászkoporsó, mit mutat a kártya,
cimboráját viszi másvilágra,
de áll a szerencse, áll az öröm,
nagy pénznek van magához eránya,
Pesten sétál, mint egy uriember,
kivasalva hét váltóruhája,
de a gonosz, kit mutat a kártya,
háta mögött a kardot kirántja,
de áll a szerencse, áll az öröm,
habarodik aranyhaju lányba,
szerelem áll szíve erányába,
piciny baba, törvénytelen alma,
itt nevet, itt nevet, lássa –
de áll a szerencse, áll az öröm,
végülis jót mond a kártya.

Örömem áll, mint a sudárnyárfa,
letördeli sok fekete kánya. 

Annie Vivanti: Sejtés

Igen: még rám mosolygott s csókja ért...
De szívem mintha lassan már kihűlne,
S reá a sejtés rettegése ülne...
A lelkem is szól egyre érthetőbben:
- A szerelem tünőben!
 
 
Igen: mint mindig szívemen pihent.
De arczom halvány, s bárminő negédes,
Takarni a valót mosoly se képes...
A fáradság s a szürke unalom
Ül arczomon.
 
 
És fogy szerelme, mint fövény kisiklik
A kézből újjak résein keresztűl...
A légben bús panasz jajszója zendűl:
Szegény szívem kiáltja szüntelen:
Szerelem! Szerelem!
 
 
Mindkét kezembe rejtem arczomat,
Ne lássam, mint közelg az éj felém.
Szívemben űl búsongva a Remény:
Körültekint. Keres az éjszakában
Egy fénysugárt. - Hiában!

(Ford: Zoltán Vilmos)

Ada Negri: Búcsú a holdtól

A Hold lilaszín habokra arany könnyét leejti:
halk, hajnali csepp, az utra szomorú magába' menni.
A csillagokból az égen már nincsen egy parányi:
szomorú az éjszakákon hiába csak arra járni.
Meghajlik, egyre fehérebb, elsüllyed, egyre messzibb,
szomorú, mert életére halál árnyéka telepszik.
De mégis oly engedelmes, a Mindenség iratlan
törvénye nem könyörül meg: szomorú, mert halhatatlan.


(Ford: Takács Zsuzsa) 

Ada Negri: Utcagyerek

Ha látom, mikor szurtos, hetyke képpel
a sáron át, tocsogva,
lógós kabátba, csüngő cafatokba
és keshedt orrú, rossz cipőkbe lépdel,
 
ha látom, mikor laskás pantalóval
kocsik közt tekeregve
az utcán követ hajigál az ebre –
ó, máris romlott, kancsalképü, tolvaj,
 
ha látom, mikor felszökik kacagva,
bogáncsvirág, kis árva,
s elgondolom, az anyja kinn a gyárba,
a ház üres, börtönben ül az apja,
 
úgy elszorul a gyermekért a szívem:
„Kis toprongyos, mi sors vár?
Tudatlan lábad tétován botorkál,
s nincs óvó kéz, mely támogatna híven?...
 
És húsz év múlva, bús kalyiba pompás
csíze, mi lesz belőled?
Züllött svihák? Szélhámos, csúnya féreg?
Vagy zsebmetsző? Vagy tisztes, fürge munkás?
 
Fegyenc daróca, munkás tiszta blúza
takarja majd a melled?
Bélyegesen, vagy műhely padja mellett,
börtönben vagy kórházban látlak újra?"
 
Úgy mennék most, hogy szívemhez szorítsam
kis utcasarki árvám,
hű öleléssel úgy karomba zárnám,
halálos búval, fájó, néma kínban –
 
úgy elborítnám könnyes, sűrű csókkal
az ajkát és a mellét,
testvéri, forró szerelmet lehelnék
e valló, szent és fojtott tűzü szókkal:
 
„Engem is gyász és fájdalmak neveltek,
bogáncs virága voltam,
az én anyám is robotolt a porban,
ismerem én a bánatot ... Szeretlek."

(Ford: Kardos László)

Jelena Svarc: Éjszakai fák

Az éj immár leszállt a lombos rengetegre,
Alig szüremlik fény bele.
A szálfenyőre nézz, Tóra‐tekercs a törzse:
Jelek, varázsigék, ős titkok rejteke.
 
 
Ó, magamtól egy szót se mondhatok,
Csak azt, mit ott bent őriz a rovás,
Amit a vén törzs csöve csikorog,
Amit a földből nőtt kürt harsonáz.
 
A rettenetes ünnep reggelére
Kinyújtják majd a kérget, mint a tésztát,
De nem lesz, aki olvassa, megértse
A pergamenlap elmosódó titkát.
 
Az új betű is alig látható,
A régi régen lekopott –
Az éjszakai ragyogásban
Sóhajt a fa, és felzokog.
 
Szél‐tépte fátyol suhog a sötétben,
Recseg a vén fa, vergődik a lelke,
A nimfák kínja ez, a vágyak sóhaja –
A némaságra ítélt szó keserve.
 
 
(Ford: Sarkady Sándor)

Sylvia Plath: Születésnapi ajándék

Mi ez itt, fátyol alatt, rút, szép?
Átdereng; melle van, éle van?
Biztos páratlan, biztos épp ilyet akartam.
Míg fő a tésztám, érzem, hogy néz rám, s így gondolkodik:
„Hát ennek kell itt megjelennem,
Ez lesz a kiválasztott? karikás szem, sebhely.
Méri a lisztet, leszedi, ami fölösleg,
Ahogy a szabály, a szabály, a szabály.
Ezé lesz a kinyilatkoztatás?
Úristen, kész röhej!"
De csak dereng egyre, azt hiszem, kellek neki.
Bánom is én, ha csontváz, ha gyöngyház.
Egyáltalán, az idén nem kell nagy ajándék.
Végső soron véletlen, hogy még élek.
Boldogan megöltem volna magam ezúttal, akárhogy.
Most meg ezek a fátylak, ez a függöny-derengés,
Januári ablak áttetsző szaténja,
Kiságynemű-fehér, halott lélegzet-csillámos. Ó, elefántcsont!
Mert agyar lesz, kísértet-oszlop.
Hát nem érted, nekem mindegy, micsoda.
Nem adhatod oda?
Ne restelkedj - nem számít, bármilyen kicsi.
Ne útálatoskodj, felkészültem minden rémségre.
Üljünk le, kétfelől, csodáljuk fényét,
Tündöklő tükör-tarkaságát, költsük el
Utolsó vacsoránk, mintha kórházban lennénk.
Tudom, miért nem mered odaadni.
Rettegsz, hogy
Sikoltva szétmegy a világ és vele a fejed,
A domború, ókori bronzpajzs,
Ükunokák is csodájára járnak.
Ne félj, szó sincs erről.
Csak átveszem, és csöndben félrehúzódom.
Nem hallod, ahogy kinyitom, nem lesz papírzörgés,
Szalaghullás, felkiáltás a végén.
Mintha nem hinnél ilyen tapintatosnak.
Tudnád csak, hogy ölték napjaim e fátylak.
Neked átlátszóak, persze, mint a levegő.
Pedig, úristen, a felhők: mint a gyapot.
Sereglenek, szénmonoxid-ármádák.
Belélegzem édesen, édesen,
Ereim megtölti a láthatatlan, milliószám
Feltehető porszem, s leütik életem éveit.
Ezüst-öltönyben vagy, alkalomhoz illőn. Ó, számológép -
Hát semmit se tudsz elengedni, de úgy, mindenestül?
Mindent le kell pecsételned lilával,
Meg kell ölnöd, amit bírsz?
Itt ez az egy dolog, amit ma akarnék, s csak te adhatod oda.
Ablakomban áll, akkora, mint az ég.
Ágyamból lélegzik, hideg középpontból,
Ahol a sok szétlötykölt élet alvad-dermed történelemmé.
Ne add postára, kézről kézre.
Ne szóval üzend meg: hatvanéves leszek,
Mire az egész ideérne, már mire használnám.
Csak vedd le a fátylat, a fátylat, a fátylat.
Ha ez ott a halál,
Csodálnám mélységes komolyságát, szeme időtlenét.
Tudnám, nem tréfálsz.
Az nemes dolog lenne, az – születésnap.
Nem nyiszatolna a kés: metszene,
Mint pőre, tiszta csecsemőkiáltás,
És a mindenség elválna tőlem.
 
(Ford: Tandori Dezső)