Jón Kalman Stefánsson: Van-e igazi élet

A tizenhatodik századról olvasok,
várom, hogy lefőjön a kávé,
közben Nina Simone énekel a másik
nőről. November van,
reggel, a sötétség odakint,
akár egy hegység
 
A másik nőről énekel,
aki álomba sírja magát,
lelkében hegyekké
nő a sötétség
 
dúdolom a dallamot,
várom már a nappalt,
de hirtelen fájó szomorúság ébred bennem.
 
Nem tudom, mi az oka,
a tizenhatodik század, amit arról olvasok,
vagy Nina
és a sötétség,
 
bár lehet, hogy a másik nő,
a másik férfi
és lehet, hogy
 
a kételkedés,
hogy vajon az ember azt az életet éli-e,
amit neki szántak,
és a mélyben moccanó
szomorúság
talán a fájó hiánya
mindannak, amit
soha nem fogunk megélni,
a hiánya
azoknak, akiket
valamikor,
valahol
ölelnünk, csókolnunk, szeretnünk kellett volna.
 
A másik nő,
a másik férfi
 
és a szomorúság
hegyekké nő bennünk,
 
mert fáj az élet
amit nem élünk
 
 
(Ford: Egyed Veronika)

Snježana Rončević: Az ősz öleléséből csak a tél visz el

a te költeményed

Éjfél. Hó.
Gyermekkori otthonomat
számtalan fehér lepke-szárny takarja.

A várakozás láthatárán eltévedve
keresem arcodról azt a pírt.

A tavak egymásba
szembogarakon keresztül zuhognak.

Ujjamban, mellyel megérintelek,
örökzöld a fagy.

Csend. Ég küldte a pehely-susogást,
hogy hajadat simítsa. Napokat hirdessen.
És a hóban cipőm kopogását.

(Ford: Fehér Illés)

Baranyi Ferenc: Magyarok

Nem balsors tép. Ne ámítsuk magunkat.
Saját balfácánságunk karma tép.
Akárhogy is színezzük át a múltat:
a tónus főleg miattunk sötét.
 
Az nem lehet, hogy annyi szív hiába
onta vért – írta szózatos Mihály.
Sajnos, lehet. Eltékozolt csatákra
vádlón vetül sok-sok fölös halál.
 
Hősiességnek lelkes maflaságot
beállítani itt mindig divat.
Bolond virtus a falnak-rohanás ott,
hol bonthatókká málltak a falak.
 
S ha volt is néhány hű kebel, amely nem
balgán hevülve szolgálta honát,
azt látja, szellemként ha visszalebben,
hogy népe sorsa egyre mostohább.
 
Szemléli az ország fölött suhanva
hazája halmozódó szennyesét,
és felzokogja a mennyboltozatra:
ezért volt annyi áldozat? EZÉRT?
 
Ezért a csúnyán elprédált jövőért,
átmázolt múlttól bűzlő jelenért,
melyben erény a dölyfös eszelősség
s a tehetségtelenség nyer babért?
 
(Midőn ezt írtam, szürke volt az égbolt,
harcom feladni volna számos ok,
legyinthetnék lemondóan: elég volt!
De nem tehetem. Még költő vagyok.)

Konsztantyin Mihajlovics Fofanov: Néva

Nincs éj, de nappal sincs. A hűvös, szürke Néván
sápadt világgal ég a késő alkonyat -
nyugati szellő leng az éjt jelentve némán
s fodrozza-bodrozza a síma habokat.
A házkolosszusok vérző bíborban égnek,
mint hogyha a tavasz most ülné ünnepét;
lilálló ködbe van - mint néma, bús kísértet -
a háztető-orom s szikrázik szerteszét,
mint boa kígyózik az óriási part-fal,
pókhálóként remeg a kötél a hajón,
az álmos földnek az éj kezd beszélni halkal,
jő a fehér éjfél s csupa bú, unalom.
Csak bennem ég a fény, mint a szelíd tekintet,
mit ez a gyötrött szív mélyen magába zár
s értelme lesz vele a formának s a színnek,
egyszerre felnyílik a titkok zára már.
 
A régi vágy zokog alélt szívemben árván,
vad-szenvedélyesen s mégis barátian...
és azt hiszem, hogy itt a kőfal és a párkány
és e nagy éj ábránd - és minden, ami van;
várom, hogy szétrepedjen az ég is, mint a függöny,
a gránit, a márvány, a durva szikla-öl,
hogy az egész látvány egy köd-gomolyba tűnjön
s gőzpáraként szálljon a bús magasba föl. 

(Ford: Kosztolányi Dező)

Filippo Tommaso Marinetti: Óda a verseny automobilhoz

Te egy acél-faj szilaj istene,
nagy messzeségtől részeg Autó,
ki rémülten zörömbölsz és vicsorogva harapod a zablád
Hámor-szemű, iszonyú, japáni isten,
te lángon és olajon élő,
te messze csillagokért égő,
feloldom ördöngős, töftöfölő szived
és óriás pneumatikod, hogy táncolj,
ujjongj a nagyvilág fehérlő útjain.
És meglazítom érc-fékjeid, robogj,
robbanj ki részegen a szabadító Végtelenbe!...
 
Ökröndöző és ugató lármádra...
nézd, az alkonyuló Nap is nekilendül,
véres lihegéssel futni kezd
a szemhatár peremén...
Ott lenn üget az erdők mélyein... nézd!
 
Hajrá, jó démon, tiéd vagyok egészen... vigyél,
süket a föld, a nesz hiába rezzen,
vak az égbolt, csillag hiába lobban,
sarkantyúzom a lázam és a vágyam,
karddal verem érc-paripámnak orrát!...
És minden pillanatban hátrahajlok,
hogy érezzem - a tarkóm beleborzong -
a szél pihés, hízelgő simítását.
 
Kecsegtető, varázsos messze karok!...
Ó szél, ez a te mohó lihegésed
megmérhetetlen Végtelen, mely elnyel!...
Ah! Ah!... fekete malmok bicegve sietnek,
mint hogyha futnának utánam hártya-szárnyaikkal
hatalmas lábakon...
 
Ott a Hegyek most az utamra dobják
szendergő frissességük köpenyét.
Ott! Ott! nézd... annál a baljós fordulónál!...
Hegyek, ó szörnyű Állatok! ó Mammutok,
kik lomhán totyogtok, görbítve iszonyú hátatok,
már túlhaladtalak titeket... a semmibe rogytok,
a köd zavarába!... És alig-alig
hallom a döngést, a buta zöngést,
mérföldlépő csizmátok messze zuhogását!...
 
Azúrköpenyes, friss, messze hegyek!...
Holdfénybe derengő drága folyók!...
Homályos lankák! Az őrült szörny rohan
és elhagy benneteket is... Csillagok, én Csillagaim,
halljátok a futását, a durva zúgását,
acéltüdeje örökös pöfögését?
Én állom a versenyt... ti Véletek, én Csillagaim!...
Gyorsabban!... még gyorsabban!... előre, hajrá!...
Lazítsd a féket!... Nem birod?... Törd le!...
Hadd zúgjon a mótor, vágtasson a gépem!
Hurrá! A mocskos földet elhagyom!...
Szabad vagyok, az űrbe röpülök,
az ég arany ágyán,
a Csillagok szikrázó végtelenjén.

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Csukás István: Elrobogott ez a nyár is

Elrobogott ez a nyár is, zöld vonat,
nappalok-éjszakák kocsisora, mozdonya a nap,
árván maradt szemaforként leng utána a hold,
tűnődöm újra kifosztva: volt? Nem volt? 

Ha volt, hová tűnt ez a nyár is, hová a többi?
Miért kell mindig elköszönni, mindig megköszönni?
S mire jó emlékezni folyton, kezem a kilincsen,
eltűnt összes nyaram, ha volt, miért nincsen?

Hol van a halálos szakadék, kívül-e, belül-e?
Ha bennem rejtőzik, akkor miért félek tőle,
hiszen az is én vagyok, ki naponta beleszédülök,
s rám zuhognak perc-tetemek, nyár-dögök,

Az elmúlás szívemig ér, kitölti a bőröm,
én beletörődnék már, de nem lehet beletörődnöm;
beletörődnék. mert nem lehet élni így vacogva,
de nem mászhatok be önként az iszonyú torokba.

Ha kívül van a halálos csapda, azzal semmi dolgom,
az elromlott teremtés szebb képét magamban hordom,
bolygók hullnak, nyarak vesznek, a Föld a semmibe tolat ­
Isten felé lengetem a kalapomat.

Igor Sikirycki: A kezem

A kezem - sólyom trónja
A kezem - szelek hídja
A kezem - térségek kulcsa
A kezem - csillag-aratás
A kezem - alakok kútja
A kezem - szivárványok fészke
A kezem - hangok tegeze
A kezem - megformálás
A kezem - halál magja
A kezem - fejsze nyele
A kezem - maréknyi hamu
A kezem - elmúlás
A kezem - pajzs páncélja
A kezem - menyegzői harangok
A kezem - bölcső nyikorgása
A kezem - megmenekülés
A kezem - horgony karma
A kezem - események forrása
A kezem - toll remegése
A kezem - egy szokásos kéz

(Ford: Dabi István)

Csukás István: Ülj ide mellém

Ülj ide mellém, s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet?
Leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem,
de most szeretem az utat,
mely hozzád vezetett.

Julia Hartwig: Feledés

Kiszáradt a toll Fehér vitorla a remény
Mely alatt forr buzog nem szárad ki a tenger
Mintha a kezem volnál mindig velem bennem
Futok jeleket rajzolsz belém kusza ábrát
Amiket megfejteni nem akarok félek
Nem vonz a bölcs érettség elvánszorgok inkább
Tenger volt akkor is Délben mindig így zúg
Minden délben a régi kórt idézi újra
Nem emlékszem De jó A fű fű a lomb lomb
Bűntelen élek érzek nem poklokra szállva
Kiszáradt a toll Lenge vitorla az emlék
Mely alatt forr buzog nem szárad ki a tenger
Tökéletes bánatom koszorúzza habját
Fénydiadémos bárka a vaksötét éjben
Felvágva már a könyvem elfordítom arcom
Ez a bárka halottak napja s kerti ünnep
Farsang böjt húsvét mindig egymás kezét fogják
Kiszáradt a toll Remény-táplálta madárhad
Húz el a vizek boltján éji szállást kérve
Szomorúságom lent távolodó bója
Fent napot gyújt fel arcod s a gyertyát eloltja

(Ford: Kerényi Grácia) 

Peter Huchel: Ajánlás

Ősz. Derengő napkorongok a ködben,
s éjjel az égre tűz fénye ül.
Zuhan és zúg. Őrködik fölöttem.
Mélyúton a vad gyorsan menekül.
S mint visszhang az évek ködéből,
erdőn egy lövés ropog át,
és szellemek jönnek az éjből,
s lombot, felhőt sodor az ár.

Vadász viszi haza a zsákmányt,
agancsot, mely ágként az útra leng,
s töprengve figyel új nyomot.
A mélyúton csöndbe mereng,
hol fán aranyfüst vet lobot.
S órák zúgnak bölcs őszi szélbe,
s tűnődés - madár költözése.

S némely szó most só és kenyér.
Sejti, az éj mért hallgatag,
s a tél csillagképébe tér
a föld, s útján továbbhalad.

(Ford: Hajnal Gábor)

Várnai Zseni: Vénasszonyok nyara

Talán egy kicsit magamról beszélek,
mikor szívem e fényért lelkesül,
végső sugára ez a nyár hevének,
mielőtt még az alkony rám terül.
.
Ez őszi nap a szőlő érlelője,
s piruló alma issza melegét,
e fénytől várok én is új erőre,
magamba szívom forró delejét.
.
Fáradt szívem csókjától újra éled,
csontomig ér a gyógyító sugár,
talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet,
s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.
.
Vénasszonyok nyarának is becézik
ez őszi fényt, mely édes, mint a méz,
mintha tündérek ujjai sodornák
aranyszálait, ettől oly mesés.
.
Kiket zord évek vad vihardúlása
oly sokszor vert, legyen miénk a fény,
hadd üljön meg, mint szentek glóriája
öreg anyók fáradt ezüst fején.
.
Aranypalást borítsa gyenge vállunk,
mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák,
legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk,
ez jár nekünk...ugye, kis ősz anyák?!  

Kányádi Sándor: Vénasszonyok nyara

Ül az őszi napon
három kis anyóka,
fonogatnak, pereg
szaporán a rokka.

Öreg ujjbegyük közt
nem is kenderszálak,
fonallá a napnak
sugarai válnak.

S lemenőben a Nap
azért ragyog vissza
finom fonalukat
nehogy elszakítsa.

Radnóti Miklós: Vénasszonyok nyara (Esti mosolygás)

Farkával csöndesen mozog
tóban a hal s aludni kész,
orrát iszapba dugja és
napjának multán mosolyog;

totyog vidámka sorban ott
tizenhárom kicsi kacsa,
s arany farán viszi haza
billegve a mai napot.

Sötétül lassan a piros
s ami soká maradt fehér,
az is már látod, feketéll,
mint e verstől a papiros. 

Ibn Háni al-Andaluszi: Embersors

Minden elpusztul, ez az igazság,
Hiába biztat, hazug az élet,
Mert napjainkat rövidre szabták
Csak hosszú vágyunk nem ismer véget.
Közeli sírunk itt van előttünk:
Mindig a jelent tapossa lábunk,
Jövőnkről álmot hiába szőttünk,
Rejtett titkába sohase látunk.
Érzékeink közt egy se oly tompa,
Miként a látás, ha messze ér is,
Övé legyen bár ezernyi pompa,
Gondolat, elme fontosabb mégis.
Ismerve gyarló emberi voltunk
Járhat-e boldog útat az elme?
Minthogy felettünk beszél a sorsunk,
Hallgat a nyelvünk béklyóba verve.
 
(Ford: Varságh János)

Konsztantyin Mihajlovics Fofanov: Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak –
a lelket álom s bánat babonázza,

őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
az álmos erdőt, ha a komor évszak
leheletétől felgyúlnak a fák.

Megyek a kertbe – hallgat a madárhad,
már kókadt minden, de a kései
virágok végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.

Vagy kimegyek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát vetett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!…

Vagy a folyóhoz megyek – csupa hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.
Csöndes szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek…

Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.

És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet…
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek…

(Ford: Lator László)