2026. január 30., péntek

Czóbel Minka: Jövőnk

A fényes holdvilág előtt
Repülnek szállnak,
Szétfoszló, hosszú, nagy fehér
Köd-fátyol szárnyak.
 
Hangtalanúl simúlnak el
A fák felett
Leseprik az elsárgúlt
Levélzetet.
 
Felettünk is nesztelenűl
Siklik az élet
Felcsillan ma, tán holnap is!
Majd ködbe téved. 

Kányádi Sándor: Zsörtölődő

Elegünk van már,
elegünk.
Meddig kell még di-
deregnünk?
Mondják a kupás-
cserepet
megülő fagyos
verebek.

Télen átal is
nyaraló
fecskének lenni
volna jó,
csettegeti a
porkahó
alatt csőrölő
kis rigó.

Varjú körözget,
billeget,
letácsol rigót
s verebet.
Hogyha kedves a
tollatok,
annyit ne sopán-
kodjatok.

Megértem én már
eleget,
ennél is zordabb
teleket.
De olyat eddig
sohasem,
hogy vége egyszer
ne legyen.

Ivan Bunyin: Téli éjszaka

Téli éjszaka, dermedt fénytelen.
Halott a hold a messzeségbe fenn.
Szivárványszélü sápadt gyűrüje
figyel mögém, a tornác mélyibe;
árnyamra les, a néma házra és
a dérlepett, sürü bozótba néz.
Az ablakon még csillámló sugár,
de kint a réten farkas-vak homály,
mig északról az égregyúlt tüzek
ködök pehelyfészkéből fénylenek.
Árnyékos-kék a bokrok közt a hó.
Jégpor borítja, szürke takaró.
Titokzatos lélegzettől üzött
gomolygás száll s én belémerülök.
Tompul az árny, a hold mozog tovább,
halavány fénye füstként fogja át,
és úgy tetszik, egy percre érthetem
a foghatatlant, mely e földeken
az időtlen tájakról füstbe tér,
hol óceánok sírja feketél,
hol a jeges Tengelyre lépve fel
a Jávorszarvas Csillag égre kel,
s megsápadt hó szemcséi tükrözik
száz szinben égő, izzó szarvait.
 
(Ford: Fodor András)

Jókai Mór: Tóth Kálmán barátomnak

 midőn 1861. évi deczemberben akademiai tagságra itéltetett.
 
No hát te is benn vagy, czélhoz értél,
      Ülhetsz: ott a széked.
A mit vártál tavaly óta hiven,
      Megadatott néked.
 
Hiszen velem együtt neked is volt
      Sok érdemed rája.
Hanem a mint hallom, bejutásod
      Még sem vala drága.
 
Nem a "száz vers" vala a főérdem,
      Sem a pályadráma.
Hanem (a mint hallik) csak egy czikked,
      Hogy ottan ülsz máma.
 
Hazudnám, ha azzal hizelkedném,
      Hogy örülök rajta;
Én bizony nem gratulálok hozzá:
      Ugy sem soká tart a.
 
Ha egy hóig meg nem tartod a szék-
      Foglaló beszédet,
(Pedig dehogy tartod!) egy hó mulva
      Kiteszik a széked.
 
De az bosszant, hogy a mig más annyi
      Évig várakozhat:
Te mingyárt az első intrádára
      Kvártélyt, fizetést kapsz.*

* Értendő akadémia helyett börtön a Károlykaszárnyában katonai törvényszék itélete következtében.

Jókai Mór: Csahosi úr

1861.
 
Vörös toll a kalapjánál,
Vörös beszéd a szájában.
A szeme is vérben forog,
Ha a zászlót lobogtatja.
 
Nem kell semmi, nem fizetünk!
Üssétek le, a ki mást mond,
Még a ki csak hunyorít is
Az is mind hazaáruló.
 
Szidja a sok gyáva népet:
Ezek a hitvány ujságok,
Ezek közt sincs egy, ki bátran
Megmondaná, - a mit ő mond.
 
Mind alkuszik, mind hizeleg!
Csak egyedül ő nem rendül.
Csak ő opponál mindennek,
Végre saját magának is.
 
Meetinget tart Deák ellen
A kocsmában: "táblabíró!
Conservativ! Ahol van ni!
Még Budára is által megy!"
 
...De majd tisztelt citoyen úr,
Ha más idő talál jönni?
"Ne féltsetek ti engemet:
Ismertek már, hogy ki vagyok?"

1862.

Vedlett toll a körme között,
Szelid betűk tolla alatt,
A szeme lesütve szépen,
Mikor a toll perczegve ir.
 
"Alázatos véleményem"
A ki ezzel egyet nem ért,
Nem kár volna befogatni
Mint gonosztevő lázitót.
 
Az ostoba elvakult nép!
És ez a sok éhes firkász!
A ki csak azért agitál,
Hogy sok prænumeranst gyüjtsön.
 
Mind opponál, mind veszekszik,
Csak egy kettő loyolális.
De még azok sem elég jók.
Még a "Hirnök" is rebellis.
 
Mindennek az oka Deák,
A montagnardok vezére,
Ki leginkább áll az utban.
Hogy még sem mehetünk Bécsbe.
 
... De hát tisztelt honpolgár ur,
Ha majd megint más idő lesz?
"Ne félts engem; akkor megint
Feltűzöm a veres tollam."

2026. január 17., szombat

Áprily Lajos: Nő már a nap

Ember, ne félj: nő már a nap!
A jégfogú szél nem harap.

A koldus is dúdolva jár,
ragyog rongyán a napsugár.

A gond sem él mindig, ne hidd,
ragadd meg és a hóra vidd.

A hóval szétfoszlik hamar:
elmossa egy langyos vihar.

A déli szél kürtjébe fú,
léggömbbel játszik egy fiú.

Most elszakadt a gömb-zsineg
s gömbje boldogan lebeg.

Ringatja a tavasz szele-
szállj fel, kedvem, szállj fel vele!

2026. január 16., péntek

Jan van Nijlen: Táj

Mozdulatlan álltak a langa tölgyek.
A kéklő tónál izzott őszi rőt,
Szürkület parázslott, levelek pörögtek
Hangtalan aranyba szőve az időt.

Minden csendben lapult… De egyre nőtt
Mint végbúcsú a fénylő fák, a völgyek
Felett, mindegyre újra szállt a tört
Madársikoly, ahogy Délszakra törtek.

Majd jött az éj s elnémítá a dalt.
Rebbent a szél, a víz búsabban csobbant,
Az első csillag sárgán szórta fényét.

És hirtelen halászok lépte roppant,
S rájuk komoran nád kócos sörényét
Japán árnyképként pergeté a part.

(Ford: Tóth Z. László)

Szabó Lőrinc: Csillagok utasa

Hogy először tengeren - már megint
a régi gyerek voltam. Mennyi kincs,
mennyi szépség mindenütt! Rohanó
fény lett a kis velencei hajó
s rajta én a csillagok utasa.
Tulajdonképp sírnivaló, hogy a
Valóság úgy megtisztelt, a hegyek,
az ötlírás jegy, a táj, a kövek
a Márkus téren a talpam alatt,
s hogy a gőzös most énvelem szalad
ki a Lidóra az örök vizen!
Mintha valami szörnyű félelem
űzött volna, hogy mindez nem igaz
és eltűnik, úgy ittam-ettem az
új világot, Alpokat, utcalányt,
tengert, aloét, szobrot, Tiziánt,
összevissza: minden pillanatom
ima volt és újjongó fájdalom. 

Derek Walcott: Európa

A telihold oly ádáz, megszámlálhatom
a kókuszpálma kereszt-stráfos árnyát
bungalók álmatlanul vergődő falán.
Csillagfény csöpög le a mandula
óntepsijére, gyűrötten ragyognak
a kaján felhők, mint a lepedők.
A szabados, mohó hullámverés
a falon átmorajlik, érzem, elmém
holdfény-fehér lesz, leveti a formát,
mit az egyértelmű nappal kiszab,
lánnyá válik a fa, vízre hajol;
közeledik felé egy fekete hegyhát,
orrlyuka halkan horkan, a mezítelen
leány ezüsttel locskolja a mellét.
Megtartották volna az illő távolságot,
de a szűz hold behúzta szövetét egy
sötét felhőnek, és ők összeértek.
 
A lobbanó fénnyel incselkedik a lány,
de ha engedsz az ember-öklelésnek,
már látod a holdfényen át, valóban
mik azok a tenyészbikák, a dürgő hattyúk -
túlfűtött vágyú béres irodalma.
Ki látta, hogy a szarvon összezárul
a karja, combja átkulcsol, míg elmerül,
ki látta, hogy a sistergő habok közt
fehér testén csillagok fénylenek fel,
ahogy vad és asszony jön a sötétben?
Nincs semmi ott, csak ami mindig is,
fénylő horizont vonalán a habtaréj,
és huzalvékony páncél, szegecsekkel,
s mint remegő cseppek gyékényes búvhelyén,
paták és szarvak csillag-anagrammja.
 
(Ford: Ferencz Győző)

John Keats: A Parthenon szobraira

A lelkem fél; az elmulás nehéz
hivatlan álomként zuhan le rám,
s az égi szenvedés vad hegyfokán
s mélyén is hallom: légy halálra kész,
mint egy beteg sas, mely az égre néz.
De mégis sírhatok, hogy nincs remény,
nem frissit szél, hogy addig éljek én
míg rámtekint a nap s az éj enyész.
Az agy föleszmél, vak homálya száll,
s rá benn a szív vad háborgásba kap;
ez itt a fájdalom csodája már,
hogy összeforr: mit vén idő harap,
görög fenség, tajtékos tengerár,
a nagyság órjás árnya és a nap. 

 

(Ford: Radnóti Miklós)



                                                                                

Seamus Heaney: Utóirat

És valamikor autózz ki nyugatra,
Végig a Flaggy parton, Clare megyében,
Mikor a szél a fénnyel szembenyargal,
Szeptemberben vagy októberben éppen,
Kint az óceán ragyog, tele habbal,
Bent pedig, kövek közt egy palaszürke
Tófelszínt szinte kigyújt egy hattyúcsapat
Evilági villámlása - fehérre
Fehér: rendezik durva tollukat,
Nyakasnak tűnő nyakukon fejük
Borzas, ha épp nincs lenn a víz alatt.
Kár is leparkolnod. Nincs semmi esélye,
Hogy jobban átéld. Nem vagy itt, sem ott,
Míg haladsz, ismerős és furcsa dolgok
Lepnek meg, mint puha széllökések az autót,
Rajtad ütnek, és szíved tágra nyílik.
-
(Ford: Imreh András)

2026. január 14., szerda

Kathleen Raine: A szeretetlen

Én vagyok a színtiszta magány
a nincstelen levegő
a felhő szétsodortan.

Nekem nincs formám
se határaim
nincs nyugovásom.

Nekem nincs házam
átjárok mindenen
érzéketlen szélfúvás.

Én vagyok a fehér madár
amely elrepül e földről.
Én vagyok a láthatár.

Hullám vagyok
amely sosem ér el a partig,

üres kagyló vagyok,
fövényre vetődtem.

A holdfény vagyok
a teteje vesztett viskón.

Az elfelejtett holtak teste
a beomlott hegyüregben.

A vénember
aki vederben vizet visz magának.

Fény vagyok
tátongó űrben cikkanó.

Elvékonyodó csillag
épp menekülőfélben
a világegyetemből.

(Ford: Gergely Ágnes)

Tisza Domokos: A tél királya

Északi szél paripája
A pusztákon nyargal végig;
Végéjszaktól indulván el
Meg sem is áll végső délig.
Hólapályon visz az útja,
Egyenes, de néha görbe,
És mindegyik fordulásnál
Fagyos havat szór a körme.
 
Földig ér le hosszu farka,
Dombbá söpri lent a havat,
Fent repülő sörényébe
Kánya, varju belé akad.
Fut, és rajta ül nyergetlen
Hátán a tél zord királya,
Csapzott jégcsap a szakálla,
Éjszaki fény koronája.
 
Hangos sípot tart markában,
S mikor hegybe, házba útja
Megakad, – kél bősz haragra,
S mérgit a nagy sípba fújja.
Mire ádáz paripája
Általszöki akadályát,
És gyors lábbal fölkeresi
A puszták vad szabadságát.
 
Nagy-Karácson éjfélében
Imádsággal fenn virrasztok,
Inam reszket akaratlan,
Minden fogam összevacog.
Tán hideg lel? kérdik tőlem,
Mert nem látják, mert nem hallják
Ablak mellett elsuhanni
Gyors lován a tél királyát.

2026. január 3., szombat

Weöres Sándor: Idyllium

A mező csendje
a domb hajlása
kétablakos ház
néz a forrásra

nap hold csillagok
körülkeringik
itt kéne élni
ámulva mindig

betévedőnek
kenyeret adni
gyümölcsöt szedni
vetni aratni

égi forgóssal
feküdni kelni
itt kéne élni
örökké lenni

Gérard de Nerval: Fasor a Luxembourg kertben

Eltünt a fürge ifju lány már,
mint egy madár, oly könnyedén:
kezében csillogó virágszál
s új refrén szája szögletén.

Talán e lány szive felelne
szivemre még s már semmi más,
csak rebbenő szeme lehetne
éjem sötétjén villanás.

De nem , - az ifjuságnak vége…
Isten veled, te röpke fény, -
leány és illat, égi béke…
eltünik, - visszaint felém!

(Ford: Radnóti Miklós)