Gárdonyi Géza: Ének a Holdhoz

 Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
Köszöntlek, szelíd nyájas holdvilágom!
Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.
Mikor az égnek kéklő magasságán
Leomlik finom, ezüst fátyolod,
Tündöklő kedves isten-arcod látván,
a mindenségnek szíve földobog.
Új fényre lángol a csillag az égen.
A fák egymásnak súgják a neved.
S a vadgalamb az erdő kebelében
Hozzád a ringó lombról fölnevet.
A mezők, erdők milliárd virága
Feléd fordítja illatos fejét;
A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
S a nádak ezre meghajlong feléd.

A tó tenéked tükröt tart remegve,
S te leemelve aranykoronád,
Kibontod. – reá jósággal nevetve, –
Sugárzó hajad lengő sátorát.
A fűz a parton rádmélázva áll.
A sás térdelve hajlik le eléd.
A fülemüle a hársfa-lombra száll,
S elkezdi hozzád édes énekét.

Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
Mindenki csupán mosolyogni lát.
Békéangyalként jársz a föld felett,
Fehér királynő, kedves holdvilág!
Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én!
Boldog félálom mámorával nézlek,
Az én szívem is tükröd Égi Fény!
Te kedves jóság! te tiszta igézet!
… Mikor belépsz a felhő-palotádba,
Az éj beborul: minden bús, setét.
A mezők, erdők millió virága
A fűbe hajtja harmatos fejét.

Friedrich Schiller: A tavaszhoz

Üdvözlégy rétjeinken,
Kiért a föld eped,
Virágkosaras ifjú,
Tavasz, köszöntelek!

Lám, lám, hát újra itt vagy,
S be kedves vagy, be szép!
Olyan örvendve, oly víg
Szívvel megyünk feléd.

Emlékszel kedvesemre?
Emlékezz, kikelet!
Szeretett a lányka,
És még most is szeret.

Virágot kértem tőled,
Hogy lánykámnak vigyem.
Itt vagyok s újra kérek,
S te most is adsz nekem.

Üdvözlégy rétjeinken,
Kiért a föld eped,
Virágkosaras ifjú,
Tavasz, köszöntelek.

(Ford: Rónay György) 

Ambrose Gwinnett Bierce: A fáról egy levél leszállt

A fáról egy levél leszállt,
S szól: “Már rég szándékomban állt.”
Nyugati szél kerekedett,
S szólt a levél: “Irány kelet.”
Keletről nagyobb szél támadt:
“Bölcsen váltottam pályámat.”
Ugyanúgy fújtak a szelek.
S ő szólt: “Döntöttem: lebegek.”
Végül pedig elállt a szél;
“Most leesem” – így a levél.
“Maradj az első gondolatnál?” –
Ez lenne hát a nagy tanulság?
Nem. Ám akárhogy intézed,
Tudd meg: úgysincs benne részed.
 
(Ford: Greskovits Endre)

William Blake: A néger kisfiú

Anyám a vad Délen szült engemet,
Bőröm koromszín, ám lelkem fehér!
Angyalfehér az angol kisgyerek,
Én koromszín, mint fény nem járta éj.

Anyám egy fa tövén oktatgatott,
S míg ültünk ott, s élveztük hűvösét,
Ölébe vett, egy csókot is adott,
S így szólt, Keletnek lendítve kezét:

„Lásd, kél a nap! A napban isten ül,
Ő szórja ránk a fényt, a meleget,
Hajnalban enyhülést, délbe derűt
Tőle kapnak vadak, fák, emberek.

E kurta létben megeddzük magunk,
Mert vakít ám az égi Szeretet;
Ében testünk, korom ábrázatunk
Felhőfátylunk csak, árnyvető berek.

Mert ha lelkünk a fényt elbírja már,
Foszlik a felhőnk, s az Úr így kiált:
„Arany sátramnál örvendj, mint a nyáj,
Szeme fénye, berkedből jöjj ki hát!”

Ha  egyszer ében felhőm szétfoszol,
S fehér felhőd is, angol kisgyerek,
Így szólok hozzád én is, amikor
Az Úr sátránál örvendek veled:

„Legyezlek, míg megszokod a sugárt,
Miben az Úr térdén törleszkedünk,
Cirógatom ezüst hajad puhán,
S te majd szeretsz, mert egyformák leszünk.”

(Szabó Magda fordítása) 

Francis Jammes: A ház rózsával lenne itt teli

 A ház rózsával lenne itt teli, s dongó darázzsal.
Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással;
a szőlőfürtök áttetsző kövek ilyenkor s lassan
szundítanának benn az árnyékos lugasban.
Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész
huszonnégy évem, gőgöm és egész
fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;
és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.
Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,
velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,
nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek,
mellettünk hűs patak s a lombok összeérnek.
A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,
mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre
s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna
szerelmünk és a szánk némán egymásra forrna;
s érezném ajkaid pirosán, mily varázslat!
a rózsát, szőlők jóizét s mérgét a vad darázsnak.

(Radnóti Miklós fordítása)

Czóbel Minka: Jövőnk

A fényes holdvilág előtt
Repülnek szállnak,
Szétfoszló, hosszú, nagy fehér
Köd-fátyol szárnyak.
 
Hangtalanúl simúlnak el
A fák felett
Leseprik az elsárgúlt
Levélzetet.
 
Felettünk is nesztelenűl
Siklik az élet
Felcsillan ma, tán holnap is!
Majd ködbe téved. 

Kányádi Sándor: Zsörtölődő

Elegünk van már,
elegünk.
Meddig kell még di-
deregnünk?
Mondják a kupás-
cserepet
megülő fagyos
verebek.

Télen átal is
nyaraló
fecskének lenni
volna jó,
csettegeti a
porkahó
alatt csőrölő
kis rigó.

Varjú körözget,
billeget,
letácsol rigót
s verebet.
Hogyha kedves a
tollatok,
annyit ne sopán-
kodjatok.

Megértem én már
eleget,
ennél is zordabb
teleket.
De olyat eddig
sohasem,
hogy vége egyszer
ne legyen.

Ivan Bunyin: Téli éjszaka

Téli éjszaka, dermedt fénytelen.
Halott a hold a messzeségbe fenn.
Szivárványszélü sápadt gyűrüje
figyel mögém, a tornác mélyibe;
árnyamra les, a néma házra és
a dérlepett, sürü bozótba néz.
Az ablakon még csillámló sugár,
de kint a réten farkas-vak homály,
mig északról az égregyúlt tüzek
ködök pehelyfészkéből fénylenek.
Árnyékos-kék a bokrok közt a hó.
Jégpor borítja, szürke takaró.
Titokzatos lélegzettől üzött
gomolygás száll s én belémerülök.
Tompul az árny, a hold mozog tovább,
halavány fénye füstként fogja át,
és úgy tetszik, egy percre érthetem
a foghatatlant, mely e földeken
az időtlen tájakról füstbe tér,
hol óceánok sírja feketél,
hol a jeges Tengelyre lépve fel
a Jávorszarvas Csillag égre kel,
s megsápadt hó szemcséi tükrözik
száz szinben égő, izzó szarvait.
 
(Ford: Fodor András)

Jókai Mór: Tóth Kálmán barátomnak

 midőn 1861. évi deczemberben akademiai tagságra itéltetett.
 
No hát te is benn vagy, czélhoz értél,
      Ülhetsz: ott a széked.
A mit vártál tavaly óta hiven,
      Megadatott néked.
 
Hiszen velem együtt neked is volt
      Sok érdemed rája.
Hanem a mint hallom, bejutásod
      Még sem vala drága.
 
Nem a "száz vers" vala a főérdem,
      Sem a pályadráma.
Hanem (a mint hallik) csak egy czikked,
      Hogy ottan ülsz máma.
 
Hazudnám, ha azzal hizelkedném,
      Hogy örülök rajta;
Én bizony nem gratulálok hozzá:
      Ugy sem soká tart a.
 
Ha egy hóig meg nem tartod a szék-
      Foglaló beszédet,
(Pedig dehogy tartod!) egy hó mulva
      Kiteszik a széked.
 
De az bosszant, hogy a mig más annyi
      Évig várakozhat:
Te mingyárt az első intrádára
      Kvártélyt, fizetést kapsz.*

* Értendő akadémia helyett börtön a Károlykaszárnyában katonai törvényszék itélete következtében.

Jókai Mór: Csahosi úr

1861.
 
Vörös toll a kalapjánál,
Vörös beszéd a szájában.
A szeme is vérben forog,
Ha a zászlót lobogtatja.
 
Nem kell semmi, nem fizetünk!
Üssétek le, a ki mást mond,
Még a ki csak hunyorít is
Az is mind hazaáruló.
 
Szidja a sok gyáva népet:
Ezek a hitvány ujságok,
Ezek közt sincs egy, ki bátran
Megmondaná, - a mit ő mond.
 
Mind alkuszik, mind hizeleg!
Csak egyedül ő nem rendül.
Csak ő opponál mindennek,
Végre saját magának is.
 
Meetinget tart Deák ellen
A kocsmában: "táblabíró!
Conservativ! Ahol van ni!
Még Budára is által megy!"
 
...De majd tisztelt citoyen úr,
Ha más idő talál jönni?
"Ne féltsetek ti engemet:
Ismertek már, hogy ki vagyok?"

1862.

Vedlett toll a körme között,
Szelid betűk tolla alatt,
A szeme lesütve szépen,
Mikor a toll perczegve ir.
 
"Alázatos véleményem"
A ki ezzel egyet nem ért,
Nem kár volna befogatni
Mint gonosztevő lázitót.
 
Az ostoba elvakult nép!
És ez a sok éhes firkász!
A ki csak azért agitál,
Hogy sok prænumeranst gyüjtsön.
 
Mind opponál, mind veszekszik,
Csak egy kettő loyolális.
De még azok sem elég jók.
Még a "Hirnök" is rebellis.
 
Mindennek az oka Deák,
A montagnardok vezére,
Ki leginkább áll az utban.
Hogy még sem mehetünk Bécsbe.
 
... De hát tisztelt honpolgár ur,
Ha majd megint más idő lesz?
"Ne félts engem; akkor megint
Feltűzöm a veres tollam."

Áprily Lajos: Nő már a nap

Ember, ne félj: nő már a nap!
A jégfogú szél nem harap.

A koldus is dúdolva jár,
ragyog rongyán a napsugár.

A gond sem él mindig, ne hidd,
ragadd meg és a hóra vidd.

A hóval szétfoszlik hamar:
elmossa egy langyos vihar.

A déli szél kürtjébe fú,
léggömbbel játszik egy fiú.

Most elszakadt a gömb-zsineg
s gömbje boldogan lebeg.

Ringatja a tavasz szele-
szállj fel, kedvem, szállj fel vele!

Jan van Nijlen: Táj

Mozdulatlan álltak a langa tölgyek.
A kéklő tónál izzott őszi rőt,
Szürkület parázslott, levelek pörögtek
Hangtalan aranyba szőve az időt.

Minden csendben lapult… De egyre nőtt
Mint végbúcsú a fénylő fák, a völgyek
Felett, mindegyre újra szállt a tört
Madársikoly, ahogy Délszakra törtek.

Majd jött az éj s elnémítá a dalt.
Rebbent a szél, a víz búsabban csobbant,
Az első csillag sárgán szórta fényét.

És hirtelen halászok lépte roppant,
S rájuk komoran nád kócos sörényét
Japán árnyképként pergeté a part.

(Ford: Tóth Z. László)

Szabó Lőrinc: Csillagok utasa

Hogy először tengeren - már megint
a régi gyerek voltam. Mennyi kincs,
mennyi szépség mindenütt! Rohanó
fény lett a kis velencei hajó
s rajta én a csillagok utasa.
Tulajdonképp sírnivaló, hogy a
Valóság úgy megtisztelt, a hegyek,
az ötlírás jegy, a táj, a kövek
a Márkus téren a talpam alatt,
s hogy a gőzös most énvelem szalad
ki a Lidóra az örök vizen!
Mintha valami szörnyű félelem
űzött volna, hogy mindez nem igaz
és eltűnik, úgy ittam-ettem az
új világot, Alpokat, utcalányt,
tengert, aloét, szobrot, Tiziánt,
összevissza: minden pillanatom
ima volt és újjongó fájdalom. 

Derek Walcott: Európa

A telihold oly ádáz, megszámlálhatom
a kókuszpálma kereszt-stráfos árnyát
bungalók álmatlanul vergődő falán.
Csillagfény csöpög le a mandula
óntepsijére, gyűrötten ragyognak
a kaján felhők, mint a lepedők.
A szabados, mohó hullámverés
a falon átmorajlik, érzem, elmém
holdfény-fehér lesz, leveti a formát,
mit az egyértelmű nappal kiszab,
lánnyá válik a fa, vízre hajol;
közeledik felé egy fekete hegyhát,
orrlyuka halkan horkan, a mezítelen
leány ezüsttel locskolja a mellét.
Megtartották volna az illő távolságot,
de a szűz hold behúzta szövetét egy
sötét felhőnek, és ők összeértek.
 
A lobbanó fénnyel incselkedik a lány,
de ha engedsz az ember-öklelésnek,
már látod a holdfényen át, valóban
mik azok a tenyészbikák, a dürgő hattyúk -
túlfűtött vágyú béres irodalma.
Ki látta, hogy a szarvon összezárul
a karja, combja átkulcsol, míg elmerül,
ki látta, hogy a sistergő habok közt
fehér testén csillagok fénylenek fel,
ahogy vad és asszony jön a sötétben?
Nincs semmi ott, csak ami mindig is,
fénylő horizont vonalán a habtaréj,
és huzalvékony páncél, szegecsekkel,
s mint remegő cseppek gyékényes búvhelyén,
paták és szarvak csillag-anagrammja.
 
(Ford: Ferencz Győző)

John Keats: A Parthenon szobraira

A lelkem fél; az elmulás nehéz
hivatlan álomként zuhan le rám,
s az égi szenvedés vad hegyfokán
s mélyén is hallom: légy halálra kész,
mint egy beteg sas, mely az égre néz.
De mégis sírhatok, hogy nincs remény,
nem frissit szél, hogy addig éljek én
míg rámtekint a nap s az éj enyész.
Az agy föleszmél, vak homálya száll,
s rá benn a szív vad háborgásba kap;
ez itt a fájdalom csodája már,
hogy összeforr: mit vén idő harap,
görög fenség, tajtékos tengerár,
a nagyság órjás árnya és a nap. 

 

(Ford: Radnóti Miklós)