2026. november 13., péntek

Friedrich Nietzsche: Velence

A hídon álltam
a minap a barna éjben.
Ének zendült messziről:
arany cseppek esője futott
végig a remegő vizen.
Gondolák, fények, zene –
részeg ringás vitt ki a homályba…
 
Lelkem tündöklő gyönyöre
láthatatlan ujjak alatt
titokzatos gondola-dalt
dalolt, repeső cimbalom.
– Hallgatta valaki?…
 
(Ford: Szabó Lőrinc)

Baranyi Ferenc: Piaf

Volt egyszer egy dalos kedvű, csúnyácska asszony,
kit leverebezett a szajnaparti zsargon,
a szürke, arctalan nép verebezte le,
mert őt fejezte ki trillátlan éneke.

Szürkének nem dukál színes tollú madárka,
ám egy zengő veréb nekik is jár talán, ha
elszótlanul a hit s a tépázott remény
s csak csüggedés csücsül a járdák szegletén.

Ki irigyelte őt? A könnyeit ki látta?
Ki tudja, mekkora a csillagok magánya?
(Amit a tapsvihar nem old, csak elborít,
kalitba zárva a szív rebbenéseit.)

Fényes dalesteken sokaké volt, de éjjel
maga egyezkedett a rettentő sötéttel,
amit a szerelem világított csak át,
ha az üvegtetőn a hold bekandikált -

s a csúnya kis veréb szép lett önnön dalától,
már hangja sem reszelt érdesen, mint a ráspoly,
inkább melengetőn simult a lelkeinkhez,
ahogy ágyban simul hozzánk a drága hitves. 

Tamkó Sirató Károly: Szembeszél

Hogyha
fúj
a
szembeszél,
okos
ember
nem beszél!
Lélegzik az orrán át.
Nagy hidegben,
ôsz-esôben
így
játssza ki
a náthát! 

Cino da Pistoia: Kétségbeesés

Elbúsít mindaz, mi öröme másnak,
dühít az egész világ, s untat engem.
"És minek örülsz?" Azt kell rá felelnem:
"Örülök a gyakori kardcsapásnak,

ha bajvívók egymás arcába vágnak,
s a hajótörés is felajzza kedvem;
szeretném, hogy Nero újra szülessen,
s bárcsak minden szépasszony lenne ványadt.

A mélabú engem örömre pezsdít,
s mulatság és vígság búsít felettébb:
bolondot játszanék reggeltől estig;

a síróknak udvartartást szeretnék,
és megölnék mindenkit, kinek eddig
gondolatban kívántam szörnyű vesztét."

(Ford: Rába György) 

Kosztolányi Dezső: Szellemidézés a New York-kávéházban

A kávé gőze illan át forogva
a téli reggel füstjén szerteszét,
s ott, hol zabáltunk hajdan éhgyomorra
dicsőséget, dohányt és feketét,
 
nők, villanyok között, tombolva nyersen,
a lehetetlent érzem én magát,
szeszélyt, kalandot, sok-sok régi versem
és ifjúságom vad aether-szagát.
 
Lásd, most jöhetnél, Osvát. A halál tán
el is bocsát, jelenj meg e találkán,
ragyogj föl a barok oszlop megett,
 
hadd lássam egyszer még, örökre sértett
gyászomba, rég eltűnt, fényes kísértet,
vezérkedő, roppant szemüveged. 

2026. november 1., vasárnap

Sylvia Plath: Hajnali órán

Üres vagyok. Visszhangozom a lépések neszét is.
Múzeum szobor nélkül, csupa oszlop, portikusz, csarnok, grandiózus.
Udvaromon szökőkút fut a magasba, aztán visszasüllyed,
Apácaszívvel, a világra vakon. Márványliliomok
Illat helyett sápadtságot lehelnek.

Elképzelem magam nézősereggel,
A fehér Niké és a kopár szemű Apollók anyja.
De nem. Figyelmükkel inkább a halottak sértegetnek. És nem történik semmi.
Homlokomra teszi kezét a hold,
A rezzenetlen arcú, néma ápolónő.

(Ford: Gergely Ágnes) 

Anna Ahmatova: A fűzfa

Engem a csipkés, árnyas csend nevelt,
az ifjú század hűs gyerekszobája.
Nem hajtottam az emberek szavára,
de értettem , ha a szél énekelt.
A laput meg a vadcsalánt szerettem,
s legjobban egy ezüst fűzfát a kertben.
A fűz hálásan velem éldegélt,
és szomorúan lengedező ága
álmot bocsátott éber éjszakámra...
De én - különös! - túléltem szegényt.
Helyén egy tönk világít, körben új fák,
nyelvük nem értem, ők sem értenek.
Hát hallgatok. A régi ég borul ránk.
Mintha édes bátyám halt volna meg.

(Ford: Rab Zsuzsa) 

2026. október 31., szombat

Orbán Ottó: A régi ház

A soha-többé délkörön
angyal jár át a függönyön,
s a könyvelők közt példakép,
apám leoldja bőrövét,
de csak a padlót püföli:
szívességből bőgök neki.
   Csodás, csodás gyerekkor.

Anyám igazi úrinő,
lábán fémcsatos lakkcipő,
vállán valódi róka-kepp
és a kosztümje műremek,
ciklámenszín és encián,
s így szól: „Pá, édes Mancikám”.
   Csodás, csodás gyerekkor.

Föld alól feljön Nagymama,
hagymaszagú a sóhaja,
és szivárvány gázláng fölött
a krumplis gánca gőzölög;
nincs a világon szebb mese,
mint az ő almás rétese.
   Csodás, csodás gyerekkor.

Zsidózik és légót tanul,
sírjából ordít Bartal úr,
és Puderné, kit szán a ház,
gyászfátylával repeszt vadász,
s a fürdőkádban bomba ül,
elszállunk egy percen belül.
Csodás, csodás gyerekkor.

Kilakoltatott szellemek,
poruk a semmiben lebeg,
s míg az apáca-fityulás
halál csontjukon pikuláz
s hörög az űri térzene,
lesik a holdból: vérzem-e?
   Csodás, csodás, csodás gyerekkor.  

Mutanabbi: Álmatlanság

Álmatlanság, álmatlanság!
Virrasztok, mert ég a vágyam,
Szerelmes kin könnye szántja
Arcomat az éjtszakában.
Zakatolva ver a szivem.
Madár sem szól, fény se villan:
Csak őt hallom, csak őt látom,
Hánykolódva vágyaimban.
Szenvedélyem lángja forróbb,
Mint a száraz kóró lángja,
Pedig az is holtra fárad
Az emésztő lángolásba.
Hogy korholtam a szerelmet,
Míg engem is meg nem ejtett!
Most csodálom, hogy halhat meg,
Ki szeretni elfelejtett.
Megbántam már, hogy bántottam
Sok szerelmes jó barátot,
Ma már minden szerelmesnek
Tiszta szívből megbocsátok.
Minddel, minddel együttérzek
Ó mert olyan földön járok,
Hol ameddig rajta élünk
Az elválás varja károg.
Ő mint vágyunk a világba!
Oly mulandó pedig minden,
Mennyi nemzet élt a földön,
Melynek ma már  híre sincsen.
Hol vannak a nagy Caesárok?
Rabjai kincs garmadáknak?
Porrá vált a kincsük régen
S ők is mind rég porrá váltak.
Hősök, kiknek seregétől
Szűk lett messze föld határa
Porba szálltak egytől egyig
Mindet szűk sír öble zárja.
Némák, hogyha hívják őket.
Mintha nem tudnának róla:
Nem tiltott a beszéd nékik,
Nyílhat ajkuk bátran szóra.
Bolondok a gazdagok, kik
Gőgös, büszke fővel járnak,
Mert értékes minden lélek
Előbb utóbb a halálnak.
Reménykedünk, amíg élünk,
Jaj, de oly mohó az élet,
És az ősz haj kérlelhetlen,
Észrevétlen lep meg téged.
Elröppen az ifjúság, hejh
Sirattam már hollófürttel
Míg arcomon nyílt a rózsa,
Mellyel később együtt tűnt el.
Megsirattam elmulásom
Régesrégen, frissen, épen,
Szinte, szinte elmerültem
Szemhéjaim bő vizében.
 
(Ford: Jékely Zoltán)

Petőfi Sándor: Hogy van, hogy azt a sok gazembert ...

Hogy van, hogy azt a sok gazembert
Egytől-egyig föl nem kötik?...
Tán csak azért, mert annyi fája
Nincs a világnak, hogy reája
Akasztathatnék mindenik.

Oh mennyi, mennyi a gazember
E földön!... én megesküszöm:
Ha mind esőcseppé változnék,
Negyven nap, negyven éjjel esnék,
Támadna egy új vízözön.

2026. október 8., csütörtök

Jón Kalman Stefánsson: Van-e igazi élet

A tizenhatodik századról olvasok,
várom, hogy lefőjön a kávé,
közben Nina Simone énekel a másik
nőről. November van,
reggel, a sötétség odakint,
akár egy hegység
 
A másik nőről énekel,
aki álomba sírja magát,
lelkében hegyekké
nő a sötétség
 
dúdolom a dallamot,
várom már a nappalt,
de hirtelen fájó szomorúság ébred bennem.
 
Nem tudom, mi az oka,
a tizenhatodik század, amit arról olvasok,
vagy Nina
és a sötétség,
 
bár lehet, hogy a másik nő,
a másik férfi
és lehet, hogy
 
a kételkedés,
hogy vajon az ember azt az életet éli-e,
amit neki szántak,
és a mélyben moccanó
szomorúság
talán a fájó hiánya
mindannak, amit
soha nem fogunk megélni,
a hiánya
azoknak, akiket
valamikor,
valahol
ölelnünk, csókolnunk, szeretnünk kellett volna.
 
A másik nő,
a másik férfi
 
és a szomorúság
hegyekké nő bennünk,
 
mert fáj az élet
amit nem élünk
 
 
(Ford: Egyed Veronika)

Snježana Rončević: Az ősz öleléséből csak a tél visz el

a te költeményed

Éjfél. Hó.
Gyermekkori otthonomat
számtalan fehér lepke-szárny takarja.

A várakozás láthatárán eltévedve
keresem arcodról azt a pírt.

A tavak egymásba
szembogarakon keresztül zuhognak.

Ujjamban, mellyel megérintelek,
örökzöld a fagy.

Csend. Ég küldte a pehely-susogást,
hogy hajadat simítsa. Napokat hirdessen.
És a hóban cipőm kopogását.

(Ford: Fehér Illés)

Baranyi Ferenc: Magyarok

Nem balsors tép. Ne ámítsuk magunkat.
Saját balfácánságunk karma tép.
Akárhogy is színezzük át a múltat:
a tónus főleg miattunk sötét.
 
Az nem lehet, hogy annyi szív hiába
onta vért – írta szózatos Mihály.
Sajnos, lehet. Eltékozolt csatákra
vádlón vetül sok-sok fölös halál.
 
Hősiességnek lelkes maflaságot
beállítani itt mindig divat.
Bolond virtus a falnak-rohanás ott,
hol bonthatókká málltak a falak.
 
S ha volt is néhány hű kebel, amely nem
balgán hevülve szolgálta honát,
azt látja, szellemként ha visszalebben,
hogy népe sorsa egyre mostohább.
 
Szemléli az ország fölött suhanva
hazája halmozódó szennyesét,
és felzokogja a mennyboltozatra:
ezért volt annyi áldozat? EZÉRT?
 
Ezért a csúnyán elprédált jövőért,
átmázolt múlttól bűzlő jelenért,
melyben erény a dölyfös eszelősség
s a tehetségtelenség nyer babért?
 
(Midőn ezt írtam, szürke volt az égbolt,
harcom feladni volna számos ok,
legyinthetnék lemondóan: elég volt!
De nem tehetem. Még költő vagyok.)

Konsztantyin Mihajlovics Fofanov: Néva

Nincs éj, de nappal sincs. A hűvös, szürke Néván
sápadt világgal ég a késő alkonyat -
nyugati szellő leng az éjt jelentve némán
s fodrozza-bodrozza a síma habokat.
A házkolosszusok vérző bíborban égnek,
mint hogyha a tavasz most ülné ünnepét;
lilálló ködbe van - mint néma, bús kísértet -
a háztető-orom s szikrázik szerteszét,
mint boa kígyózik az óriási part-fal,
pókhálóként remeg a kötél a hajón,
az álmos földnek az éj kezd beszélni halkal,
jő a fehér éjfél s csupa bú, unalom.
Csak bennem ég a fény, mint a szelíd tekintet,
mit ez a gyötrött szív mélyen magába zár
s értelme lesz vele a formának s a színnek,
egyszerre felnyílik a titkok zára már.
 
A régi vágy zokog alélt szívemben árván,
vad-szenvedélyesen s mégis barátian...
és azt hiszem, hogy itt a kőfal és a párkány
és e nagy éj ábránd - és minden, ami van;
várom, hogy szétrepedjen az ég is, mint a függöny,
a gránit, a márvány, a durva szikla-öl,
hogy az egész látvány egy köd-gomolyba tűnjön
s gőzpáraként szálljon a bús magasba föl. 

(Ford: Kosztolányi Dező)

Filippo Tommaso Marinetti: Óda a verseny automobilhoz

Te egy acél-faj szilaj istene,
nagy messzeségtől részeg Autó,
ki rémülten zörömbölsz és vicsorogva harapod a zablád
Hámor-szemű, iszonyú, japáni isten,
te lángon és olajon élő,
te messze csillagokért égő,
feloldom ördöngős, töftöfölő szived
és óriás pneumatikod, hogy táncolj,
ujjongj a nagyvilág fehérlő útjain.
És meglazítom érc-fékjeid, robogj,
robbanj ki részegen a szabadító Végtelenbe!...
 
Ökröndöző és ugató lármádra...
nézd, az alkonyuló Nap is nekilendül,
véres lihegéssel futni kezd
a szemhatár peremén...
Ott lenn üget az erdők mélyein... nézd!
 
Hajrá, jó démon, tiéd vagyok egészen... vigyél,
süket a föld, a nesz hiába rezzen,
vak az égbolt, csillag hiába lobban,
sarkantyúzom a lázam és a vágyam,
karddal verem érc-paripámnak orrát!...
És minden pillanatban hátrahajlok,
hogy érezzem - a tarkóm beleborzong -
a szél pihés, hízelgő simítását.
 
Kecsegtető, varázsos messze karok!...
Ó szél, ez a te mohó lihegésed
megmérhetetlen Végtelen, mely elnyel!...
Ah! Ah!... fekete malmok bicegve sietnek,
mint hogyha futnának utánam hártya-szárnyaikkal
hatalmas lábakon...
 
Ott a Hegyek most az utamra dobják
szendergő frissességük köpenyét.
Ott! Ott! nézd... annál a baljós fordulónál!...
Hegyek, ó szörnyű Állatok! ó Mammutok,
kik lomhán totyogtok, görbítve iszonyú hátatok,
már túlhaladtalak titeket... a semmibe rogytok,
a köd zavarába!... És alig-alig
hallom a döngést, a buta zöngést,
mérföldlépő csizmátok messze zuhogását!...
 
Azúrköpenyes, friss, messze hegyek!...
Holdfénybe derengő drága folyók!...
Homályos lankák! Az őrült szörny rohan
és elhagy benneteket is... Csillagok, én Csillagaim,
halljátok a futását, a durva zúgását,
acéltüdeje örökös pöfögését?
Én állom a versenyt... ti Véletek, én Csillagaim!...
Gyorsabban!... még gyorsabban!... előre, hajrá!...
Lazítsd a féket!... Nem birod?... Törd le!...
Hadd zúgjon a mótor, vágtasson a gépem!
Hurrá! A mocskos földet elhagyom!...
Szabad vagyok, az űrbe röpülök,
az ég arany ágyán,
a Csillagok szikrázó végtelenjén.

(Ford: Kosztolányi Dezső)