Konsztantyin Mihajlovics Fofanov: Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak –
a lelket álom s bánat babonázza,

őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
az álmos erdőt, ha a komor évszak
leheletétől felgyúlnak a fák.

Megyek a kertbe – hallgat a madárhad,
már kókadt minden, de a kései
virágok végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.

Vagy kimegyek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát vetett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!…

Vagy a folyóhoz megyek – csupa hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.
Csöndes szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek…

Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.

És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet…
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek…

(Ford: Lator László) 

Weöres Sándor: A meséről

A meséhez mennyi unalom kell,
hogy a boszorkányos madarak
röppenjenek izgatott seregben
s aprót – nagyot mulattassanak.

A meséhez mennyi szánalom kell,
mennyi gyűlölet és sérelem,
hogy a gonosz mind pokolba vesszék,
a jó végül győzelmes legyen.

A meséhez mennyi bizalom kell,
hogy kavics – mód sok legyen a kincs,
és a mondott rózsa illatozzék,
és nyisson álmot a kilincs.

A meséhez mennyi félelem kell,
kályha mellett, hol semmi veszély,
minden zugból manó leskelődjék,
torkot tátson odakinn az éj. 

Salvatore Quasimodo: Madrigál féle

Nyugatra hajlik most a napraforgó,
       tányérjából már a nap pusztulását
  olvashatod, a nyári levegő mind
      sűrűbb, lombot sodor a szél, a viskók
        füstjét. Utolsó játéka az égnek:
             a felhők szárazon tovarobognak,
                s megzendül a villám. Mint évek óta,
                    kedves, a Navigli szűk gyűrűjében
               a fák évszakváltása még megállít.
       Mégis e nap a mi napunk maradt, és
             mindig ugyanaz a nap fenn az égen, -
           nyájas sugara szálán futja útját.
                    Nincs több emlékem, csak teher az emlék, -
       az emlékezés rokon a halállal,
               és végtelen az élet. Mindegyik napraforgó
            a miénk. Egyikünk megáll örökre,
            és te is velem, ha későre jár már.
              Mi is, akár a gyerkőcök, felállunk
                a hintára, úgy nézzük a csatorna
          partján a vizet: ágakat először
                  zöldes tükrében, mely lassan sötétül.
        A perc csöndjében közeledő ember
               öklében már nem késpengét szorongat,
                hanem geránium virágát.

(Ford: Rába György)

                                                                                               

Francois Villon: Az irigy nyelvek balladája

   Végy arzénes savat, salétromot,
            S avas fattyút habos lúggal maratva;
            Hozzá olvadt ólombul egy csomót,
            Forró szurokkal, kénnel elhabarva,
            Zsidónő piszkát is hozzá vakarva;
            S vedd leprás ember lábmosó levét,
            Meg ócska bocskor átizzadt belét
            Áspis kigyó sürű vérébe mártva;
            Tégy hozzá róka-, farkas-, borz-epét
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!
            

Fogj egy halászni rest, fekete macskát,

            Vénet, fogatlant: szedd ki velejét;
            Vedd veszett kutya szájának a habját
            Meg kehes öszvér sárga köpetét,
            S ügyelve apró csipetekre tépd;
            Frissébe mindezt egy péppé zatyuljad
            Csatorna-lében, hol gyikok lapúlnak,
            Folyik mérges kigyó és béka nyála,
            Patkányok, s egyéb nemes vadak úsznak,
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!
            

Vedd élő vízisikló köldökét

            És rakd vigyázva gyilkos szublimátba;
            Holdtöltekor tégy hozzá régi vért,
            Mely megalvadt a borbélytálban állva,
            S egy részin barna, másutt hagymasárga;
            Végy szutykos teknőbül pelenka-lét;
            Gyüjts össze vedlő rossz sebet, fekélyt
            Egy szajha öblitő vizébe hányva
            (Nem járt lebujban az, ki meg nem ért)
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!

            Ajánlás
            

Jó Herceg, törd át mind e csemegét,
            Ha szitád, rostád, zsákod nem elég,
            Egy sárga ülepű gyatyán, vigyázva
            - De disznó-szarral ízesítsd elébb -
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!



                (Ford: Mészöly Dezső)

Johann Christian Friedrich Hölderlin: Menon panasza Diotimáért

 Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben,
   csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,
          s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását, 

míg hüvös éteri kék fodroz a testük alatt,
        így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak
  intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,
          lombját sírta az ág és szálltak a szélben az esők,
          csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv
             és szavainkra figyel, meghitten zeng a szivünkben,
              egy dalt s csak mivelünk gyermeki s néha vidám.
             Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is,
      Téged vettek el és véled a két szememet.
           Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,
          mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.

                  (Ford: Radnóti Miklós)

Weöres Sándor: Dalok na Conxy Pan-ból

1. Hová repültök, háromélü kardok,
hidegségtekre mely ég szele fútt,
e rejtelmes világon mit akartok,
míg ajzott húrként pendül a Tejút?
 
2. Hosszú, függélyes, szűk fémcsőben éltem
és csúsztam benne fejjel lefelé
mindig gyorsabban - s hasztalan reméltem,
hogy kiérek az igazság elé.
 
3. A városban, mit hét napig kerülhetsz,
arany-szekrényben él a nagy majom,
körötte szétpancsolt vér és kidült szesz
s heréltek bőgnek minden hajnalon.
 
4. Hol lila fák közt lankadoz a lélek,
ott alszik a huszonnégy nagy madár
kővé-vált párnán. Azt hinnéd, nem élnek,
de csőrükön az álmuk ki-be jár.
 
5. Öreg lámpával, nagyhasú kenyérrel
a kis hidon minden nap vártalak.
Azóta mennyit halványult az éjjel!
Kutamban már vadrózsák alszanak.
 
6. A költő-herceg várt rám a hegy ormán
négy asszonnyal, kik szívét cipelik
egy hosszu póznán. Látták kék vitorlám
s mindannyian zokogtunk reggelig.
 
7. Polcold föl lábadat s pihenj, aludj csak,
elfáradt szolgám. Majd fölkeltelek,
ha kézcsókodat kérve erre futnak
a régesrég elhamvadt reggelek.
 
8. Csak két fejem maradt és három ujjam:
bujdosnom kellett zöld hinárokon
és meg nem mondta senki, hova fujjam
sóhajomat, mely veletek rokon!
 
9. Kis királynő, te árvácska-cipőjű,
kire tekint ma hamuszín szemed?
Erkélyemet már fölverte a bő fű.
A halk patak elmosta kertemet.
 
10. A tenger fujta mérgét itt - az árviz
esküdött rájuk örök pusztulást!
Romok alól a menny cafrangja látszik,
itt-ott kilóg, mint korhadó palást.

Arthur Rimbaud: A völgyben egy katona alszik

Egy zöld liget, ahol dalol, dalol a csermely,
gyémánt- és ezüst-ronggyal tarkázva a gyepet.
A nap a hegy mögül idenéz sárga szemmel.
A kicsi völgykatlan sugártűztől pezseg.
 
Egy ifju katona nyílt szájjal, sapka nélkül –
nyaka körül kéklő vadsóskák játszanak –
ugy alszik a füvön, fönn fellegárny sötétül,
ugy alszik zöld ágyán a napba sápatag.
 
Mosolyog. Lábánál madárliliomok.
Mint a beteg gyerek alszik és mosolyog.
Ringasd szegénykét, föld, vedd a karodra: fázik.
 
Hiába illatoz neki a puha pázsit.
A napban aluszik, a keze halavány.
Nyugodt. Két vörös lyuk tátong jobb oldalán.
 
(Ford: Kosztolányi Dezső) 

Babits Mihály: Arany Jánoshoz (Egy megzavart verselő a XX. században)

Hunyt mesterünk! Tehozzád száll az ének:
ládd, léha gáncsok lantom elborítják
s mint gyermek hogyha idegenbe szidják
édesapjához panaszkodni tér meg:
úgy hozzád én. E nemzedék szemének
gyenge e láng, bár új olajak szítják:
cintányérral mulatnak már a szittyák
s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.
S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!
nem takart seb kell, inkább festett vérzés!
és jönnek az új lantosok sereggel,
sebes szavakkal és hangos sebekkel:
egy sem tudja mit mond, de szóra bátor,
magát mutatni hősi gladiátor. 

Francois Villon: Villon éneke szeretőjéhez

Félelmes szépség, ravasz mint a tőr!
Rózsállik arcod, de szived kopár.
a te keménységed kerékbe tör;
nyomodban a halálnak szele jár;
csalárdságod gyilkos csapdába zár –
oh, hideg fényü, gőgös szemsugár!
Így veszted el – hisz érte ugyse kár –
szegény legényt, ki irgalomra vár?

Másnak szivén zörgettem volna bár!
Akkor gyalázat biztosan nem ér.
Régen boldog volnék azóta már,
túl árkon-bokron kerget most a vér...
Hahó! Segítsetek az Istenér!
Elpusztuljak? Nincs egy reménysugár?
Vagy jön segítség, melyet esdve kér
szegény legény, ki irgalomra vár?

Várj csak, virágom, megcsíp még a dér!
Int majd a hervadás; időd lejár!
Lásd, kinevetlek, ha ez utolér;
Lásd... Eh, mit is beszélek, én szamár!
Oh, balgaság! Hisz énrám is mi vár?
Ne kérdezzük, míg benne tart a nyár!
Senkit többé ne tégy igy tönkre már,
szegény legényt, ki irgalomra vár!

Ajánlás

Herceg, szerelmesek közt fővezér,
látod, költőd sem ellenedre jár;
de meg kell szánni – ehhez szó se fér –
szegény legényt, ki irgalomra vár.

(Ford: Mészöly Dezső) 

Francois Villon: Ballada a hajdani hölgyekről

Mondjátok, milyen véget ért
A szép római dáma, Flóra,
Archipiáda hova tért,
S Thaist, húgát, ki rejti, ója?
Echót, ki visszazeng a szóra
S a vizek fölött hallható,
Kinél szebb nem volt föld lakója?
De hol van a tavalyi hó!
 
Hol a bölcs Héloise, kiért
A csonkítást magára rótta
Abélard és szerzetbe tért,
S kit nem vitt a szerelme jóra?
S a királynő? Ki tud ma róla,
Ki zsákban dobatta mohó
Kedvvel Buridánt a folyóba?
De hol van a tavalyi hó!
 
Blanche királynő, szirén zenélt,
Liliom volt, úgy ült a trónra,
Haremburgis, ki Maineben élt,
S Nagylábú Berta látható ma?
Hamvát az angol szélbe szórta,
Hol van Jeanne d’Arc, a hős, a jó?
Szent Szűz, egek uralkodója,
De hol van a tavalyi hó!
 
Ajánlás
 
Herceg, hol vannak már azóta,
Ne kérdezze kíváncsi szó.
Felel a refrén, régi nóta:
De hol van a tavalyi hó!
 
(Ford: Vas István) 

Anna Ahmatova: Lót felesége

"" Mögötte menő felesége azonban
Hátratekintett, és sóbálvánnyá lett.""

A teremtés könyve
 

Ment a fénylő angyal lépte nyomában
az istenes ember az éji hegyen
felesége követte vívódva magában:
„Csak még egyszer láthatná a szemem,
 
hol fonni, hol énekelni tanultam,
szülőhelyemet, szép tornya sorát.
Hol gyermekeim a világra vajúdtam,
a ház üres ablakait; Szodomát!”
 
Visszanézett – s a fájdalom odaszegezte,
szemében a nézés megmerevült,
és áttetsző só lett, sóoszlop a teste,
és lába, a gyors, a talajba kövült.
 
Ki siratja el őt? Ki mond érte imát most?
Vagy ő nem is volt olyan nagy veszteség?
Az életét adta, hogy lássa a várost,
amit úgy szeretett. Nekem ennyi elég.
 
(Ford: Halasi Zoltán)

Alekszandr Blok: Fenn már a házorom

Fenn már a házorom ködös homályba ér,
fenn fénylő ablakok s fénylő csend. Nesz se rebben
a lépcsőházban, ott már sűrüdik az éj,
ismerős remegés bolyong a szegletekben.
 
Fény csillan, remegő, kékebb az alkonyat.
Az utcán egyre nő a nyüzsgés és a lárma.
S én várlak, kései barátném, egyre csak,
alkonyodó szivem utolsó boldog álma.
 
(Ford: Lator László)

Alekszandr Blok: Év évre tűnt

  "Ismertem ama tovatűnt
mesebeli években őt"
Tyutcsev


Év évre tűnt. Hanem te, mint rég,
szigoru, szép és tiszta vagy.
Hajad simább csak valamicskét,
s villant ezüstös szálakat.

Könyvek előtt görnyedten ülve
— szikár, meggörbedt hátu agg —
egy gondolatban elmerülve
nézem nyugalmas arcodat.

Igen, bennünk a régi minden.
Mint hajdan, úgy élünk veled,
megőriztük emlékeinkben
a mesebeli éveket.

Fényes hamvukat hosszu urna,
fényes lelküket kék egek
rejtik. S a múltat élni újra
mindennél kékebb, édesebb.

(Ford: Lator László)

Ina Jun-Broda: Minden mese valóra válik

Anyám így szólt: „Gonoszok jönnek érted,
       iszkolj, szedd a lábad!"
Szekrénybe menekedtem én,
megjöttek s ellopták az anyámat.
Majd egymásnak estek, csóvát vetettek:
a ház lángoszlop közepén;
nekivágtam a rengetegnek.

Az égből hatalmas sárkányok jöttek,
engem keresve űztek mezőkön át.
s világon végig, mely sötétre vált,
rengett a rét, a föld és rengtek mindenek,
sikongtam egyre én: „Szedény, anyu, szedény!"

És akkor hang hallatszott: „Lám, ő él!"
Vörös csillagraj futott le a fák közén
a barna homlokokra: szár nélküli virágok —
kézen fogtak s vittek magukkal.
Együtt megyünk, most egy utunk van
erdőn, falvakon át — letarolták a lángok —
néha farkas fut oldalamon,
néha angyal szálldos.

(Ford: Solymos Ida)

Ellen Niit: (A fiam kezdő pszichológus...)

A fiam kezdő pszichológus.
Ő a kapcsolatokat vizsgálja.
Távoli barátom
ismert pszichológus.
Ő a magányt vizsgálja.
Miről beszélhetnek,
ha összefutnak?
Végtelen sok mindenről,
gondolom magamban.
Mert a magány
a kapcsolatok egyik állapota.
Nem pedig fordítva.

(Ford: Dabi István)