Alekszandr Blok: Fenn már a házorom

Fenn már a házorom ködös homályba ér,
fenn fénylő ablakok s fénylő csend. Nesz se rebben
a lépcsőházban, ott már sűrüdik az éj,
ismerős remegés bolyong a szegletekben.
 
Fény csillan, remegő, kékebb az alkonyat.
Az utcán egyre nő a nyüzsgés és a lárma.
S én várlak, kései barátném, egyre csak,
alkonyodó szivem utolsó boldog álma.
 
(Ford: Lator László)

Alekszandr Blok: Év évre tűnt

  "Ismertem ama tovatűnt
mesebeli években őt"
Tyutcsev


Év évre tűnt. Hanem te, mint rég,
szigoru, szép és tiszta vagy.
Hajad simább csak valamicskét,
s villant ezüstös szálakat.

Könyvek előtt görnyedten ülve
— szikár, meggörbedt hátu agg —
egy gondolatban elmerülve
nézem nyugalmas arcodat.

Igen, bennünk a régi minden.
Mint hajdan, úgy élünk veled,
megőriztük emlékeinkben
a mesebeli éveket.

Fényes hamvukat hosszu urna,
fényes lelküket kék egek
rejtik. S a múltat élni újra
mindennél kékebb, édesebb.

(Ford: Lator László)

Ina Jun-Broda: Minden mese valóra válik

Anyám így szólt: „Gonoszok jönnek érted,
       iszkolj, szedd a lábad!"
Szekrénybe menekedtem én,
megjöttek s ellopták az anyámat.
Majd egymásnak estek, csóvát vetettek:
a ház lángoszlop közepén;
nekivágtam a rengetegnek.

Az égből hatalmas sárkányok jöttek,
engem keresve űztek mezőkön át.
s világon végig, mely sötétre vált,
rengett a rét, a föld és rengtek mindenek,
sikongtam egyre én: „Szedény, anyu, szedény!"

És akkor hang hallatszott: „Lám, ő él!"
Vörös csillagraj futott le a fák közén
a barna homlokokra: szár nélküli virágok —
kézen fogtak s vittek magukkal.
Együtt megyünk, most egy utunk van
erdőn, falvakon át — letarolták a lángok —
néha farkas fut oldalamon,
néha angyal szálldos.

(Ford: Solymos Ida)

Ellen Niit: (A fiam kezdő pszichológus...)

A fiam kezdő pszichológus.
Ő a kapcsolatokat vizsgálja.
Távoli barátom
ismert pszichológus.
Ő a magányt vizsgálja.
Miről beszélhetnek,
ha összefutnak?
Végtelen sok mindenről,
gondolom magamban.
Mert a magány
a kapcsolatok egyik állapota.
Nem pedig fordítva.

(Ford: Dabi István) 

Hugo Huppert: A vándorbot

  „Nyíltság teszi, hogy a száraz
   fából zöld rügyek fakadnak."
 Ruszthaveli
     

S midőn a zarándok társa, a bot
e földet érte, korhadt fája
rügybepattant és kivirított,
s eleven fáknak lett a társa.

Noha rég vele volt — a zöldellő
kicsi fát a földben hagyta a vándor:
örömmel látta, hogy gyökere nő,
s virágba borulhat az ifjuságtól.

... De évek után — május hava volt —
ismét e vidéken kóborolt,
és enyhet adott a derűs-daliás fa
dús lombja, tömör, hálás-puha árnya.

Az egyik ágat letörte legott,
s újból kifaragta a vándorbotot;
s midőn hazatért hűs északi tájra,
dalnokká vált és koszoru várta.

(Ford: Eörsi István)

Ernest Dowson: Non sum qualis eram bonae sub regno Cynarae

Éjjel, mult éjjel, ah, közém s a lány közé
esett az árnyad, Cynara! lehelleted
átcsapott lelkemen a bor s a csók fölé;
és gyúlt a régi láng és én csak búslakodtam,
s beteg voltam, igen, és csüggeteg:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
 
Egész éjjel verő szívemen vert szíve,
egész éjjel, ahogy ellankadt, úgy maradt;
jó volt ajkainak vásárolt gyönyöre;
de gyúlt a régi láng és én csak búslakodtam,
amikor ránk szürkült a virradat:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
 
Sokat felejtettem, Cynara! vitt a szél,
tánc és dal röpített, viharzó rózsalánc,
el tőled, el, te jó, te liliomfehér;
de gyúlt a régi láng s én már csak búslakodtam,
soká, igen, mert hosszú volt a tánc:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
 
Őrültebb muzsikát, s borokat, nehezet!
– kiáltottam; de hogy szállt a nap mámora,
rám hullt az árnyad, Cynara! az éj tied;
mert gyúl a régi láng, hogy mindig búslakodjam
és éhezzem vágyam ajkaira:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.

(Ford: Szabó Lőrinc)

Vladimir Brandejs: A kezek

Az emberi tenyereken
ott van az utak jele.
Hozzászoktak
a fém, a fa és a kő cipeléséhez,
megszokták, hogy kemény formát
adjanak nekik.

Ismerik a jeget,
megismerték a lángot,
ismerik a simogatás,
a legnagyobb ajándék gyengédségét.

Ha megérintik a tárgyakat,
azok maguktól megváltoznak.
Néha az izületek, az ujjak ökölbe szorulnak -
és megfeledkeznek az álomról.

Nem, a tenyerekből
rossz sorsot nekünk az idő
már régóta nem jósol.

És kezeink
a nyugtalan égboltot
is tartani tudják...

(Ford: Dabi István) 

Aureliu Busuioc: Szobrász

A tenyér felveszi a kő alakját.
A kő
ami ezernyi formájú, felveszi
a szél meg a tűz,
a víz
és a kezemben lévő véső alakját.
A kő felveszi
a szó alakját is.

A szél felveszi
a hegycsúcsok alakját.
És csak te,
bálványimádó szerelem
veszed fel egy szent sóhaj
egyszerű alakját,
mi egy élettelen testből tör elő
és keresztre feszül a kőben.

(Ford: Dabi István)

Ludvik Streda: Ácsok

A vidék gerincein
 emelkedik magasba
   a fák halálon túli élete.

Gerenda gerendához simul,
mint a soros szerzetes
ujjai - fonódnak össze.

Majd méltósággal mondjuk:
biztos tető.

És az utak vezetnek minket egyenesen
- haza.

(Ford: Dabi István)

Zdravko Kiszjov: Alaszka

Ne a térképen keresd -
könnyen megtalálod,
de gazdagabbá nem leszel általa.
Keresd önmagadban!
Ne hidd, hogy hideg és szívtelen.
Lehet, mégis olyan,
de csak ily módon védekezik
a véletlen vándorokkal szemben.
Ne torpanj meg
az emberi pletykák vízesésénél,
a rágalmak és gonoszság
vadonját látva,
ahol farkas-lábakon követ
a veszély
és a kétségbeesésedre vár.
Győzd le a kételyeket,
amik elfoglalják éjszakáidat,
szállj szembe
a távolsággal és a fáradtsággal!
És minden bizonnyal feltárja előtted
a kincseit.

De akkor még harcba kell szállnod
a kincsek csillogásával.

(Ford: Dabi István)

Dora Gabe: Dedikáció

Bojan Penev emlékére

Te tanítottál meg, hogy értsem
a hangok
és a bennük rejlő gondolatod
közti láthatatlan kapcsolatot.
Kezed remegésében
megéreztem az érzések ritmusát,
tekintetedben észrevettem
az adaggio bánatát,
a scherzo örömét.
Habár nem látlak,
habár egy sírkő gránitján
felfutó borostyánná
változtál,
hallak az éjszaka choraljában,
a nappalok dallamában.
A világ tele van zenével.
A világ tele van veled.

(Ford: Dabi István)

Lope de Vega: A szerelem különféle hatásai

Elájulni s mindent merni, dühöngve,
mint nyers, szelíd, forró és holtra sápadt,
merész, halott és új életre támadt,
csaló, hüséges, bátor, gyáva, gyönge,
 
és Tőle távol nem találni csöndre,
mint víg, komor, őrjöngő, büszke, bágyadt,
megszökni hősként, csupa gőg s alázat,
s riadtan bújni sértődött közönybe.
 
Ha kiábrándulnánk, szemünk befedni,
édes borként mérget szívni magunkba,
a kárt szeretni, a hasznot feledni,
 
hinni, hogy a pokol visz égi útra,
létünket egy csalódásba temetni:
ez a szerelem. Ki próbálta, tudja.
 
(Ford: Nemes Nagy Ágnes) 

Ana Blandiana: Jó volna

Jó volna öregen születni,
Érkezni bölcsen a világba,
Hogy sorsunk szálait kibontsuk,
Hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
S bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.
Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
Éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
S mind tovább...Kamaszokként esvén szerelembe,
Gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
Ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
Beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
És mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
Mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem...
 
(Ford: Farkas Árpád)

Ana Blandiana: Felnőttünk?

Felnőttünk? Érett emberek vagyunk?
Hány ezer árnyalat rohaszt el egyetlen színt ...
Kedves és nevetséges, messzi már az idő
mikor még jóra és rosszra osztottuk a világot.
Erősek lettünk megfürödvén a tévedésben,
mint Achilles a Stix vizében,
de sebezhető saroktól függ még
sorsa az egész Mindenségnek,
Súlyos minden. És értünk mindent!
Mostantól változatlan halad az idő:
csupán a bölcs halálfélelem hiánya
mutatja még, mennyire kamaszok vagyunk.

(Ford: Kányádi Sándor)

Babits Mihály: Micsoda föstmény!

Eső után fény, különös fény, mit játszol
oly méla-frissen, égő-hüssen a csillogó utcákon?
 
 Utcákon, utcámon, utcánkon, édes:
szeretem ami szomorú, szeretem ami fényes.

 Mily sűrű, mily nedves színeket csorgat és csünget
az égi ecset, mely sokszor oly sötétre festette életünket!

 S innen az emeletről - pici tókat, ingókat, elfutókat,
látom az esernyők selymét s a lakktetejű autókat.

 Talán az egész világ most csak ing és elfut és fölkap
az Égbe, mely életestül mind könnyeden csünget és csorgat
 
 engem és téged egy ecsethajszálon s majd újra elmázol
mint a felhőt és tócsát, amit senki se gyászol...

 Óh jaj, mi készül itt, térben és időben, micsoda föstmény!
...Eső utáni fény, méla-friss, égő-hűs, különös fény...