Ole Sarvig: Csillagkert

A csend szigetén élek.
Itt járkálok és őrzöm
szép csillagkertemet
fiatal nyírek szőke fátylai között.

Lázasan, vadul és meztelenül
virágoznak a csillagok.

Éjfél körül
ha nézem őket: tiszták,
harmatgyöngyözők, hajnalfrissek.

Fiatal csillagszüzek
1000 elégett
évezred illatát bocsátják
alá az éjben.

(Ford: Sulyok Vince)

Henrik Nordbrandt: Bárhova utazunk is

Bárhova utazunk is, elkésve érkezünk csak,
hogy megtaláljuk azt, amiért útra keltünk.
S legyen bármelyik város, amelyben elidőzünk,
vannak házai, mikbe késő már visszatérnünk,
kertjei, hol késő már holdas éjekre várni
s asszonyai, kiket késő lenne szeretni,
bárhogy kínozzanak megejtő közelükkel.

És bármelyik utcájuk tűnjön is ismerősnek,
a keresett virágtengerhez nem vezet,
ámbár a nehéz illat ott terjeng a negyedben.
S bármelyik ház is lenne, amibe visszatérünk,
túl későn érkezünk, hogy ránk ismerjenek.
És bármelyik folyóban nézzük is tükörképünk,
neki hátat fordítva látjuk csak önmagunk.

(Ford: Sulyok Vince)

Abdelfatah Nadjloudine: Ismeretlen lélek

Napjaim tavaszán
A lenyugvó napra vetettem a tekintetem
A szívem egy haldokló világ súlyát érezte
A szépség sárguló vizeiben keresett téged

A lélegzetedet kerestem az erényes lelkek között

Álmomban a felhőkről próbáltam kiolvasni a neved
Megpillantani a Rossz Istene felé mosolygó arcodat
Nem láttam sem a szemed sem a tejfogadat
Sem a szemed sem ismeretlen fogaidat
Még csak az álmaimat ringató jámbor hangodat sem hallottam

A kezembe fogtam a türelmet
A mindenkori szavakba az imákat
Be akartam csapni a kort
Egyszerre felugorva széthasítani a titkot
Csak azért hogy érezzem az orrcimpáimat megremegtető ismeretlen illatodat

Jaj annak, aki meglátott téged
S ellopta tekintetemtől a csodák e ligetét
Ahol a szemem elől menekülő lény szépsége pihen
Mily tűz égeti fel az élet bájait
És hagyja majd hogy a leheleted megkeresse a szívemet?

Ismeretlen lélek! Kerestelek az idegenek között
„Kegyelem” kiáltottam az égnek
Költői szép szavakkal dicsértem a szépséget
És kerestelek a szomszédaim között
Soha senki sem látott.
Egy napon majd belélegzem a leheleted aranyát

(Ford: Dabi István) 

Ludvik Streda: Legyél

Legyél láthatatlan kis kavics
     az úton amin évszázadok jártak
 
Legyél dúcgerenda a háztető alatt
 
Legyél az egyik szál kötél
     amelyik az emberi sorsot húzza előre
 
Legyél a várva várt hang
     amikor egymást keressük
 
Legyél legalább egy pillanatra hullócsillag
     amelyik vigasztal és nyomot hagy az emlékezetben
 
Legyél a sötétség ködében a jó remény szikrája
 
Legyél lehelet az üvegen
     hogy valaki keze felírhassa az üzenetet
     hogy enyhült a fájdalom
 
Legyél kopogtatás az ajtón amit meghallanak
     hogy ajtót nyissanak
 
Legyél önmagad
     a behavazott kert zúzmarás csendjében is
     és halld meg az élet titkos zenéjét
     a makacsul dacoskodó halál
     kuporgó bimbóiban

(Ford: Dabi István)

Ludvik Streda: Levelek a határvidékről

(Jiřinának)

1
A lépteink.
Hallod? Ismét jönnek.
Mindegyik más világtáj felől,
hogy itt találkozzanak.
A hegyekben,
ahol a madarak közelebb vannak a felhőkhöz,
az emberek pedig az igazságokhoz.

2
Ez a ház.
Emlékszel? A szerelmen kívül
semmi sem tartozott benne mihozzánk.
Még az ablakokba fújt hó sem.
Összefirkáltuk az előttünk itt járt
ismeretlenek festését,
és a fiainkra ráparancsoltunk:
Gyertek ide, csak lesz valahogyan!

3
Ez az idő.
Állj meg! Ezüstlakodalommal
zárjuk le a vágyak s a gyötrelmek
negyedkörét.
Vissza menekülünk arra a vidékre,
ahol mindeddig a kövek is hisznek
a szerelemben.
A szerencse-patkók
csengenek, egyre csengenek.
Az igás-
lovak
patkói.

(Ford: Dabi István)

Ellen Niit: Ismertem két nagy követ

Ismertem két nagy követ.
Közeli ismeretségben voltam velük.

Állandóan beszélgettem velük.
Kicseréltük a gondolatainkat
a giliszták életmódjáról
és a pázsit alatti meg a moha alatti
dolgokról
és a mogyoró éréséről.

A mogyorósban éltek.
A mogyoróliget közepén.
Minden mogyorót istenigazában ismertek
héjuktól a belükig,
haláluktól a születésükig,
keresztül-kasul.

Azt hiszem, hogy nekik maguknak is volt
belük és héjuk.

Olykor mogyoró hullott a nyakukba.
Ez számukra tréfa volt.
Olyankor nevetni láttam őket,
ásítozva önmagukban.
Így csak a kövek nevetnek.

Az egyikükből később szobrot faragtak.
Szörnyű volt.
Véletlenül a városban találkoztam vele
az egyik téren.

Nem ismert meg.
És ez jó is volt.
Olyan volt, mint egy halott,
megdermedt, élettelen, néma,
az arca kemény és szigorú.
Üres héj.

A másik belehalt a bánatába.
Megkövesedett.
Jártam a sírjánál.

Most rettegek,
amikor a sorsukra gondolok.

(Ford: Dabi István)

Mihail Bašnin: Tábortűz

Mint egy fénykép - a köveken
A tűz, mi már kihunyt,
Ezüst mintának vélhetem
A parazsat s hamut.

Még forró, és mintha élne,
Bár csak tegnap égett,
Beleveszve zöld levébe
Kőbe vésett képet.

Titokzatos fényben ragyog
A díszítő réteg,
S mintha mondaná: ez vagyok,
Meg miért nem érted?

A legutolsó pillantás,
Az utolsó sóhaj,
És az utolsó főhajtás
Az utolsó szóval.

Egy kis barlangban akadtam
Az elfeledett nyomára,
S elgondoltam magamban:
Lobogni ki látta?

Hamuvá hogyan égett
Az arc, a mozdulat?
Pár szóban el nem mesélhet
Senki ilyen sokat.

(Ford: Dabi István)

Nils-Aslak Valkeapää: Rénszarvasok

Kínáltuk minden javainkkal vendégeink. Próbáltunk
jó fivérük lenni. De jöttek, érkeztek egyre többen
a jövevények. Erejük nőtt, mert mi nem menekültünk,
szokásaik nem voltak ellenünkre.
Mi
nem értettük, miért kellene őket elkerülnünk. Gondoltuk,
emberek között ezt nem szabad.
De természetük világunkat követelte. És ennél még
többet is.
Egyre többet.
És vittek
mindent. Mára már semmink sem maradt
amit elvehetnének.
De ők
nem tudták
– mi sem tudjuk már – anyánknak tekinteni
az Anyaföldet.
Azt, aki az ölében, a karjában,
a térdén,
mindnyájunkat
az emlőjén tart.

(Ford: Tar Károly)

Nils-Aslak Valkeapää: Amikor voltunk

Amikor csak mi voltunk,
amikor magunk között úgy éltünk,
mint a természet része. Vadásztunk, halásztunk.
A megélhetésért öltünk, és úgy tudtuk,
amikor világunk részeként meghalunk,
új életet nyerünk valamely más életből.
A természet részeseként elismertük annak
fensőbbségét.
A Nagy Szellem földjén éltünk, amit
nekünk adott. A többi teremtményhez hasonlóan éltünk.
Vándoroltunk
mezőkön, havasokon át. Akkor még fényes volt
a Nap
Jöttek aztán ismeretlen emberek, sok idegen vér.
Maguknak akarták, és birtokba vették földjeink egy részét.
Maguknak akarták és növekedtek benne minden javakkal,
amelyek fölneveltek minket.
Mindent akartak, állatainkat, gyarapodást.
Mindent maguknak akartak. A folyókat
és a vizek erejét,
a vasat, minden ércet, erdőt, halat.
Mindent.
Még minket, magunkat is.
Nehezen süllyedtünk fogolysorba. És így
ment ez mindig. Hívatlan vendégnek jussa lett.
De országunkat el nem adtuk. Merthogy miénk,
mert részesei vagyunk a természetnek, a vándorlásnak
az Anyaföldön.
Ahogyan a másik életnek is. Szerettünk volna olyanokat,
akik törődnek embertársaikkal. Kitárt karjuk
lehetett volna mindnyájunk bölcsője is.

(Ford: Tar Károly)

Jorge Luis Borges: Pillanatok

Ha újra élhetném az életemet,
a következőben igyekeznék több hibát elkövetni.
Nem próbálnék olyan tökéletes lenni, lazább lennék.
Bolondabb lennék, mint voltam, igazából
kevés dolgot vennék komolyan.
Kevésbé lennék higiénikus.
Többet kockáztatnék, többet utaznék, többször
merengenék a naplementén, több hegyet másznék meg, több folyóban
úsznék.
Többször mennék olyan helyekre, ahol sohasem jártam, több valódi
problémával törődnék és kevesebb képzeletbelivel.
Azok közé tartozom, akik értelmesen és termékenyen töltötték
életük minden percét; voltak persze boldog pillanataim is.
De ha elölről kezdeném, azon igyekeznék,
hogy csak jó pillanataim legyenek.
Mert ha nem tudnátok, ebből áll az élet, kizárólag pillanatokból;
ne veszítsd el a mostanit.
Azok közé tartozom, akik nem mennek soha sehova lázmérő nélkül,
meleg vizes palack nélkül, esernyő és ejtőernyő nélkül;
ha újra élhetnék, kevesebb poggyásszal utaznék.
Ha újra élhetnék, mezítláb járnék kora tavasztól,
míg csak véget nem érne az ősz.
Többször ülnék a körhintára, többször merengenék a naplementén,
több gyerekkel játszanék, ha újra előttem lenne az élet.
De hát látják, 85 éves vagyok és tudom, hogy meghalok.
 
(Ford: Tóth Éva)

Abdula Daganov: A hegyek alszanak...

A hegyek alszanak,
Én nem alszom.
Az ő álmukat
Őrizem.

Elaludtam én,
Felébredtek a hegyek.
És most ők állnak őrben
Az én álmaim mellett.

(Dabi István fordítása)

Lucian Blaga: Dal az éjben

Csupa kő az út az éjben.
Nem segít meg senki élő.
Hozzádig sok kő közül
egy sem akar lenni lépcső.
 
Mindenütt kő, szerteszéjjel.
Vágy vigyázta utamon
kövek ura alig-alig
megtörhető hatalom.
 
Érzem út és óra hosszát.
Imát mormol egyre ajkam,
hogy a hold ne hagyjon bajban,
amíg el nem jutok hozzád.
 
(Ford: Lengyel Ferenc)

Gulyás Pál: Aludjál, álmodj!

Látod, az élet
elcsendesedett!
Zörögnek az úton
fáradt szekerek,
már messze zörögnek,
mert száll a sötét...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!
 
Földöntuli mámor
forgatja a fát,
mert érzi a felhők
lágy forgatagát.
S elveszti alakját,
elveszti szinét...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!
 
Felgyújtani lámpád
mit érne? - Sovár
lelked belehullna,
mint esti bogár,
mely táncol a fényre
s nem tudja, miért...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!
 
Megszűnik a szívben
gond, lárma, harag
s már te is a lengő
Hold sugara vagy!
Cip-cirip... a tücsök lent
pendíti az éjt...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!

Ardam Asnyk: Nyái éjszaka

Meleg nyári éjszaka volt,
Fojtó virágillat szállt.
Sűrű ködben bujkált a hold,
Szétkenődött a világ.

Virágzó hárs alatt ülve
Felhők futását nézem,
A szél virággal szórja be
Tenyerem.

Fejem a mellemre esik,
Szememen pillám árnya…
A valóság tovaúszik
Összekuszált homályba.

Már alszom, vagy ébren vagyok?
Vagy mindezt csak gondolom?
Virágot… egy arcot látok…
Álmodom?

Mellemben régi borzongás,
Egy arc a szívembe mar…
Nem tudom, mi vágyakozás,
S mi, mit igazság takar.

Megérintette gyengéden
Egy finom kéz arcomat?
Vagy egy pillangó szelíden
Simogat?

Vajon a múlt hangja hív,
Hangok édes kórusa?
Mitől fáj e szomorú szív?
Vagy ez a fák zúgása?

Vajon hold sugara reszket?
Vagy arcot látok odafönn?
Harmat, mi szememre esett,
Vagy ez könny?

(Ford: Benczes Sándor Gábor)

Aasmund Olafsson Vinje: Sose kél fel a nap...

Tenélküled sose kél fel a nap;
rád szövöm éjszaka álmaimat.
Mindig a sóhajod érzem,
látlak a sűrü sötétben.

Ha ballagok, puha tánc nesze kél,
hallom, a szíveden átfut a vér.
Roppan a gally a nyomodban.
Árny vagy az esti vadonban.

Ha bárki jön, kopog ablakomon,
azt hiszem, itt vagy, a zárt kinyitom:
mozdulok érted a lócán;
mégse te jössz ide hozzám.

Ha szél szelid susogása remeg,
hallom osonni a lépteidet
Minden eloszlik a ködben,
mért menekülsz te előlem?

Mi messze tűnt kocsikon, lovakon,
mind te vagy ott; az a zaj, az a nyom:
dal, hegedű, zene hangja,
árva szivemnek a búja.

(Ford: Tarbay Ede)