Pablo Neruda: A Macsu Pikcsu ormai (Részlet)

S fölmásztam akkor hágcsóján a földnek
a kallódó őserdők iszonyu sürüjén át
tehozzád, Macsu Pikcsu.
Szikla-grádicsok magas városa,
végső lakhelye annak, ki a földi
dolgokat nem takarta álomi köntösökbe.
Tebenned két párhuzamos vonalként
ringatózott a villám és az ember
kettős bölcsője tövises szelek közt.

Kő-anya, kondorok hullámverése
Magos foka az ember hajnalának.
Elkallódott lapát az ős fövenyben.

Ez volt a lakás, im ez itt a székhely:
a kukorica roppant szemei itt sarjadtak
s itt hulltak vissza vörös jégesőként.

Itt serkedt ki a láma aranyos puha szőre,
hogy díszítse a kedvest, sírhantokat s anyákat,
a királyt, a harcosokat, az oltárt.
Itt nyugodtak el éjjel mind az emberi lábak,
sasok karmai mellett, ragadozók magasba
rakott fészkén, s ha jött a hajnal,
mennykő-lábakkal együtt hágtak a ritkuló ködökbe,
s úgy taposták a követ és a földet,
hogy mindig felismerjék, alva is, halva is tán.

Látom a kezeket és a ruhákat,
a vizek nyomait a zengő üregekben,
a falat, mely meglágyult egy arc érintésére,
amely az én szememmel látta a földi lámpást,
amely az én kezemmel olajozta az eltünt
fákat, mert végül minden, köntös, bőr, edények,
kenyér, bor és szó

csak volt, megtért a földbe.
S a levegő narancsvirág-ujjakkal
járta át mind a mélyen aluvókat:
ezer év levegője, hónapok és hetek
levegője, kék szele, vasas Kordillerái,
amelyek, mint léptek lágy hurrikánja,
fénybe vonták magányos övezetét a kőnek.
(Ford: Somlyó György)

Pablo Neruda: A szobrok szobrásza

(Rapa Nui)

Magam vagyok a szobrok szobrásza. Nincs nevem.
Nincs arcom. Elhagyott és a vadszederbokornál
is magasabbra kúszott, hogy a kőbe ivódjon.
A sziklában kövült meg az én arcom, hazámnak
az Óceán bőrébe takart, súlyos magánya.

A kő nem akar beszélni, a kő nem akar semmit,
csak meg akar születni minden homokszemével
és fönn akar maradni a hallgatag időben.

Majd kérded, kérdező, hogy ez a szobor, amelybe
annyi körmöm meg ujjam és kezem belevásott,
tud-e akár egy szót is a kráterről, az ősi
ízről, a láva-írás jelében rejtezőről?

Nem így van ez, a szobrok azok, amik mi voltunk,
mi vagyunk ők, a habbal szemező homlok íve,
testünk anyaga, mely olykor félbemaradt, de máskor
a hozzánk hasonlító kövekben folytatódott.

Nem az isteni törpék álnok fenekedése,
nem a hal- és madár-nép, a reggelek bohóca
rejtegeti a fejszét és töri meg a kőben
megfogant legmagasabb ábrázat termetét is.

Őrizzék, ha akarják, az istenek a késő
aratás nyavalyáját és kedvükre növeljék
virágaik kék cukrát az áldozati táncban.

Őrizzék vagy hajítsák kútba a búza kulcsát:
itassák ők az összes, a nászi lepedőket
ázott és üde maggal, e láthatatlan tánccal
az ember tavaszának legbensőbb vörösében,
de e falakhoz, ehhez a kráterhez ne jöjjön
senki más, csak az apró, halandó kőtörő.

Egy napon szétrohad majd ez a hús meg a többi,
s páncél híján a gyenge virág megtöretik majd,
és meddő lesz a hajnal és pereg a sivatagi por,
egy napon elvetődik a halál e szigetre,
és magadra maradsz itt, szobor, ember szülötte,
hogy láss kivájt szemeddel, melyet páros kezével
vésett a suhogásba a halott halhatatlan.

És vájni kezded a földet, hogy ama ős-szilárdság
megéledjen, hogy árnyék dőljön a szerkezetre,
a gigantikus méhre, mely fölfalja a habzó
idő végtelenében elvesztegetett mézét.

Megmarkolod a sziklát és elkezded faragni,
magányt vésel belé, hogy fönnmaradjon,
és őrizze nevét a sosem-létezettnek,
így, egy életből egy halálba, az időhöz
bilincselve, egyetlen hullámzó kéz dühével
magasodik a mennyig a meszes torony álma.

A szobor, mely szülői konok feje fölé nőtt.

Nézzétek, tapintsátok anyagát, ezek az ajkak
ugyanazt a csönd-nyelvet beszélik, mely sírunkban
alszik, nézzétek ezt a sebhelyes homokpartot,
melyet farkasként nyaldos az idő és a tenger:
egy soha le nem dűlő ábrázat része mindez,
kezdődő létezés, fürt, hamvakon diadalmas.

Így születtek, az élet maga véste ki bennük
önnön kemény celláját, kőbe zárt léte sejtjét.
Testükben számosabb a homok, mint az időben.
Halálnál teljesebb csönd lakja a szikla-kaptárt.

Ők a mézízű szándék, mely lakhatóvá tette
a vakító, fehér fényt, a kövekben tekergőt.

Pablo Neruda: Egy himnusz az élethez

lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát
lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét,
lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel
lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit
lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni
az álmai megvalósítására,
élj most!
légy merész ma!
cselekedj mindjárt!
Ne hagyd magad lassan meghalni!
Ne vond magadtól meg a boldogságot!

(Ford: Somlyó György)

Pablo Neruda: Tetszel nekem, ha hallgatsz...

 Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly távol vagy akkor,
és messziről figyelsz rám, s hangom se hívhat vissza.
Szemeid, úgy tűnik már, hogy szinte elrepültek,
s mintha egy csók bilincse zárulna ajkaidra.

Minden létező tárgyat csordultig tölt a lelkem,
s a tárgyakból te lépsz ki, lelkem ágára búvó
fehér álompillangó, olyan vagy, mint a lelkem,
és olyan, mint a bánat, és mint a mélabús szó.

Tetszel nekem, ha hallgatsz, és mintha messze volnál.
Panaszod, mint a lepke nesze a levegőben.
És messziről figylesz rám, és hangod nem ér el hozzám.
Engedd, hogy hallgathassalak, csönded legyen a csöndem.

Engedd, hogy tehozzád is csönded szavával szóljak,
mely egyszerű, mint gyűrű, világos, mint a lámpa.
Olyan vagy, mint az éjjel, néma csillaggal fényes.
Csönded akár a csillag messzi, tiszta magánya.

Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly messze vagy akkor,
oly távoli és fájó, mintha csak halott volnál.
Ilyenkor egy futó szó, nevetés elegendő.
S vidám vagyok, vidám, hogy nem igaz, s mosolyogsz már.

(Simor András fordítása)

Pablo Neruda: Az én szívemnek...

Az én szívemnek elég a te lelked

s neked az én szárnyam elég szabadság.

Az én ajkamról lengve égre kelnek,

mik benned az álmok álmát aludták.

Tebenned él a mindennapos ábránd.

Mint harmat a szirmokra, úgy borulsz rám.

Távolléted a láthatárt ledönti,

te örök menekülő, mint a hullám.

Mondtam neked, hogy úgy dalolsz a szélben,

akár a déli fenyvek vagy az árboc.

Mint ők, magas és néma vagy. S gyakorta

bánat ül rajtad, mint egy utazáson.

Úgy vársz rám, mint egy régi-régi ösvény,

melyben sóvár visszhangok népe szunnyad.

S arra riadok, hogy rebbennek olykor

a madarak, mik lelkedben aludtak.

(Somlyó György fordítása)

Pablo Neruda: Méztől ittas fehér méh

Méztől ittas fehér méh, lelkemben egyre zümmögsz,

s lassú füstkarikákban kanyarogva keringsz fenn.

Reményvesztett szerelmes vagyok, visszhangtalan szó,

vagyok hajdani gazdag, kinek semmije nincsen.

Végső kötél, szorongó vágy végső reccsenése,

a végső rózsaszál vagy földem sivár ugarján.

Ó, hallgatag lány!

Hunyd be sötét szemed most, hol az éj szárnya verdes.

Vetkőzz le, szűzi szobrát testednek kitakarván.

Koromsötét szemedben az éj próbálja szárnyát.

Két karod friss virágszál, s az öled rózsahalvány.

Fehérlő kebleid mint hófehér csigaházak.

Homály lepkéje szunnyad hasadnak gyenge halmán.

Ó, hallgatag lány!

A tenger szele kóbor sirályokra vadászik.

Esik... Ahol te nem vagy, magányosság szakad rám.

Víz járja be mezítláb az eső-mosta utcát.

Beteg módjára sóhajt a lomb a fiatal fán.

Újra élsz az időben, karcsú és szótlan vagy.

Úgy zümmögsz, mint fehér méh, lelkemben néhanapján.

Ó, hallgatag lány!

(Kálnoky László fordítása)

Pablo Neruda: XVII. szonett

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő

vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:

úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző

dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,

és virágai fényét magába rejtve hordja,

szerelmed tette, hogy testemben él sötéten

a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,

gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,

így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,

csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,

oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,

oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

(Somlyó György fordítása)