Lucian Blaga: Dal az éjben

Csupa kő az út az éjben.
Nem segít meg senki élő.
Hozzádig sok kő közül
egy sem akar lenni lépcső.
 
Mindenütt kő, szerteszéjjel.
Vágy vigyázta utamon
kövek ura alig-alig
megtörhető hatalom.
 
Érzem út és óra hosszát.
Imát mormol egyre ajkam,
hogy a hold ne hagyjon bajban,
amíg el nem jutok hozzád.
 
(Ford: Lengyel Ferenc)

Lucian Blaga: Az olvasókhoz

Ez itt a házam. Ott túl a nap és kaptárokkal a kert.
Az úton jártok, a rácsokon benéztek,
s várjátok, mikor szólalok meg. - Hol kezdjem el?
Higgyétek el, higgyétek el,
beszélhetünk, ameddig akarunk, akármiről,
a jóság kígyójáról és a sorsról,
az ember kertjeit ekével szántó
arkangyalokról,
az égről, mely felé folyton növünk,
bukásról, gyűlöletről, bánatról, megfeszíttetésről,
és a nagy elmúlásról mindenekelőtt.
De minden szó csak könnye mindazoknak,
kik sírva sírtak volna, s nem tudtak sehogy.
Nagyon keserűek mind a szavak,
hát hagyjatok
némán járnom itt közöttetek,
s behunyt szemmel lépnem ki elétek.
 
(Ford: Lengyel Ferenc)

Lucian Blaga: Hegyi tavak között

Megpihenünk itt fenn a pázsiton,
testünkben egy kis fáradság maradt.
Hegyi tavak között vagyunk, s gyönyörködünk.
A nap leáldozott ezüstös nyugaton.

A kristály levegőben odafenn
a sziklák, a fenyők s hegyi tavak,
még azok is, melyek távoliak,
kirajzolódnak élesen.

Mily nagy a csend! Tiszták a vonalak!
Mintha látnók, hogy a hegyi tavakkal
közelednek felénk a csillagok,
hogy minket félúton fogadjanak.

(Áprily Lajos fordítása)

Lucian Blaga: De a hegyek – hol vannak?

Az örökélet tiszta ereszéről
a percek hullnak, mint az esőcseppek.
Miközben hallgatom, a lelkem így szól:

A tág világnak titkán nőttem én fel,
és utamon a sors vezérel engem,
a végtelenség csókolt homlokon,
s mellembe, ím,
erős hitem a napból szívom én be.

Az örökélet tiszta ereszéről
a percek hullnak, mint az esőcseppek.
Csak hallgatom, és azt kérdi a lelkem:

De a hegyek – hol vannak? A hegyek,
hogy elmozdítsam őket a hitemmel.

Egyet se látok,
hívom, kiáltom őket – s nincsenek.

(Kiss Jenő fordítása)

Lucian Blaga: Hazatérés

 Újra itthon, a határban,
árnyak között árnnyá váltan.
 
Magam vagyok, visszajutva
a kezdeti, ősi útra.
 
Más lett minden - ember, élet!
Csak a falu nem vált létet,
 
múlhat, Uram, ősz és tavasz,
ő is, akár Te, ugyanaz.
 
Mogyoróról arany pereg.
Furulya szól, füstcsík kereng.
 
Eleinkért tücsök jajdul,
halk dala halálba halkul.
 
Éger-illat, mint a méreg.
Emléke valóvá éled.

Hulló levél korhol egyre.
Szél kóstol bele könnyembe.

(Ford: Lengyel Ferenc)

Lucian Blaga: Négysoros

Nem könnyű ám a dal se. Nappal, éjjel -

Hisz' a földön úgyse könnyű semmi.

A harmat csalogányok verejtéke,

fárasztó minden éjjel énekelni.

(Franyó Zoltán fordítása)

Lucian Blaga: Hervadt szőlőlevelekre írt versek

1. Háfiz

Kezdetben, tudjuk, az égen a csillagok

hevenyészett pályán jártak el s visszatérve:

szemöldököd kecses ívétől

tanulta el hajdan a hold,

hogy útját a tenger fölött

ívalakban rója fel az égre.

2. A zsoltáros

Mikor mezítláb mégy, hársfák alatt,

a dúcos ereszek árnyán alvó galambok

föl-fölneszelnek,

mert lépteidben halk nesze pattog parányi

magoknak,

mik egy jóságos kézből hullanak szét.

3. Anakreón

Úgy tetszik, a rőt tőkéken a fürtök a szép

ősz pőre keblei: mind-mind vetkezi már

levelét.

Tépd le a tőkéről a gerezdet,

facsard ki,

hadd szíja a földbe a sok kicsi száj,

rögök ajka, a nedvet: s lássanak itt, amint

ujjad résein át must cseppje szitál,

és kis kezeid adakozva remegnek.

4. A misztikus

Tested, a szép és lelked, a tiszta olyan,

akár az ikerpár: az egyik egészen a másik

vonásait formázza: ki különböztesse meg őket?

Arcodból én csupán a lelked ismerem meg,

s néhanap testeddel is találkozom, mily rejtelem,

csak nézlek zavarodottan, s azt hiszem én -

ez a lelked.

(ford: Garai Gábor)

Lucian Blaga: A tölgy

A tiszta messzeségben hallom, hogy dobog

egy kis templom-kebel harangszíve-

s eremben,

szinte úgy tetszik nekem,

vér helyett halk csönd-cseppek csörgedeznek...

Ó, terebélyes erdőszéli tölgy,

puha szárnyával, mondd miért borul

alattad annyi béke rám,

ha árnyékodban fekszem, hangtalan

S a lomb dédelgetően játszik velem?...

...Ki tudja?- Nemsokára tán

sudaradból számomra valaki

koporsót ácsol-

s a csend ízét,

mit majd deszkái közt megízlelek,

itt már előre érzem:

Érzem, lelkembe hogy cseppenti lombod-

s némán

hallgatom, hogy nő benned a koporsó,

az én koporsóm

minden elmúló pillanattal,

ó, terebélyes erdőszéli tölgy...

(Ford.: Áprily Lajos)

Lucian Blaga: A vers

A villám sem él sokáig

fényében magányosan,

csupán addig, míg elérhet

felhőtől az első fáig,

mellyel egyesülni vágyik.

A vers maga is olyan.

Fényében magányosan

addig él, ameddig élhet,

felhőtől elér a fáig,

indul tőlem, s meglel téged.

(Lengyel Ferenc fordítása)

Lucian Blaga: Cseppkő

Hallgatás a lelkem -

moccanatlan állva, békén,

mint aszkéta-szikla,

úgy tűnik nekem,

hogy óriási barlang cseppköve vagyok,

s az ég maga a barlangboltozat.

Csipp,

csepp,

csöpp - békesség

és fények csöppje hull rám

szüntelen az égből,

és bennem megkövül.

(Lengyel Ferenc fordítása)

Lucian Blaga: Tavaszi tüzek

Sejtve már a völgy csodáit, 

zeng az ág, és zeng a pázsit. 

Tüzet látunk, máglya kéket, 

fákban rügy fájdalma ébred.

Zöldüléstől részegítve 

kertben mi is éledünk. 

Ennyi nagyságtól derítve 

minden gondot elvetünk.

Újra szítjuk, mit feledtünk, 

mit ruhánk rejt, érdekel. 

Más vidék sejtői lettünk, 

lelkünk arra vágyik el.

Merre az erőt gyanítjuk, 

s leszünk mitikus csodák: 

szemünk embermód kinyitjuk, 

s kivirágzunk, mint a fák.

(ford: Áprily Lajos)

Lucian Blaga: Hideg ajkak

Álomba hullt a rét. A bokrok szempilláiról

fénykönny gyűl tündökölve:

jánosbogár.

A felhősávos hegytetőn

megnő a hold.

Éjszakám feléd nyújtja őszies kezét,

s zöld jánosbogarak fényéből gyűjtöget

a szíved számára mosolyt.

Jéggé fagyott szőlő a szád.

Csak a hold finom karéja lehet

olyan nagyon-nagyon hideg

- ha csókolhatná valaki -

mint ajakad.

Közel vagy. Itt.

Hallom az éjben pillád rebbenéseit.

(Áprily Lajos fordítása)

Lucian Blaga: Az álmodó

Ágak közt, a levegőben úszva,

himbálózik selyme szálán

egy kicsiny pók.

Felköltötte

álmából a hold.

Mért vergődik? Azt álmodta,

hogy a holdfény pókfonál, s most

megpróbál az égig jutni,

föl az égig, egy sugáron.

Egyre küszködik a bátor,

egyre kúszik.

Álmodó. – S én

attól félek, visszahull majd.

(Kiss Jenő fordítása)

Lucian Blaga: Város az éjben

Végre hát a kőhöz értünk

a hegyen. A mélyben, látod,

birodalmunk ott, az éjben.

Szavaink csak suttogások.

Lent a völgyben, mit gyanítasz csak,

szemben, ott, az a sötétség:

az a város. Orca nélkül,

csupa emlék és reménység.

Jeleket küld, de csak fények

játéka, mi ideérhet,

csillagok a szempilládon.

Félelmesnek mért találod?

Dolgainkból mi maradt? Csak

fényjelek és villanások.

Tornyok nincsenek, se dómok.

A Tejút a völgybe szállott.

A Tejút a völgybe szállott,

s közelebb van, mint mikor

tegnap tündökölt fölöttünk

mindenütt s mégis sehol.

Lucian Blaga: Az éj forrása

Te kedves,

szemed oly sötét, hogy estetájban, 

amikor öledbe hajtom fejem, 

úgy érzem,

hogy szemed, ez a két mély szem a forrás, 

melyből az éj titkos völgyekre árad,

s árad hegyormok s rónaság felé, 

beborítva a földet

sötétségének tengerével. 

Fényességem, ilyen sötét 

a két szemed.

Lucian Blaga: Fölirat

Az utak, melyeket nem járunk,

az utak, melyek bennünk maradnak,

azok is vezetnek, számolatlanul, valahová.

A szavak, melyeket nem ejtünk ki,

a szavak, melyek bennünk maradnak,

azok is föltárják lényünket, maradéktalan.

A csaták, melyeket nem vívunk meg,

a csaták, melyek bennünk maradnak,

azok is bővítik bennünk titkon a hazát.

A magvak, amelyeket nem vetünk el,

a magvak, melyek bennünk maradnak,

azok is megsokszorozzák, végtelenül, az életet.

A halál, melybe nem halunk bele,

a halál, mely bennünk marad,

az is mélyíti bennünk a hallgatást.

És mindenütt, mindenbe

gyökeret ereszt a vers.

Lucian Blaga: Csend

Oly mély a csend körül, hogy szinte hallom, 

hogyan szitál a holdfény ablakomra... 

Egy furcsa hang 

idegen dalra gyújt szívemben, 

s vágyról dalol, amely nem az enyém. 

Mondják: ősök, kik kora sírba mentek, 

erükben ifjú vérrel, 

vérükben roppant szenvedéllyel 

s lobogó nappal szenvedélyeikben, 

jönnek, 

el-eljönnek tovább folytatni bennünk 

a kettéroppant életet... 

Oly mély a csend körül, hogy szinte hallom, 

hogyan szitál a holdfény ablakomra... 

Ki tudja, lelkem, ezredév után 

kiben fogod te is dalolni egykor 

édes húrján a csendnek, 

éj hárfáján -– a szívbe fúlt vágy 

s a kettétört élet-remény dalát?... Ki tudja?... 

Lucian Blaga: A föld

Hanyatt dőlten feküdtünk a fűben: te meg én. 

A forró nap tüzében az ég olvadt viaszként 

csurgott alá a sárga tarlókra - nagy folyó. 

Nyomasztó, fülleteg csönd feküdte meg a földet, 

s egy kérdés le a lelkem legmélyéig hatolt. 

Énnekem nem mond

semmit a föld? Ez oly kegyetlenül tág 

s gyilkosan néma nagy, kerek föld, 

semmit se mond?

Hogy jobban halljam, a rögökre nyomtam 

fülem - kétségek közt és megadón -,

s a rög alól én ekkor meghallottam 

szívednek hangos dobbanásait.

A föld felelt nekem. 

Lucian Blaga: A fény

A fény, amit ma érzek

testemben áradón, ha látlak,

vajon nem egy nyaláb a fényből,

mely az első napon teremtetett,

a fényből, mely életre szomjazott?

A semmi már önkívületbe hullt,

mikor sötétben úszva egymaga,

az Elérhetetlen jelt adott:

"Legyen világosság!"

Tenger keletkezett

és őrült fényvihar

egy pillanat alatt:

a bűn, vágy, lendület s a szenvedély szomja,

a szomj világra, napra.

De hova tűnt az akkori

vakító fény – ki tudja?

A fény, amit testemben érzek

áradón, ha látlak – kedvesem,

talán végső nyaláb a fényből,

mely az első nap teremtetett.

Lucian Blaga: Mi öregszik meg bennünk...

Mi öregszik meg bennünk,

hogy váratlanul arra ébredünk

egy reggel: el szeretnénk

rejteni arcunk és nevünk?

Mi öregszik meg bennünk,

ha napnyugta és élet-alkonyat

rádöbbent: régi, ködös árny vagyunk,

ki a maiak közé szakadt?

Nem öregszik bennünk a szív, amíg dobog,

sem a szenvedély, sem a vér árama,

sem a fülben a visszhang, sem a lélek,

csak a könny maga.

Öreg könnyekkel sírnak, ha sírnak, a vének.