Szergej Jeszenyin: A fekete ember

Pajtás, pajtás,
nyomorult betegen sínylődöm.
Nem is értem okát se, miféle baj ez?
Hol szél fütyörész
a letarlott puszta mezőkön,
majd mint az ősz a cserést,
agyamat beszitálja a szesz.

Fejem fülemmel úgy integet, mint
szárnyaival madárka,
nyakán: féllábon állni,
ereje nincs tovább.
Fekete ember,
feketén fekete,
fekete ember
telepszik mellém az ágyra,
fekete ember
nem hagy aludni éjeken át.

Fekete ember
ujjával ocsmány könyvbe tapadva
fölibém hajlik, akár
halott fölé a pap,
s holmi dőre pimasznak a sorsát
olvassa, varrja nyakamba.
Bánatba, kínba taszítana csak,
feketén fekete,
fekete ember.

"Hallod-e, halld -
mormogja nekem -,
e könyvben sok remek eszmét,
terveket látok.
Ez az ember
oly földön élt, melyen
a legszörnyetegebb nép:
betörők, sarlatánok.

Decemberben náluk
ördögi tiszta a hó,
rokkájuk a hóviharok
vígan fonogatják.
Emberünk, bár kalandor, bohó,
de nemében rangos,
valódi nagyság.

Elegáns ő és
költő ráadásul,
nem szálfa-magos, de
amúgy jó markos gyerek,
volt neki valami nője,
negyvenen is tán túl,
kit hol cemendének, hol meg
kedvesének nevezett.

Jó sors - magyarázta -, csak ott van,
hol kéz és elme ügyes.
Balsors űzi mind,
ki szivében szerény, aki félszeg.
Sebaj hát, bármi
sok kínt szerez
hazug tetetése a
csalfa beszédnek.

Jöhet szél, zivatar,
mindennapi fagy,
bármily vereség
fájdalma gyötörjön,
míg kifelé derűs, egyszerű vagy,
művész, ragyogóbb nincs nálad a földön."

"Te fekete ember,
tovább olvasni ne merd!
Nem vagy lélekbúvár,
hogy bensőmben kotorássz.
Mi közöm botrányos
költőd életéhez?
Kérlek, vidd a könyvet,
szórakoztass vele mást!"

A fekete ember
szemrehányón néz felém,
mintha kék okádás
törne át tekintetén,
s mintha mondaná rám:
betörő
zsivány vagyok,
szemtelen-pimaszul itt
kiraboltam valakit.
............................

Pajtás, pajtás,
nyomorult betegen sínylődöm.
Nem is értem okát se, miféle baj ez.
Hol szél fütyörész
a letarlott puszta mezőkön,
majd, mint az ősz a cserést,
agyamat beszitálja a szesz.

Fagyos éjszaka.
Keresztútak néma magánya.
Ablakból nézem, a házba
vendég se jön, se barát.
Tele van szórva a síkság
permetegen-puha mésszel.
Vonuló lovasokként
kertembe gyűltek a fák.

Valahol baljós
éji madár zokog egyre.
Falovasok léptének
kopogó zaja csendbe merül.
S ím a fekete ember
cilinderét megemelve,
hanyagon szétnyitva zakóját,
székembe újra leül.

"Hallj ide, halld!" -
hörög és arcomba mered,
folyton, folyvást
közelít elébem. -
Sose láttam csirkefogót,
kinek ily meddőn,
ily ostoba-mód kell
gyötrődnie ébren.

De talán nem is így van!
Hisz holdas az ég.
Mi kellene hát,
mire vársz, te mimóza, te álmatag?
Tán bizony ő jön titokban,
vastag-combu babád,
s zengetni fogod előtte
fülledt, epedő dalu lantodat?

Haj, imádom a mókás
költők seregét!
Körükben mindig hallok
kedvemre való történeteket.
Kamaszlány figyel eképp
vadüstökű szörnyű tanárra;
világról szól az, ám a szavából
sóvár nemi vágya remeg.

Már nem tudom merre, de
volt egy falu,
Kalugában talán, vagy
Rjazany-vidéken,
jámbor paraszti
családban élt ott egy fiu,
lenhaja volt, és ragyogott szeme kéken...

S lett siheder ifjú,
költő ráadásul,
nem szálfa-magos, de
amúgy jó markos gyerek.
Volt neki valami nője,
negyvenen is tán túl,
kit hol cemendének, hol meg
kedvesének nevezett."

"Fekete ember, te
leggaládabb jövevény,
régtől övez téged
zord gyalázatod híre.
Bősz dühömben végül
sétapálcám kapom én,
s vágom egyenest pofádba,
orrod tövibe..."
.................................

... Kihúnyt a hold.
Hajnal kék fénye dereng.
Ó éj, mi mindent
taposol te el éjszaka?
Cilinderesen állok.
Nincs más idebent,
csak én egyedül...
s a tükör bezuzott fala...

(Fodor András ford)

Szergej Jeszenyin: Tánya szép volt

Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.

Hófehér szoknyája alján piros fodor libegett.

A kertalji sövény mögött, mikor este útra kel,

cicázik a Hold a ködben, az ég fellegeivel.

Jön a legény, megbiccenti fürtös fejét, úgy köszön:

"Ég veled, kis boldogságom! - mert én mással esküszöm."

Holtfehér lesz, s mint a harmat, oly hideg a szép leány,

mérges kígyóként gyűrűzik hajfonatja a nyakán.

"Nem akarlak megbántani, ó, te kék szemű legény.

Éppen jöttem, hogy megmondjam: bizony máshoz megyek én!"

S szól a harang... nem imára - esküvőre hívogat,

megy a násznép a szekéren, de hang nélkül hajtanak.

Nem a kakukk panaszkodik, Tánya anyja sírdogál.

Halántékán mély seb tátong: fekszik a lány halva már.

Koszorúként homlokára vére száradt, cseppre csepp...

Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.

(Jobbágy Károly fordítása)

Szergej Jeszenyin: Messzi út

Messzi út ezüst szalagja, 

merre hívsz, hová vezetsz? 

Fölötted, mint böjti gyertya 

lángja, csillag lengedez. 

Örömre vagy búra hívsz el? 

Viszel téboly-poklon át? 

Segíts, hogy tavaszi szívvel 

megszeressem zúzmarád. 

Fűzgallyat adj zabolámra, 

szánom alá sugarat. 

Majd az egek kapujába 

elvezetem magamat. 

(ford: Rab Zsuzsa)

Szergej Jeszenyin: Lelkem az égből száműzött

Lelkem, az égből száműzött 

repülne földöntúli tájra...

De szép, ha pőre fák között

kicsap a zöld levélke lángja,

s a röpködő kis tűz alatt

ágak gyertyái olvadoznak,

közöttük suttogás szalad -

szava támadt a csillagoknak...

Elolvastam kuszált jegyed,

világ, és így jelöltél kínra,

mint üstökös, ha szánt eget

s tűzmását víztükörre írja.

A ló is mindhiába csapja

hátáról hold ezüstporát ...

Ó, szemem, ha gyökér itatna

téged is, mélyről, mint a fát!

(Rab Zsuzsa) 

Szergej Jeszenyin: Ábránd

1

Liget árnyán, zöld fenyőkre hullva

aranylik a hervadt fűzlevél.

Kimegyek én a part magasára,

hol az öböl békésen beszél.

A két hold fény-szarvait ringatva

a víz fodra - kavart, sárga köd.

Tó tükre ring s füvet látok rajta,

bölömbika sír a láp között.

A kaszált rét hangjából kihallom

a hívást, hisz szívem ismeri,

te hívsz engem, barátnőm, halk hangon

álmos partokon bolyongani.

Sok éve nem jártam itt, és annyi

találkozást, válást éltem át,

őrzöm ám, nem hagytam elsuhanni

köd-kezeid fínom hajlatát.

2

Csendes bakfis, mély szelíden érző,

galambom, te lágyan csókoló,

karcsú termet, lassan tovalépő...

benned leltem álmaimat, ó!

Barangoltam falun, városokban,

kerestelek, merre, hol lehetsz?

Józan, vidám kacagással gyakran

szinte rozsba csaltál, hogy nevess.

A kolostorkerítéshez bújva

egy templomba lopództam be, s ott

- míg stóláját lábam elé dobta -

láttam a Nap hogy mosakodott.

Mint barát, álltam a ragyogásban

s egyszerre a csend torkomra ült:

te jöttél be fekete palástban,

lehorgasztott fejjel, egyedül.

3

A tornácról - harangok alatt, át -

gyertyák tömjénillata közé

léptél és én nem bírtam, hogy vállad

s kezed kezem ne érintené.

Oly sok, amit mondani akartam,

ami lelkem nyomta, rágta rég,

de a csendes út a völgykanyarban

füstölgött a tavak lángjaként.

S te némán a völgybe néztél akkor,

hol az alkony fűszál közt lapult,

és kezemre hervadt homlokodról

megritkult, ősz hajad szála hullt.

Ruhádon a redő alig sápadt,

de láttam egy sötét vízmeder

tükrén át, ahogy fogatlan szájad

reményeim mohón falja fel.

4

De nem soká didergett így lelkem

lábhoz simult szárnyakkal. Hamar

új teli kas érzésekre leltem,

s új partokra sodort a vihar.

A szívben a sebnek hege sem lett,

hűlt a vágy, elszállt a szerelem.

De jöttél te újra, ködből sejlett

fény, és oly szép lettél hirtelen.

Kezed magad elé tartva súgtad:

"Nézd csak, milyen fiatal vagyok.

Ez az élet velem rémítget csak,

nem változom, mint a fény s habok."

A kaszált rét hangjából kihallom

a hívást, hisz szívem ismeri,

te hívsz engem barátnőm, halk hangon

álmos partokon - bolyongani.

(Jobbágy Károly fordítása)

Szergej Jeszenyin: Folyóparton tűz lobog

Folyóparton tűz lobog,

moha füstöl, ág ropog.

Haj, Iván-éj, Szent Iván-éj!

Moha füstöl, ág ropog.

Manó sír a fák alatt,

siratja a tűnt nyarat.

Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj!

Siratja a tűnt nyarat.

Táncba megy a lánysereg,

szilaj húrok pengenek.

Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj!

Szilaj húrok pengenek.

Kinek bánat, siralom,

nekünk, öröm, vigalom.

Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj!

Nekünk öröm, vigalom.

Szergej Jeszenyin: Vádlón ne kutass a szívemben

Vádlón ne kutass a szívemben,

megvetlek örökre, ma lásd,

de imádom a fényt a szemedben

s a ravasz hitetést, a csalást.

Holtként kiterülve lefekszel,

s kérdőn hajolok föléd:

a róka halált így színlel

s ragadoz hollócsemetét.

De ki bánja? Ölelj: sose félek.

Hamis úgyis e vad lobogás.

Lelkem viharedzett lélek,

sokat érte goromba csalás.

Nem téged imádlak, drága,

csak árny vagy, echo-zene:

arcodban a más arc álma,

akinek csoda-kék a szeme.

Az a másik

tán sose jámbor,

s látszatra - ki tudja? - hideg,

de a léptei fénysugarától

lelkem zuhatagja remeg.

Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,

s elmégy, ha akarsz, ha nem.

Te még befelé se mondasz

hazugságot szelíden.

Megvetlek téged örökre,

de végül is ezt rebegem:

ha a menny s a pokol nem lenne,

kitalálnánk, hogy legyen.

(ford: Weöres Sándor)

Szergej Jeszenyin: Hol az örök titok szunnyad

Hol az örök titok szunnyad,

van egy túlvilági rét.

Itt jártam, e földi útnak

véletlen vendégeként.

Erdők, vizek áradása.

Fönn egy szárny suhan velem.

Égitestek vad futása

vonta ködbe életem.

Nem a te csókodtól égtem,

sorsom nem hozzád füzött.

Érzem: új út készül értem

napkelet s nyugat között.

Így rendeltetett: a szótlan

sötétségbe szárnyalok.

De senkinek búcsúzóban

semmit hátra nem hagyok.

Ahol minden vihar hallgat,

messze hagyva földedet,

szememet, mint iker-holdat

kigyújtom a mély felett.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Szergej Jeszenyin: Igéző bú

Igéző bú és csalás az élet,

leigázó szörnyű hatalom:

egy vonása goromba kezének

végzet-betűt hágy a papíron.

Valahányszor szememet behunyom,

azt mondom: "Hadd tomboljon szíved.

Csal az élet, mégis olykor-olykor

hazugságát édesíti meg.

Az ősz égnek fordítsad az orcád,

és a holdból fejtsd meg életed.

Ó, halandó, nyughass, ne akarj hát

oly igazat, mely fanyar neked."

Jó a fagyalvirág-fergetegben

azt gondolni, hogy az élet: ád.

Hadd csapjon be a barátnő könnyen,

hadd áruljon el a jó barát.

Hadd becézzen akárki gyengéden;

hadd legyen a nyelv borotvaél.

Rég így élek, már mindenre készen,

iszonyúan megedződtem én.

Lelkemet dermeszti e magasság,

a csillag-tűz sohasem meleg.

Ha szerettem: szívem megtagadták,

kikkel éltem: elfelejtenek.

De mégis, én, szorongatott, hajszolt,

a hajnalra tárom szememet.

A föld nékem közeli rokon volt,

mindenért, ó, élet, köszönet.

(Fordította.: Weöres Sándor)

Szergej Jeszenyin: Lila május

Lila május. Hajnal előtt.

Nem zörren a kiskapu zára.

Üröm illatosít levegőt.

Fehér a fagyalbokor ága.

Ablak-zsalukra hajolt

s függönyre, keretre lágyan

a pajkos májusi hold,

csipkét köt benn a szobában.

Kicsiny szoba, tiszta, jó.

Magam vagyok itt, meg a béke.

Ma a lét kedvemre való,

mint régi barát emléke.

A kertben habzik a fény,

a kertre a hold hevesen dől:

fájjon valamennyi lény

az ős-eleven szerelemtől.

Minden viruló, sima, lágy,

tavasz-zene zeng a világon,

csak bennem aludt el a vágy:

ahogyan van, úgy kívánom.

Idézlek, kelj ma elő,

kínnak s örömnek egésze!

Üdv, életem, te tűnő!

Üdv, május hűs lila éje!

Szergej Jeszenyin: Nem szeretsz

Nem szeretsz,már szánalom sincs benned.

Rútnak látsz? Ó,azt is elhiszem.

Ha nem nézel,szíved még fölenged,

lankadt kezed vállamon pihen.

Szegény csorba szívű,én tehozzád

se gyöngéd,se durva nem vagyok.

De sok szájra tapadt már meleg szád!

Emlékeznek reád szemek,karok.

Szertemállott árnyuk rég az éjben,

s benned is hunyóban már a tűz.

Soknak ültél,tudom,az ölében,

ahogy most az én ölemben ülsz.

Mélyein félig lehunyt szemednek

egy-egy arc dereng,kísért a múlt.

De hát nagyon magam sem szeretlek,

vesztett szépség csábít,ködbefúlt.

Sors keze? Csak lázas,könnyű játék,

lángok lepketánca,jól tudom.

Találkoztunk? Véletlen ajándék.

Mosolygós-nyugodtan búcsúzom.

Elindulsz majd utadon,s már mégy is

visszacsalni,ami elszaladt.

Ó,csak hamvas lelkeket ne érints!

Hagyd a csók-tudatlan ajkakat!

Egyszer majd,kis utca sötétjében,

másnak hazudsz szenvedélyeket.

Arra kószálok magamban éppen,

s találkozunk újra,meglehet.

Közelebb bújsz társadhoz riadtan,

biccentesz,és fázón megremegsz.

"Jó estét" - csak ennyit mondasz halkan.

"Jó estét miss" - mondom.Ennyi lesz,

s megyek tovább.Könnyekkel sem küzdök.

Hűs nyugalom,ez maradt nekem...

Felszítani ki tud hideg üszköt?

Ki támaszt fel,halott szerelem?

(Rab Zsuzsa fordítása)

Szergej Jeszenyin: Aranyos levelek kavarognak

    Aranyos levelek kavarognak

    rózsásvizü őszi tavon.

    Mint űrbeli lepkerajoknak

    libegése a csillagokon.

    Rokonom s szeretőm ez az este,

    meg a völgy, melyen ősz rohan át.

    A kamasz szél titkokat esdve

    emelinti a nyír-rokolyát.

    Oly hűvös a völgy, meg a lelkem!

    Puhafürtű juhnyáj a homály.

    Túl, túl a halószavú kerten

    csengő nevető dala száll.

    Ilyen őszi borús üzenettel

    nem volt tele még a szívem.

    Jó volna a fűzlevelekkel

    elringani néma vízen,

    holdként csavarogni a réten,

    hol széna a jószagú ágy...

    Örömöm keresem ködös égen.

    Szerelem, hol a vágy, hol a vágy?

    (Rab Zsuzsa fordítása)

Szergej Jeszenyin: Ég veled, barátom

Ég veled, barátom, isten áldjon,

elviszem szívemben képedet.

Kiszabatott: el kell tőled válnom,

egyszer még találkozom veled.

Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm.

Ne horgaszd a fejedet, hiszen

nem új dolog meghalni a földön,

és nem újabb, persze, élni sem.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Szergej Jeszenyin: A kék tűzeső

    A kék tüzeső hamu lett.

    Lemondtam a kóborlásról.

    Legelőször most szeretek,

    búcsúzva duhajkodástól.

    Kívántam a bort, a leányt

    s mi voltam? Elgazosult kert.

    De most az ivást-mulatást

    megutáltam: rontja az embert.

 Csak téged lássalak én,

    az örvényt barna szemedben.

    Ne bolyongj a múlt sűrűjén,

    ne lakjék más a szivedben.

    Te finom-suhanásu leány,

    makacs szived érti-e végre:

    a csibész szeretni tud ám!

    És engedelmes a vére!

    Fene mind az ivó-helyeket,

    verset sem irok, ha kivánod:

    simogatnám lágy kezedet

    s hajadat, mint őszi virágot.

    Örökre nyomodba megyek,

    itthon, vagy akárhova, távol...

    Legelőször most szeretek,

    búcsúzva duhajkodástól.

    (Weöres Sándor fordítása)

Szergej Jeszenyin: A tavon

A tavon az alkonyi bíbor szőve már.

A fenyvesben fajd zokog. Zengve sírdogál.

Faodúba bújt bele, zokog a rigó.

Csak magam nem sírok. A lelkem ragyogó.

Érzem, jössz ma este kanyargós utakon

friss kévékre ülni a szomszéd asztagon.

Csókollak a mámorig, elhervasztalak.

Boldogot nem bántanak a pletykaszavak.

Cirógatlak, mígnem a fátylad leszeded,

s viszlek a bokorba, míg virrad, részeget.

Csak zengjen a fajd dala, zokogjon nagyon!

Boldog bánat is van a bíbor hajnalon.

(Jánosy István fordítása)

Szergej Jeszenyin: Csókolj engem csókolón

Csókolj engem csókolón

Sebet tépve, sebet marva,

Akaratnak hűl a habja

s forr a szívé csobogón.

Felborított kancsó, bögre

nem kell vígság közt nekünk,

Én barátnőm, értsed végre,

Egyszer éljük életünk.

Nézzél széjjel higgadt szemmel

s lásd, a nyirkos éj felett

Sárga Hold, mint holló leng el, 

Száll, kering a föld felett.

Akarom, hát jaj csókolj ma,

Az enyészet énekel,

Ím halálom megszagolta,

ki magasban lebben el.

Hervadás, oly nagy hatalmad!

Meghalok, hát meghalok.

De halálig kedves ajkat

csak csókolni akarok.

Mindörökké álmodozva

nem szégyellve hevesen

zizegjen zelnice bokra

s egy szót súgjon: "kedvesem".

Teli kancsó zengő fénye,

könnyű habként el ne tűnj,

dalolj, szívem fényessége,

egyszer éljük életünk.

Szergej Jeszenyin: Bokraink közt

Bokraink közt már az ősz barangol,

kóró lett a fényes laboda.

Zizegő, szép zabkéve-hajadról

nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére-

szép voltál, te kedves, illanó!

Szelíd, mint az alkony puha fénye,

s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,

neved, a törékeny, messze szállt.

Gyűrött sálam őrzi már csak híven

fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal

macska módra, lustán lépeget,

emlegetnek tűnődő szavakkal

vizimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:

álom voltál, elhaló zene.

De tudom - aki formálta vállad,

fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,

kór lett a fényes laboda.

Zizegő, szép zabkéve-hajadról

nem álmodom többé már soha.

Szergej Jeszenyin: Szép jó reggelt

Elaludt már a sok arany csillag,

megrebbent a tág víz tündér tükre,

a folyóra hajnal fénye villant

s pírt dobott a fényháló-egünkre.

A nyírfák is mosollyal ébredtek,

szétzilálták selyem hajfonatjuk,

zöldszín fülbevalóik zizegtek,

s harmatból volt ezüst ruha rajtuk.

Lombos csalán kerítésre kúszva

ékes gyöngyöket nyakára felvett,

s pajkosan-bohón fülembe súgta:

"Szép jó reggelt!"

Szergej Jeszenyin: Ki vagyok én?

Ki vagyok én? Álmaim bolondja,

szemem kékjén ködök árnya ül,

s csak álmodtam azt is tán, hogy élek,

kéz a kézben - egyes egyedül.

Csókollak, de már csak megszokásból,

mert csókoltam annyi-annyi mást,

és oly mindegy, hogy gyufát lobbantok,

vagy szavakból gyújtok lobogást.

"Édesem", "szerelmem", mindörökre"...

S mélyemben a csend hálót vetett,

ha viharok bolydítják a lelked,

jaj, a dolgok lelkét nem leled.

S épp ezért már nem félem riadtan,

vágyaimra hogy ne vágyjak én:

lombbá szöktöd, szép kis nyírfaágam,

egyformán a másé és enyém.

Ám törvény, hogy szív szívet keressen

s börtönéből vágyódjon tovább,

én bitorlón utad el nem állom,

el sem átkozom lépted nyomát.

Ki vagyok én? Álmaim bolondja,

szemem kékjén ködök árnya ül,

tán álmodtam azt is, hogy szeretlek,

kéz a kézben - egyes egyedül.

(Rab Zsuzsa fordítása)