Kölcsey Ferenc: Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Kölcsey Ferenc: Himnusz

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

Kölcsey Ferenc: A holdhoz

Istenasszony! felhőd kárpitjában

Sokszor könnyes szemmel néztelek,

Képét láttam arcod súgarában,

Sóhajtási voltak a szelek.

Karjaim kinyíltak, hév keblemre

Hogy szorítsam a szép ideált,

Ah, de halhatatlan gyötrelmemre,

A Hevűlő megcsalatva állt.

Istenasszony, képed sugarától

Most elvált a kínos ideál,

S képe helyett Evan nektárától

Vígan habzó rózsás kelyhem áll.

Csendes éjjelimnek szent homályán

Szívok lelkesítő cseppeket,

Istenasszony, fuss az égi pályán!

Nem nézem már sírva képedet.

Sződemeter, 1811. augusztus 13.

Kölcsey Ferenc: Vándor remény

     Vándor Remény csapongva jár,

Örömre hív, de búra vár;

Távolra mint hajnal pirúl,

Közel sötét éjként borúl.

     Tenéked, ó bús Szerelem,

E rózsabimbót szentelem;

Nyájas, piros, s illatja szép,

De hajh tövíse szívet tép!

     Föld-e lakod vagy fenn az ég?

Ragyogj felém örök Hüség!

S virágra mint harmat ha húll,

Enyhítsd e kínt mely bennem dúl!

1826