Kaffka Margit: Huro-ki

 A lelked messze, idegenbe való
Gyűrött, furcsa, öreg japáni lélek;
Látszatra kies, mint szigetbeli tó,
S a nagy, riadalmas, dús oceánnal
Titokszerün eggyéfolynak a mélyek.
- Ha ott ábrocatörten merül el egy hajó,
Fölzeng itt halk buborékja szinének,
Tükrözve torzan, döbbentőn, viszásan
A hajót, a halált, a vihart, a tengert, -
Ez a lelked.

Fürge, szomoru, apró mosolyod
Halvány redője aranyszőtt selyemnek.
- Selymek, zizegők, rajzosak, nyugtalanok!
Ideges ábrák kusza gyürüin át
Félbenmaradt bús fény-álmok kerengnek. -
Sok tipegő, finom ösztön-gondolatod
Játékos és bölcs, mint a beteg gyermek;
Ha, - mint a tarka, lágy, bőráncu selymet
Puhán, hízelgőn alakomra dobod
A mosolyod.

A te szerelmed gyümölcsfa-virág; -
Némán lehajolva simítja az arcom,
- Hűs illathálóban pihen a vágy,
Mint nagy, szélcsendes, parti reggelek,
Mint lampionos, felhős tavasz-alkony. -
S én feledem, hogy itt ős-lávaláng
Tikkadt heve ég minden szirom-ajkon
- "Amen!" - szólsz, s kiviritnak pici csodafák, -
Bölcs vagy, - bűvész vagy! Engem egyszer elveszt
A te szerelmed.

Kaffka Margit: Tüskerózsa

A zordon, sziklai várban, a Sória-Mória hegyén,

Száz rózsa kinyílt ma csudásan; rózsából az út, a sövény.

És sürgeti, kelti a szellő, hogy illata, illata szálljon,

Hadd lengne, suhanna a légben száz ifjúi rózsaszín álom.

Mert rózsa nyílott a kövek közt, omladozó, bús hegyi várban,

A szeme fényes, – tizenhatéves, szép, rózsaszínarcú leány van,

Haj, mesebeli szolgahad! Amikor int,

Teremjen, sürögjön a kedve szerint.

Ám eljöve orvul a tündér, a haragvó,

És szólt szigorúan: "Ejh, mit az álom!

Jer, küzdeni, élni! Peregjen az orsó,

Oly rendes, józan e munka, leányom!"

Haj!… Tőr van a guzsalyban, és fogan az átok,

Szép, illatos álmait van-é, ki megóvja,

S ha fagy merevíti a lenge világot,

Vad tüskebozót lesz a rózsa, a rózsa.

És vége az üdvnek, és vége a dalnak,

Hullnak a földre, a sárba a rózsák:

Fakul, kihamvad a mosolya annak,

Kit megsebezett a valóság.

Nagy csend van a szívben, és csend ül a várba',

Denevér surran, a multból egy árnyék…

Ám hős lovagifját még valaki várja:

Nem holt vala meg, csak alszik a lány még.

Peregve az évek sorba letelnek,

És egyre sűrűbb lesz a tüskebozót.

Óh, menteni kén ezt a kárhozott lelket!

Óh, mondani gyorsan a varázsige-szót.

És jő a királyfi végtére, sokára.

Hős, ki egy sárkányt maga lebírna,

S oly szép, daliás! Jön, feltör a várba,

S hull egyre, halkan a halott leányra

A rózsa, a rózsa szirma.

Kaffka Margit: Társaságban

- "Jó estét asszonyom! A bálon

Hiányzott, mondhatom!"

- "Nem gondoltam, hogy itt találom,

De - örülök nagyon!"

- "Egy zugból oly régóta nézem.

A férje nincsen itt?"

- "Az uram? Igen - a vidéken

Valahol utazik!

De... holnap délre visszavárom!"

- "Ki hitte valaha...

Hogy megszépült a lagunákon!"

- "Milyen gyerek maga!"

- "Az öreg urat láttam tegnap,

Haragszik még reám?"

- "Dehogy! Mióta férjhez adtak,

Jobbkedvű az apám!"

- "És mióta nem jártam arra

Mi újság a tanyán?"

- "Ottkinn? Csak a lugastól balra

Kidőlt a körtefám."

- "A virágos? hisz nincs egy éve,

Hogy ott ültem veled!"

- "Valami titkos betegsége

Már akkor lehetett."

Kaffka Margit: Tó mese

Zsombék fenekén, hínár sűrűjén 

Ott alszik a mélyben a vízilegény. 

Ott szélbe se hallani habsuhogást, 

Csak néha, ijedve, ha zizzen a nád. 

Míg fenn van a nap, 

Nem csobban a hab, 

Oly félve suhan, mert könnyű az álma 

Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába — 

S megvetve az ágya van ifjú szívekbül, 

Megtépett, elkínzott leányszívekből. 

Mert néha sóhajtva feljön a habbul, 

Lányszívre vadászni a parton elindul, 

Szép, ifjú alakba bolyong az erdőn, 

Van, hogy a faluba, fonóba is eljön, 

És hogyha lát 

Tüzesszemű lányt, 

Megrontja, megejti a víziember 

Örvénylő, zivataros szerelemmel. 

És hogyha ölelte, kitépi szívét, 

Elhozza, lehozza a mélybe szívét. 

De egyszer a parton, hogy lopózva megyen, 

Ott ült kövön a csudaszép idegen. 

A szeme acéltükör, a karja fehér, 

A könyje omolt... és nem tudta miér'... 

Mégis kacagott 

És nézte a habot, 

Még futni se indult, — amíg közel ért, 

Elvárta, bevárta a vízilegényt. 

Az félve ölelte, kereste szívét 

S nem lelte, — seholse találta szívét. 

Oh mondd te! Ki vette a szívedet el? 

Vagy tán nem is volt neked sohse? Felelj! 

Szólj, merre keressem a szívedet? 

A világ végére is érte megyek, 

Szólj, meglelem én! 

Te szép, te szegény! 

Csak jőjj te le hozzám, ott van szív elég, 

Mind neked adnám. De maradj! Hova mégy? 

És indul a lány keresni szívét, 

A messzehagyottat, az árva szívét... 

S azóta a mélyben, hinár sürüjén, 

Gyöngyházpalotában a vízilegény 

Nem alhatik, ah olyan szörnyű az álma 

Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába. 

Feljön a habbul, 

Sóhajtva elindul 

És bolygva az erdőn mindszerte kiált, 

Keresi az acélszemű, hókarú lányt, 

Mert annak sohase látta szívét, 

Elvette előtte — más a szívét. 

Kaffka Margit: Primavéra

Csak halkan járj, halkan.

A fűszálakra vigyázzunk!

- Megérzi a sok gyökér lenn.

Vigyázva járjunk, - halkan!

Hogy néznek e fiatal fák,

Mert a kezemet megfogtad!

Nem, nem is mireánk néznek,

- Tán bölcsek e fiatal fák?

Én nem megyek tovább innét!

- A tó szeme most kinyílott,

Reggel van, árny van, a tó mély...

Én nem tudok elmenni innét.

Te várj meg engem a parton...

A tóba lenn egy mese-rét van.

Ha feljövök - ezer év múlva, -

Légy te a parton! 

Kaffka Margit: Utazás

Jer, csöpp matrózom! Építünk hajót!

Kis nyírfakérget bordának te hozz,

Én sássziromból tűzök lobogót,

Árbóckosárnak jó egy makktoboz,

Rúd lesz a pimpó szára, és a vad

Réti füvekből szigonykötelünk.

A szél is kedvez. Csillog a patak.

Dördüljön ágyú most! - Isten velünk!

Csak rajta! Oldd! Vigyázz! Hahó, hahó,

...Már indul a hajó!

Kicsiny hajó, ezüsthajó.

Messze suhant. Hajlong színén a habnak,

Virágos partok közt repül, repül...

Mögötte erdők, rónák elmaradnak,

Idegen habok árján - egyedül.

És ím, a tenger kék ölét kitárja,

Fehér sirályok repdesik körül,

A távol part aranygyümölcse várja,

Ott lomha sziklán karcsú templom ül.

Márványhidak, száz oszlop...csillogó,

Köszönti mind. Honnan jössz, kis hajó,

Aranyhajócska, ezüsthajó...

Eltűnt? - Ne sírj! Majd nagyra nősz, fiam.

Építeni fogsz. Lesz még hajód neked!

Küzdeni fogsz lángolón, dacosan.

A két karodba lesz csupán hited,

És szólni fogsz az ismeretlen népnek,

Tűz lesz a szavad, hit, szenvedelem -

Távol partok lakói összenéznek:

"Ki szólt? Ez ige ismerős nekem!"

Honnan jöttél, titkos hatalmú szó?

Mint a kincsekkel megrakott hajó,

Zengő hajó, csodás aranyhajó.

Így futja be lásd, a föld kerekét

Ezer meg egy ezüst-arany hajó.

Áldott szívekből pazarolva szét

Nagy útra kél a gondolat s a szó.

- Ó, hány van siket pusztába kiáltva,

Hánya elindul s partot nem talál -

Sok összesimul a vad tengerárba,

Köszönti egymást s többé el se' vál.

- Az élet vad vizén találkozó

Kicsiny hajó meg nagy hajó,

Ezüst-arany hajó.

Kaffka Margit: Litánia

Te édes-kedves társam,

Miféle szerződés ez?

Micsoda isten írta,

Mikor szívünkbe írta?

Én puha, fehér párnám,

Min nem nyughattam eddig.

Lelkem szép muzsikája,

Mit nem hallottam eddig.

Bölcsességgel írott könyv,

Mostanig nem tanultam.

Én friss-jó egészségem:

Mily soká beteg voltam!

Én reggeli harangszóm,

Szép napos délutánom,

Szelíd esteli lámpám,

Sűrű csillagos éjem. -

Ó, éjem, égem, kékem,

Te kedves kedvességem!

Csobogó, teli korsóm,

Friss hajnali harangszóm,

Csendes, nyugalmas álmom,

Napfényes délutánom!

"Szerelem" - ezt már írtuk,

Prózába, versbe sírtuk.

Szerelem: - olcsó szó ez!

Szerelem: - így ne hívjuk!

Apám vagy és fiam vagy,

A mátkám és a bátyám,

- Kicsiny, fészkes madárkám,

Ideál: szent, komoly, nagy, -

Pajtásom, kedvesem vagy!

Hittel és emberséggel

Első te, kit vállallak,

Kit szívvel, szóval vallak

És álmomba se csallak.

Kit bántani nem hagynék,

Kiért tán ölni tudnék.

Te édes-kedves társam,

Miféle szerződés ez?

Micsoda isten írta?

Kaffka Margit: Vihar előtt

Eredj hát, hogy ne lássalak soha!

Fellegbúvó csillag majd elvezet.

Hogy villámlik! Zivatar lesz az éjjel!

Ne várnál mégis?... Nem, nem! Csak eredj!

Míg nálam itt időztél, más tanyákon

Mulasztottál más, édes perceket,

Szegényebb lettél. Kergesd hát, utólérd!

Csak vissza ne nézz! Csalj meg, elfeledj!

Egy szót se mond! Köszöntöm azt az asszonyt!

Pejkó, nyugodj! - Mit akar ez az állat?

Hozzám nyerít? Szoktasd el a kezemtől!

Mér tudna jobban emlékezni nálad?

Ez dörgés! Menten elered a zápor,

És hogy jutsz át, ha a patak megárad?...

Az ablakom majd utadra világol,

Csak menj!... Ne hidd, hogy meghalok utánad!

Kaffka Margit: Híradás

Fenn húnyik a csillag,

Fenn ébred a hajnal,

Tollászkodik sebten

Sokszáz pici angyal.

Omlása-bomlása

Rózsafellegeknek...

Rózsafellegekbül

Pihe-ágyat vetnek.

Bontják, teregetik

Széltibe, hosszába,

Itt is, ott is leszakadoz

Halovány foszlánya.

És hullong és szálldos

A hajnali légbe,

Úgy csapódik szép leányok

Álmodó szemébe.

És ihol, valahol

Egy virágos ablak

Orgonavirági

Összebólogatnak.

S egy súgja a másnak:

- Csak halkan, csak lágyan,

Fehér lányszobába

Fehérhabos ágyban

Pihegő leánynak.

Ma vagyon az első

Szép hajnali álma,

Igézetes, édes

Szerelemről való

Boldog álmodása.

Kaffka Margit: Reggel

Elvitte nyugalmam egy hajnali álom,

Feledve imetten a színe, alakja,

Ködbe borítva, messze maradva...

Valamit keresek és nem találom.

Lihegve a függöny redős szövetén

Betör a győztes, a reggeli fény,

Iromba fantomok, száz új színű lény

Surran előttem, amíg üldi a fény;

Késik egy, - már-már foglya levén

A lomha tudatnak a lét peremén -

Ám bomladozásuk szörnyű serény,

E tarka lidérchad, - de megkötöm én!

Itt fogtam a szót... ám értelme felén!...

Mi volt? Hova lett?... Idehagyta?

Más a színe és más az alakja...

Tördelt, kusza szókat még suttog az ajkam.

Valaki kacagva említi ébren:

Mit álmodhattam?... És nevetnek rajtam,

A nappal sugaras derűjében,

Diadalmas, nagy derűjében.

Kaffka Margit: Vágyak

Úgy-e, most jól áll a hajam megint!

És úgy-e, jól van szabva a ruhám?

Színes szalag, - csokorba szedve mind, -

Ilyen a szívem is, - könnyű, vidám.

El innen csak! Sokadalomba vágyom,

Ahol repkednek balga kacajok,

Futószerelmek szállnak tüzes szárnyon. -

Nagy, halálos jókedvet adjatok!

Mulatni akarok!

És mégis, mégis, - e homályos zúgban,

Csillapító csendben jobb volna tán, -

Itt csak valami néma, tompa bú van

És béketűrő, mélységes magány - -

Jobb volna itt maradni minden este

S az éjszakán, míg jön a virradat

- Behúnyni a szemem és várni egyre

Az idő, az idő míg elhalad

És betemeti azt a holt nyarat.

Kaffka Margit: Találkozás

Az asszony víg, dalos volt, - kacaja,

Mint hajnalidőn gerlice szava,

Felhangzott szüntelen.

A férfi nézte és ámulva szólt:

- Lám! Azelőtt ilyen szép sose volt, -

Én így nem ismerem!

Továbbment. S hogy talált egy szőke lányra,

Leült mellé és súgva magyarázta,

Hogy "mi a szerelem?"

Mikor füléhez hajlott mosolyogva,

Az asszony ránézett, féltőn, titokba:

- Igy sose bánt velem!

Nemrég, - szerelmük végső idejébe, -

Hogy együtt ültek, csendben, tépelődve

Magányos estvelen, - - -

Egyik se tudta még, hogy mi a gyásza, -

Akartak még, - s már nem tudtak egymásra

Rámosolyogni sem. 

Kaffka Margit Szélcsend

Értek, felejtek, megbocsátok!

A szomorúságot

Úgy öltözöm, mint köznapló ruhát.

Azt mondom: "Nincs már mondanivalóm!"

És nincs tovább!

Percek szűzességét már nem zilálom.

(Bús jóra-változásom!)

Terellek máshoz, drágák, - béke rátok!

Szánom és szívelem e mást

És megbocsátok.

Eltökélt, szelíd tagadás

Úgy tapad rám, mint óvó, puha kendő.

Semmi leendő.

Csak zengő, altató sohák

Kongatnak a szívemen.

Már nem tudom, kiért sírok,

(Cserélem, vagy feledtem,)

Ha néha sebten

Fújom el este a lámpát

S felrémlik, mint álom, a régi ok.

Tán új ok ellen fétisül nekem.

Mert az új - idegen,

Mint vendéglátó házban a cseléd.

Hogy tegezzem? Hogy mondjam a nevét?

Vendég vagyok csak, s nyűtt podgyász velem.

Így ösmerem

Szívem! -

(Kongatnak rajta félrevert sohák

Messze tűzvész-csodát.)

Benn valahol tabu-szentélyek vannak,

Órák, szavak, szobák,

S tudom: meghalok, ha nem tisztelem...

- Jaj, most is hazudok szegény, bolond magamnak!

1912

Kaffka Margit: Vándor ének...

Amerre járok, nő virág elég: -

Csak szaggatom, - te jutsz eszembe még.

A legszebb rózsát küldeném neked,

Hiába, - messze vagy te, nem lehet, -

Míg odaérne, elhervadna rég!

Van egy galambom, - a szárnya fehér, -

Azt küldeném el a válaszodér',

Sebes a röpte, - csakhogy - tudom én,

Ott van a fészke erdők peremén,

Ott elmarad, - nyomodba sohse ér.

És a szívemben - édes emberem,

A nóta is már hasztalan terem.

Ha záporok szele vinné, - - - de lásd,

Elszéled az messze völgyeken át,

Szívem dalát rábízni nem merem.

Kaffka Margit: Kertben

Valamiért ez a sok rózsa

Úgy összeborzong, megremeg.

Könnyelmű, tarka violák is

Egymásnak csendet intenek.

Csitul a szellő, - lábhegyen csak

Kímélve, búsan közeleg, -

A legyintését féltve, óva,

Zajtalanul összefogózva,

Fogják fel néma levelek,

- Megilletődött őrszemek, -

Mik szegett fővel, sorra állnak

Ablakánál a kerti háznak...

Ott benn, - elgyötrött némaságnak

Kél hosszú, panaszos jaja,

Halkan, kisértőn, - mintha távol

Árnyak völgyéből hallszana,

Majd vergődő sikolyra válik,

Mint a lélekharang szava - - -

Ott benn - virágos kerti házban

Rettentő, fagyos elmúlás van,

Az élet oda van, - oda.

A virágoknak asszonya,

Küszködve most haldoklik épen

Egy férfi szívében.

Kaffka Margit: Közöny

Bús ködruhába, nézd leszáll az este.

Gyötri a csendet fuldokló ütem,

Az óra... Halld, amint ébredve - veszve,

Az összecsengést hasztalan keresve

Belehangzik a szavad, - s a szívem.

Most, - most!... Hogy biztat egyre, mindörökre

S előbbre egy lépést se jár az óra! -

- Nem érzed-é, hogy sorsunk odakötve

A reszkető, ijedt kis mutatóra.

Hagyd a panaszt! - Száll még sok alkony árnya,

Együtt teázgatunk sok este még.

Kéz-kézben, csendes óra jöttit várva...

Utóbb elég lesz, - neked is elég.

Kalandos terveket se foltozz váltig! -

Marad az éltünk ünnepnapja ez,

Tán jobb neked, hogy valóra nem válik, -

Tán jobb nekem, ha fészkünk sohase lesz.

Kaffka Margit: Ez volt az "igen"

Rózsák, hajoltan, reszketők, fehérek! 

- Már semmitse kérdek! - 

- Most egyszerű, nyiltszemű minden, úgye? 

Hogy majd keseredik illata, fakul a színe, 

Tudja előre a virág. Csoda nincsen! 

Oly bölcs a virág és oly egyszerű minden! - 

Néma rózsák, fehérek! 

- Mégis pirulón, félszegen vágynám nyúlni ma értek, 

Hogy mondhassa egy halk mosoly: "Akárcsak egy leány!"

Lányos, lehajtott, halvány rózsafők! 

Ki méri az időt? 

 Talán dús örökömet még őrzi az élet? 

Tán kiadta a részem vagy busásan igért? - 

Mim van, amit veszthetek, hogy veszteni féljek, 

Egy kivirult lehetőségért, - egy pillanatért? - 

Mi jussom - - hogy ép ilyen csókra várok, 

Ahogy az ajkam illet egy virágot?

Fátylas lehetőségek! - Szent, tömjénszagú rózsák! 

Egy templomhajón át 

Szállt egykor e hervatag illat, - s száll ma felém. 

Ama májusi este, - az a Mária-ének, - 

Várón lehajtott lányfejek! közöttük én, 

Fojtott imám, szűz titkom, akkori lelkem. - Oh élet, 

Csúf, zagyva évek! - Láng, füst! Túl, messze látom-e még 

Az ostyát testté bűvölni a pap fehér kezét?

- Csak rózsák! Ti téli rózsák, fáradtan pihegők! 

Legyen! - Hívom őt! - - - 

Mi lesz velünk a jólfűtött szobákban, 

Virágok, mitől félünk, - meddig élünk?

Kényszeredett, mímelő illat, - hazátlan, 

Tengő üvegház-illuziók; - s végetek, - végünk, 

- Távozó ifjúság ez, - mi tudjuk; - reménytelen, 

Mint búcsúcsók egy kézre, ha profán szemek figyelnek

Kaffka Margit: Szegények

Olyanok e szegény, szegény szívek:

Üregük lassú kínoktól kivájt,

És bennük redves, régi sírkövek,

Pállott könnypocsolyák.

És olyanok e szegény, görnyedt hátak,

Alázkodástól és terhektől folynak;

Púposabbak, mint lápkunyhók felett

A buckós fedelek.

És milyenek e szegény, kulcsolt kezek!

Mint tarlón aszú fű, oly reszketők;

Hogy hátha, hátha vihar közeleg, -

Így dideregnek ők.

Ó, e szegény, elkínzott ijedt szemek,

Türelemben, megadásban hunyódva!

- Borús állatszem, mely bárgyún mered

Szabadsága után… s nem is tud róla.

Ezek a szegény, szegény emberek,

Bénán hullnak le a nyomor előtt,

Mint gyenge bárány, ha taglótól remeg;

- S a boldog földön viruló, szabad mezők.

Kaffka Margit: Este

Sürgette a férfi: “Ugy-e jösz te velem?

A nagy csodaváros kapuja kitárva,

ketten suhanunk át utcán, tereken…

Majd ránkborul, tudod, az este bűbája,

majd hull az eső, halk, üde, tavaszi, lágy,

és ingerel, szédít, pihenni se hágy,

száz törtszínű fény libeg a vizes úton,

suttogva, zsibongva jő nagy sokaság.

Az illatos ködben ezer kusza vágy,

az alkotás üdve is megszáll, ó, tudom,

csak te velem jöjj!”

Felelt az asszony: “Én megyek, igen!

Szükséged van rám, és szeretlek, érted?

Egy kis szobánk lesz az emeleten…

Majd gyorsfőzőn csinálom az ebédet.

Aztán meséket mondok halkan, lágyan,

ha kályhatűz lobog az esthomályban.

Égő fejedre úgy símul kezem;

az én ujjamba’ gyógyító bűbáj van,

halk zsibbadás beszédem dallamában…

Te majd a terveidről fogsz nekem

suttogni csendesen.”

Kaffka Margit: Madársors

Megsebezték szárnyam. Lombtalan berekben,

Bozótos, avaros, vad erdőbe' jártam.

Leszállott a dér is. Mindig betegebben,

Fázva bolyongtam a hideg éjszakában.

Vándortársaimtól messze elmaradva;

Megázott a fészkem, bomlott, kusza lett...

Vágytak reám, mint a menekülő vadra,

Hogy is találkoztam akkor én veled?...

Már tudom! Fény rezgett a te ablakodban,

Nyirkos, őszi ködbe' enyhe lámpafény.

Kinyujtott kezedbe dermedten csapódtam,

A lehelletedre ébredtem fel én.

Beh jó is volt nálad... didergő madárnak,

Melengettél forró szíveden, - tudod?

Házatok békéje a szívembe áradt;

"Terülök! Terülök!" - szólt az asztalod.

Óh, de azóta már vége van a télnek,

Meggyógyult a szárnyam, repülni tudok.

És a lombok újra suttognak, beszélnek.

Hívnak, csalogatnak ismerős dalok.

Már szállnak a dalok... Kék tenger, tiszta lég,

Nagy rónák, városok, a titkok, a csodák...

Én hívem, fel se vedd! Csüggedt azér' ne légy!

Nekem verdesnem kell a börtön ablakát...