Jevgenyij Jevtusenko: Eltávoznak az anyák

Eltávoznak az anyák rendre mind,

eltávoznak tőlünk halkan,

lábujjhegyen,

mi pedig alszunk,

jóllakottan, gondtalan,

mikor nekik a szörnyű óra int.

És az anyák nem hirtelenül mennek el -

csak nekünk tűnik úgy a távozásuk.

Különösen távoznak s lassu lábbal,

idő-lépcsőn járók apró lépteivel.

Van úgy: idegünk értük megremeg,

zajos születésnapot rendezünk,

de ezekkel már későn érkezünk,

ez őket

s lelküket nem menti meg.

S ők mennek mind egymásután

és egyre távolabb.

Nyúlnánk utánuk,

ha felrezzenünk,

de két kezünk csupán a levegőbe kap -

üvegfala nőtt s ahhoz ér kezünk!

Elkéstünk, el.

A szörnyű óra int.

Szemünkből könnyek fakadnak titokban,

s nézzük: csendes és szigorú sorokban

hogy távoznak az anyák rendre mind.

/Ford.: Áprily Lajos/

Jevgenyij Jevtusenko: A lelked szobája

Ki tud legyőzni téged,

tündérlányát a télnek?

Te bűvösen ragyogsz,

de hűvösen rajongsz!

Megfagyasztottad lelked:

mindenütt dér dereng.

Megszakasztod a lelket:

ki belép, didereg.

Parancsolod: legyen jég

s mindent fagyasszon át,

s telerakod - legyen még

díszesebb - mint szobát

csecsebecsékkel,

s lehet, mindegyik szép

csiszolt és drága ékszer -

nekem mindegyik: jég.

Nem moccan ott a lég.

Virág

nincs

ott.

Mint tömör, sima jég

a parkett csillog.

Valahol: utcalárma -

Parázs nap tündököl fenn.

Itt -

zongora szén-szárnya

s jég-higany a tükörben.

Itt égő nap sosem vakít.

Itt lámpa fénye csöppen.

Csillár

álmos jégcsapjai

csüngenek csöndben.

De én mást akarok: lármát,

emberek zsivaját.

E szörnyű jég-szoba árnyát

nem bírom ki tovább.

Fáradt ez a lélek, fázik,

s csak gyötri önmagát.

Kincsekkel rakva rogyásig

és csupa pusztaság.

Jevgenyij Jevtusenko: A hullámból kiszállt az ifjú nő

A hullámból kiszállt az ifjú nő,

csodálkozó szemmel nézett körül.

Csupa fiatalság volt és erő,

jött diadalmasan, fesztelenül.

Vonalain figyeltem, hogy suhan,

zajjal dominóztak a part felett,

sötét hajából, lengve magasan,

nagy, fehér liliom emelkedett.

A játszók meglepetten felnevettek:

?Nini, csoda-liliom! Igazán!?

Bíbor-piros vitorlák díszelegnek

a kékszínű, nedves fürdőruhán.

Kivillogott a szép fogak fehérje,

a sárga part felé ment szótlanul,

s hallatszott: lesült bőréről a fövenybe

a lefutó sok csepp zizzenve hull.

Az élet elfut jó és rossz napokban,

a porló évet nem maraszthatom,

de én már most tudom határozottan,

mit látok majd halálos ágyamon.

Lesznek szent és bölcs percek életemben.

Lesz sok-sok bánat és sok-sok öröm.

De akkor az a nő lesz majd szememben,

ahogy kiszáll a vízből s szembe jön.

(Áprily Lajos fordítása)     

Jevgenyij Jevtusenko: Köszönöm

Mondd: ,,köszönöm", a szivárgó könnynek,

s ne töröld sietve a szemed.

Hogyha sírva is - létezni könnyebb.

Halott, aki meg sem született.

Ha törten, ha verten is - ki élő,

plazma-éjszakában nem maradt.

Léte a teremtés szekeréről

ellopott zöld fűszál-pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,

harapd, mint retket, az örömöt.

Rosszabb volna meg-nem születésed,

életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,

semmitől s mindentől részegen,

eszméltessen a világ csodája,

ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,

de váddal se bántsd az életet.

Nem köszönt be még egy élet hozzád,

ez az egy is - véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.

A pitypangos fűbe vesd magad,

ne könyörögj nagyon a világnak,

nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.

Lelkek élnek a romok felett!

Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,

ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát,

mely előtted keresztbe futott,

utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,

amelyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:

szenvedésed is hasznodra volt.

Mondd: ,,köszönöm", a legárvább sorsnak,

hiszen az is ember sorsa volt.

Jevgenyij Jevtusenko: Bűvölő

Tavaszi éjszakán gondolj reám 

és nyári éjszakán gondolj reám. 

És őszi éjszakán gondolj reám 

és téli éjszakán gondolj reám. 

Ha lennék tőled oly távol talán, 

mintha más ország volna a hazám, 

ágyad hűs lepedőjén, vánkosán, 

hanyatt feküdve, mintha óceán 

habja himbálna, lágyan és puhán, 

add át magad ott is nekem csupán. 

Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj. 

Nappal minden fonákjára kerül; 

imádjanak, lengjen tömjén körül, 

gondolj nappal - búdul vagy élvedül - 

elméd mire gondolni kényszerül; 

de éjszaka rám gondolj egyedül. 

Halld meg a mozdonyfüttyökön is át, 

a szélben, mely felhőkkel vív csatát, 

hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád 

megenyhülést, ha miattam reád 

oly öröm árad, oly szomorúság, 

fájásig nyomod homlokod falát. 

A csönd csendjével susogja a szám, 

az esővel esengem szaporán, 

a hóval, mely szűk szobád ablakán 

bedereng s - álmomban, s álmom után, 

tavaszi éjszakán gondolj reám 

és nyári éjszakán gondolj reám 

és őszi éjszakán gondolj reám 

és téli éjszakán gondolj reám