Fuchs Éva: Csak a szépre emlékezem

hiszek a szélben,

ha illatodat hozza

utcák szürke porán,

hiszek az esőben,

ha múlt perceket kopogva

ablakomon élni

kezd a magány,

s miközben a csendet

színesre festik

halkan koppanó

tavasz illatú percek,

emlékeim délibáb-táncát

puhán megöleli

a vörös est

néha fa árnyékához

támaszkodva, közös

perceket számolok

s hajnalban

meglesem arcod

mi a függönyben maradt.

Talán.

Fuchs Éva: Hegy-sóhaj

Egyedül állok a hegyen

alattam erdő bárhol

a búcsúzó napnak

apró levélkék kapnak

szárnyra,

fák súgnak

szerelmes szépet

elringatva

fészekalja népet

vaksi fénypontok

pislogják

a közelgő éj

leheletét

mesét dünnyög

föld az avarnak

a bokrok

ásítva hallgatnak

a hegy halkan

sóhajt

álmosan köszöntve

az estet.

Jó éjszakát!

Fuchs Éva: Vágyam a csillagos ég

Sose tudtad, hogy kihez imádkozzál - 

mondta álmomban az apám. 

Ha meleg volt, a napnak panaszkodtál, 

a szélnek, hogyha szállt a pendelyed, 

a késnek sírtad el, ha megvágtad magad

és köveken kerested fekhelyed. 

Oktalan voltál kiskorodban is, 

hiába óvtalak: baj ér, ha nem vigyázol. 

A lelked, mint a kenetlen kerék,

sír a fülembe folyton odaátról.

Ezernyi csillag közé vágyol

miközben földi fájdalom marasztal

sokszoros terv a bástyád

nincs még helyed fent, mellettem

ne siettesd érkezésed – hunyd be

szemed, lásd itt vagyok, ne félj...

találkozunk, a csillagok megvárnak...

Fuchs Éva: Összegzés

Az utak, melyeket nem járunk be,

az utak, melyek bennünk maradnak,

azok is vezetnek valahová...

A szavak, melyeket nem ejtünk ki,

a szavak, melyek bennünk maradnak,

azok is feltárják lényünket...

A csaták, melyeket nem vívunk meg,

a csaták, melyek bennünk maradnak,

azok is bővítik titkon a hazát...

A magvak, melyeket nem vetünk el,

a magvak, melyek bennünk maradnak,

azok is megsokszorozzák az életet...

A halál, melybe nem halunk bele,

a halál, mely bennünk marad,

az is mélyíti bennünk a hallgatást...

És mindenütt, mindenbe

gyökeret ereszt a dal, a vers.

Fuchs Éva: Nem véletlen

Miért szép? 

- és miért nem?

Mert nem vagy itt velem,

de szorítod két kezem,

mert édes fejed súlyát,

ölembe mégis érezem.

Mert hajnal van, két óra,

szemem kinyílt hívó szódra.

Hiszed vagy sem, itt vagy

akkor is, ha nem vagy.

Bár a távolság mérhetetlen,

mégis itt vagy, s ez nem véletlen...

Fuchs Éva: Emlék

hiszek a szélben,

ha illatodat hozza

utcák szürke porán,

hiszek az esőben,

ha múlt perceket kopogva

ablakomon élni

kezd a magány,

s miközben a csendet

színesre festik

halkan koppanó

tavasz illatú percek,

emlékeim délibáb-táncát

puhán megöleli

a vörös est

néha fa árnyékához

támaszkodva, közös

perceket számolok

s hajnalban

meglesem arcod

mi a függönyben maradt.

Talán.

Fuchs Éva: Emelt fővel

Amikor azt hiszed elfogyott,

S nincs már több erőd.

Amikor azt érzed,

Ez, tovább nem mehet,

Emelt fővel élni nem lehet.

Összetört a bánat,

Ezernyi gond közt, homályban élsz,

feladnád már, nincs tovább.

S mégis, valami itt tart.

Nem tudod miért, nem tudod kiért?

Legyűröd a gondot,

lassan-lassan talpra állsz.

Az életet nem te adtad magadnak,

hát nincs jogod, hogy feladjad.

Az ember megmarad a holnapnak,

akkor is, ha gyötri a bánat…

Fuchs Éva: Sorsod

A sorsod élni, mint más -

Élni másképp: másra vágyni

S tenni másért

Gyűrt arcok mélyén csillogó könnyekben látni

Mitől fájt az éj,

Minden tiszta nevetést meghallani, s benne tudni

Holnapunk hitét.

A sorsod édes álmokból

Mindig felriadni,

Megízlelt vágyakat sírva mind feladni,

Feléd nyújtott kezek között

Markolni a légbe,

Ölelő karodat kitárni, s könnyeid

Emelni az égbe.

A sorsod Egyedül viselni, mit

Nem bírsz el magad,

Kutatni a forrást, hol megértés fakad,

Mint megváltót

Mindenben, s magadban szerelmet keresve ezerszer szegeződve

Az áldott keresztre.

A sorsod mindig játszani,

és mindig veszíteni,

De mindig Tudni újból elkezdeni.

Távoli tiszta világra vágyva

Elmenni akarni,

- és kínok között, emberré feszülve

Mégis maradni!

Fuchs Éva : Utazó

Nem vagyok senki,
csak játszom egy embert,
szürke köd vagyok,
a napfénynek árnyékot adok,
s az éj befogad
néha nap.
Próbáltam már sok valaki lenni,
de nem ment,
akkor sem vett észre senki,
csak egy ruhát, maszkot láttak,

szerettek egy kicsit,
aztán továbbálltak,
és mindez most a földre hullott,
és már senki nincs ott,
és már csak árnyékom
visszhangozzák a falak.
Nevem elfeledték,
arcom együtt gyűrődött az idővel
sok időt nem várok
itt állok
újból útra készen.