Tűzijátékot gyújtanék neked szerelem,
káprázatos rakétákat,
hogy elbűvöljelek,
hosszú verssorokat, hogy körülöleljék tomporodat,
és égő mondatok hálóiba
fogjam melledet…
De lebiggyeszted a szád, csak akkor ragyogsz föl,
mikor tükörbe pillantasz.
Szép vagy, mint egy húsevő növény,
álmos és izgalmakra éhes;
csókom ijedt állata végigmászik karodon, nyakadon,
aztán égető nedvek emésztenek el.
Néha boldogan mesélnék fekete napjaimról,
a kövekről, amiket
a feneketlen szakadékba cipelek,
szánnivaló énekeimről,
amiket az emberek fülébe üvöltenék,
hogy felébredjenek,
az őrült órák kalapácskattogásáról,
amit egész éjszaka hallok,
míg nézem a hold lassan menetelését
a fal penészvirágai közt.
Szemem leragad reggel a villamoson,
de aztán újra rád nyílik, szerelem,
mert te vagy az én napom, tündöklő-tomporú!
Most
e kocsmában várok rád,
ahol piszkos abroszokon
kiloccsant borcseppek vöröslenek,
s a fejeket támasztó karok erdejében
riadt kutyatekintetek
csillagai közt
a világból,
mely a cigarettafüst ősködéből kifordul sisteregve,
tested forró pusztái villognak csak szemembe,
ahol, kopott csavargó,
kiszáradt torokkal kószálok és
háromnapos szakállal,
s már csak fáradt, véres szemem
néz szembe a világgal.
