Arszenyij Tarkovszkij: Álmatlanság

     Meg-megreccsen a bútor az éjben.
    Csapból víz csöpörész valahol.
    Ilyenkor az ember, a gond fia végre
    Nappala terheitől szabadul.
    Emberi lelket kapnak a tárgyak
    Ilyenkor, az éjközepen,
    S szótalanul,
    vakon
    és süketen
    Szétszélednek a házban.
    Küldi ilyenkor az óraütés
    Erre
    meg arra
    a perceket, és
    Sántifikálnak a tárgyak
    az éjben,
    Szállnak a liften fölfele élve,
    Alig élve,
    talán nem is élve,
    Megtorpanva, ha víz cseperész,
    Poharaznak, ügetnek, a táncot
    Szaporázva, akár a cigányok,
    Vagy lesekednek, akárcsak a vész,
    Ajtót, lakatot feszegetnek,
    Szakadozgat a sok vezeték,
    A világ, amit ők hiteleztek
    Minekünk, ma megint az övék,
    Benyújtva a számla.
    Aludnál,
    S vergődsz csak a fekhelyeden,
    Nem tudsz elaludni -
    nem ad már
    Nyugalmat az éjszaka sem.

(Baka István fordítása)

Arszenyij Tarkovszkij: Árnyak közt árny vagyok

 Árnyak közt árny vagyok, ki egyszer már ivott a
Vízből, mit ád a föld, de nem csitult a szomja,
S az élők álmait zavarva, visszatér
Az út rögeire, s élő vizet remél.

Mint első, tört hajó az óceán öléből,
Mint áldozóedény a kurgánsíri éjből,
A lépcső legmagasb fokára úgy jutok,
Hol élő árnyad áll, s árnyamra várni fog.

S ha ez csak ámitás, mesebeszéd, hazugság,
S ha már nem emberarc, de gipszálarc mered ránk
Némán a föld alól, és kövekből rakott
Szempárja könnytelen, s tekintete halott?...

(Baka István fordítása)

Arszenyij Tarkovszkij: A hó szaga

Az első hó, akár az első szó

 S a gyermek első kacagása,

 Mint szőrme, lágyan csillogó,

 S úgy omlik, oly puhán a fákra:

 Hópelyhecskére prémkabátja.

 És szikrát hány, akár a só,

 Széthintve nyír-, borókaágra,

 De napról napra változó,

 Volt-nincs, csalóka még a hó.

 A tél fehérlő díszruhában

 A fenyőágak közt neszez,

 Gogoli dinnyeillat árad -

 December-lelke lengedez.

 Papírsityakban, rongygúnyában

 Sürögnek, bajszukat szenes

 Dugó cifrázza kackiásra,

 Orcájuk cékla, egyiken

 Professzoros, zord pápaszem,

 Más sodrófát ragad, s a láda

 Bengáli tűz gazdát keres.

 Vámpír, fakír, huszár, cigánylány,

 Kifordított subájú bárány,

 Kenderszakállú szerzetes,

 Lármás csapatban szánra szállnak,

 Kacajra csengettyű felel,

 A téli tájat maszkabálak

 Emlékei özönlik el

 S - egy lélek sincs, s a higanyoszlop

 A fagynak megadja magát,

 S mi füst- és málnaszínű, foszló

 Ködökben indulunk tovább.

 A lepedőkbe gyűrt havas táj

 Kórházszagában lépkedünk,

 S ajkunkra lép, akárha kristály-

 Angyal, fagyott lélegzetünk.

 S csak márciusban enyhül újra,

 S tarkáll, a hó alól kibújva,

 Mint térképen, hegyhát, vizes

 Szurdik, rügyet bontó füzes.

 Letérsz az ösvényről - besüpped

 A lábad, szusszanj hát, pihenj meg

 Az út szélén, hol sár marasztal:

 Benzinszagú a hó tavasszal.

 Benzinszagú minden vidék,

 De Moszkva környékén a hó

 Benzin- és vérszaga maró,

 Ama idők emléke még,

 Amikor a negyvenes évek

 Feltúrt haván a hegy felé

 Kúsztak komor páncélosékek...

 A hóból elszáll már a lélek,

 S mérföldkövek helyett maga

 Marad a hó benzinszaga.

(Baka István fordítása)

Arszenyij Tarkovszkij: Szél

E bánat tegnap éjjel újraéledt.

Szerettem én a cafatokra tépett,

Szélkorbácsolta éjhomályt s szelíd,

Röptükben hamvadó csillagait,

Melyek a nyirkos szeptemberi kertek

Egén mint vaksi pillangók lebegtek,

S a cigánybőrű, olajos folyó

Hídján a lassú árra hajoló

Asszonyt, ki vállkendőjét visszafogva

Nézett a bajt hömpölygető habokra.

S úgy tetszett, tegnap éjjel újra élt,

Mint egykoron, de - bár hozzám beszélt -

Lágy L-eit nem lengte át a bánat,

És szavait se boldogság, se vágyak

Nem fűzték többé mondattá, melyet

Halandó földiek megértenek.

Szavai égtek, mint a szélcibálta

Mécsláng, s kihunytak, mert a gyönge vállra

Az öröklét magánya nehezült.

Jött mellettem, de üröm-keserű

Földünk színét nem érintette lába.

S nem élt már, visszalépett a halálba.

A földi nép nevét sem ismeri.

Betör szobámba a szeptemberi

Szél -

zörgeti a zárat minden éjjel,

Vagy a hajamba túr hideg kezével.

Arszenyij Tarkovszkij: Az első együttlétek

Ha együtt voltunk, minden egyes óra

Ünnep volt, istenültünk összeforrva,

S nem létezett a földön más. Merész

S madártoll-könnyű voltál, szédülés

Fogott el, hogyha néztem, hogy robogsz a

Lépcsőn, fokokat átszökellve, és

Vezetsz a kertbe, titkos birtokodra,

Hová mint tükrön túli tájba lépsz.

Ha alkonyult, kegyelmesen kitártad

A kettős szárnyú szép oltárkaput,

S az éjszakában meztelen sugárzott

Szentséged, és lassan reám borult,

S ha felébredtem: “Légy ezerszer áldott!” -

Súgtam, bár vakmerőség volt az álmod

Áldásommal zavarni: kozmoszod

Pihent, s az asztalról az orgonákat

Vonzotta, kéklő árnyuk rád hajolt,

S meleg karodra, szemhéjadra bágyadt

Derengés kékje és nyugalma hullt.

S egy kristálygömbben csillogott a tenger,

Hegység magaslott, lüktetett a fény

Szilaj folyón, s a kristályt tenyeredben

Te tartottad, a trónon alva, csendben,

És – istenem! – enyém voltál, enyém.

Felébredtél, s a hétköznapi szónak,

Ahogy kimondtad, új fényt adva, már

A nyelvet is varázskörödbe vontad,

A mondatok felzengtek és lobogtak,

S az a szó: te, azt jelentette: cár.

Mindent megmásított kezed varázsa,

A tárgyakat – a kancsót, tálat is,

Úgy állt közöttünk, mint posztján a strázsa,

A rezzenetlen, érchomályu víz.

Nem kérdeztük az ösvényt, merre visz.

Mint szirmait, a nagyvilág kitárta

A városok csodás virágait.

A gyógyfüvek lábunk elé hevertek,

S minden madár fölöttünk szállt, s követtek

A folyóban cikázó halrajok,

Előttünk még a mennybolt is kitárult.

A sors már őrültként loholt utánunk,

S kezében borotvát szorongatott.