Conrad Ferdinand Meyer: A régi híd

Te múltból villanó sugár,
sok századéve állsz te már;
fölötted új híd íve rezgő:
ott zeng az út! s te itt pihensz.
 
Az út itt vén kövek között
piros virágba öltözött
és nedvesen mereng mohád
hullám emelte fátylon át.
 
Légből szövött ruhát leheli
reád a múlt s ösvényeden,
a szűk uton csak álom jár
élet helyett régóta már.
 
A visszhangban remeg ma még
egy dal, diák dalolta rég,
s a nyerítés, kürtharsogás
zaját ringatja még a sás.
 
Rómának erre vitt az út,
a császár rajtad át vonult;
s hogy Parricídát itt lelé,
a víz tajtékkal szórta bé.
 
Ha rajtad délről jött levél,
lapján aludt csel és veszély,
zsoldos jött zsákmánnyal tele,
pestis jött s döghalál vele.
 
Elmúlt! ez mind emlék ma már,
s oly tiszta vagy, mint indaszál,
mely rajtad zölddel fonja át
az ember bűnös lábnyomát.
 
(Ford: Radnóti Miklós)

Conrad Ferdinand Meyer: A sixtusi kápolnában

Homályba ködlik fel a kupola,
lent Michelangelo töprengve ül,
izmos kezében nyitott biblia,
kis lámpa fénye lobogja körül.

Mintha vendége volna, hangosan
beszél az éjfélbe valahová,
mintha egy földöntúli hatalom,
majd szinte mintha ember hallaná:

„Nézd, Örök Lény, nagy vonalaimat,
ötször formába zártalak vele,
fénylő palásttal borítottalak
s testet adtam neked, mint az Ige.

Napoktól mindig új napok felé
repülsz és vad lángvihar a hajad,
festményemen választottad elé
ereszkedel s irgalmas szivü vagy!

Hitvány erőm ilyennek alkotott:
s hogy le ne győzzem művészetedet,
gyúrj át képedre — szenvedély vagyok -
gyúrj át, hogy tiszta és szabad legyek!

Sár adta az első ember anyagát;
az enyém zordabb... Mester, vedd elő,
ami itt kell: jöjjön a kalapács...
Szobrász-Isten, sújts! Én vagyok a kő!"

(Szabó Lőrinc ford.)

Conrad F. Meyer: Rekkenő nap

Nyári nap kilobbant, este lőn,

tompa zajjal hullt le evezőm,

fényes őrök, égi silbakok,

merre, merre késtek csillagok?

Sápadt élet, sápadt azúr te fenn!

Mit susogsz, nád, búsan-szemtelen?

Itt az örvény s az ég messze ott,

mért nem jöttök még ti, csillagok?

Édes, édes hang hív és dalol

szüntelenül a mély víz alól,

menj, te rém s habok, ti csillanók,

mégse, mégse jöttök, csillagok?

Végre, végre megtör a homály,

jaj de vártam! Gyér fény szálldogál,

azt se tudtam már, hogy hol vagyok.

El ne hagyjatok, ti csillagok.

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Conrad F. Meyer: Alkonypír az erdőn

Az erdőbe menekültem,

agyonűzött, árva vad,

a sok sima törzsre végső

pírját öntötte a nap.

Alig pihegek. Köröttem

moha vérzik, kő s patak.

Sebeimből szakad a vér?

Vagy ez csak szín, alkonyat?

(Szabó Lőrinc fordítása)