Helen Bereg: Kósza látomás

Lelkem átölel ott a messzeségben, 

S hangtalan szavakkal írja sötétség feketéjére:

Hiányzol.

Ott fent kósza látomás kél az égre,

Szemem keresi arcod mosolyát csillagok fényében.

Szeretlek.

Gyarló életemnél is jobban szeretlek.

Lassan éjfél borul az idő kerekére.

Szívem álomra hajtja vágyát, hogy megtaláljon végre.

Hiányzol.

Ringató simogatásodnál is jobban hiányzol.

Álmom megleli útját szíved melegéhez.

Odasimul lelkem lelkedhez szerelmes vágyat zenélve.

Szeretlek.

Szerelmed ölelésénél is jobban szeretlek.

Helen Bereg: Mondd még

Mondd még! 

Úgy szeretem hallani, ha fülembe suttogod: Szeretlek.

S leheleted incselkedőn megcsiklandozza fülemet.

Mint mezőn suhanó tavaszi fuvallat, 

mely magával hozza nyár melegét, 

úgy melengeti lelkem szerelmes szavad: 

Szeretlek. Szeretlek, mint soha senkit eddig még.

Mondd még!

Te vagy az első, kinek elhiszem, igaz a kimondott szó, 

s nemcsak hamis arany csendülése, nem hazug, csábító. 

Szeretlek. Szeretlek, mint soha senkit eddig még.

Mondd! Kérlek, mondd még! Lehunyt szememmel várom, 

e szó felém simítsa minden melegét. 

Mondd még!

S én átölellek, válladra hajtom fejem, hogy ne csak halljam,

érezzem is az igaz, mélységes szerelem hangtalan,

bennem elcsendesülő rezgését.

Nem szólok én sem. Szemem simogatja arcod,

s szemednek üzeni, mit nem érzett e szív rég:

Szeretlek. Szeretlek, mint soha senkit eddig még.

Helen Bereg: Álomtánc

álmomban táncoltam

fent a felhők felett

nézték az emberek

mily könnyed a léptem

hogyan repülök

nem húz magához

a sárból gyúrt Föld

tánccipőm csillogott

tükörnek vélte a Nap

ruhám fodrára

esőcsepp ragadt

nem fájt semmi

nem szisszent a bokám

minden lépés után

hajnalban ágyam

ismét magába zárt

fájdalomra ébredt

velem a valóság

cipőm nem csillog

ruhámra por tapad

tipegve lejtem táncomat

Helen Bereg Megérintettél

Megérintettél,

s én úgy éreztem, ezer éve már, 

mióta ujjaidban játszik testemen

a simogatás.

Eltűnt a világ. 

Csupán simító kezed volt az élet,

mely bőrömön éledt tiszavirággá

és elenyészett. 

Fésülted hajam,

Tízfogú eleven fésű borzolt,

s én előre álmodtam a csodát, 

ahogy szád csókol.

Eggyé öleltél.

A lét csupán elömlő vágy, forróság,

hogy lebegjen testem, meghazudtolva 

a tömegvonzást.

Helen Bereg: Őrülten

Mersz-e úgy szeretni, őrülten, 

marva testedre kínzó sebet, 

mely éget, szaggat, ha nem vagy velem, 

s jólesőn édes, ha simítja kezem,

gyógyítja a csók, ajkam édes selyme, 

véred bizonyságát nyelvemen ízlelve, 

vámpírként elvéve életed?

Tudsz-e úgy szeretni, gyengéden,

feloldódva, eltűnni egy ölelésben,

vágyat simítani bőrömre feledkezve,

tűzként égni, boldogan, önfeledten

percenként halva kínhalált,

átlépve menny s pokol kapuján,

imaként mormolni egyetlen nevet,

míg testemre forr  leheleted?

Őrülten szeretni, mersz-e, mondd!

Mersz-e élni, ahogy én akarom,

kiszolgáltatott alattvalóként

kegyet remélve, ne élj,  ne lélegezz,

csak bennem dobogjon a szív,

bensőmben pulzáljon véred,

mert mersz úgy szeretni, 

ahogy én téged.

Helen Bereg: Kedves emlék....

Sétáltunk. A régi kövek

Ismerősként koppantak.

Elmesélték a Napnak

Rég emlékek csodáját.

Cipőnk ritmusa zenélt,

Ott az utcán szimfóniát

Komponáltunk, te és én.

Meg-megálltunk kábán.

Néztük napfény játékát.

Arcodon szürkés folt.

Kezem indult lesimítsa.

Nem tűnt el, árnyék volt

Az a szürkés folt.

Megszületett egy mosoly.

Szememben csillám,

Szívemben hála.

A sors kegyes velem

Van egy kedves arc,

Melyet simíthat kezem.

Összefonódott két szem.

Pajzán játékot játszottak.

Bensőnkben vágy

Átöleljük egymást.

Oly jó volt most is, 

Oly kedves, mint mindig,

Oly szerelmes, mint rég

A sétáló emlék.

Helen Bereg: Betűcseppek

Szavak zenéje, betűk csendje meg-megsimogat.

Életet ad.

Bántás kérgébe dermedt létem tetszhalott volt csak.

Szeretlek.

E szó minden betűje szívemre lágyan cseppen.

Betűcseppben.

Lepottyanva magába issza a haldokló szív.

Eltűnik.

Nem látszik már, mint szomjazó föld porában a víz.

Szerelem melege vágyam ébresztő napsugár,

Zápor után,

Új érzést kelt hornyoktól szabdalt szik talaján.

Szeretlek.

E szó minden betűje szívemre lágyan cseppen.

Betűcseppben.

Elmossa a rég emlékek minden fájó mocskát.

Ott áll tisztán,

Szerelmed szívemnek remény, létemnek megnyugvás.

Helen Bereg: A legjobb, mit ajkaddal tehetsz...

A legjobb, mit ajkaddal tehetsz . . .

a csók,

mely a szeretett ember ajkán csókol,

s e csók rögvest visszaköszön, 

a puszi

bársonyos bababőrön

cirógatón szeretőn. 

a csók,

mely szertőn véges-végig futkos

a vágyott test összes hajlatán,

a puszi,

mely örök gyermeki hálád

szüleid öreg kezén s ajakán.

Helen Bereg: Nem mondtam

Szeretlek. 

Nem mondtam még sosem 

nem mondtam csak százszor 

vagy talán ezerszer 

füledbe suttogva

ajkadra csókolva 

e szó édes ízét

szeretlek.

Pillanat

töredéke csupán

égig kiáltanám 

hogy mindenki hallja

de csak bent visszhangzik

néma marad ajkam

magamban csendül a

pillanat.

Szeretlek.

Nem mondtam még sosem

nem mondtam égettem

ajkam melegével 

csillogó pengével

szemedbe metszettem

szemed kristályába

szeretlek.

Hiányzol.

Elzárom magamba

mit emlékpillanat

arcod mosolyából

hangod varázsából

lehunyt szemhéjamra

vörös színnel rajzol

hiányzol.

Szeretlek.

Nem mondtam még sosem

nem mondtam éreztem

ritmusra dobolta

ég is meghallotta

mint lükteti a szív

szerelmem zenéjét

szeretlek.