Nikolaus Lenau: Tengeri csend

Viharok hullámverése,
S mennydörgés, ha zeng.
Nem üt szíven úgy, miként te,

Mély tengeri csend!
Rögeszméink mámorára
Te tanítsz csupán,
Szférák boldog muzsikája,

Csöndes óceán!
Tenger, éjed mély nyugalma
Olyan néma itt,
Hogy a lélek szólni hallja
Önnön álmait:

Hogy - bár zárt ajkak szorítják -
Szívem fölijed,
S még mélyebbre csukja titkát
Szent kötésinek.

(Ford: Garai Gábor)

Nikolaus Lenau: Németalföldi táj

Rét patakja lanyha, lomha
szellő hírt sem ad magáról
színtelen lomb hull a fáról,
vénüléstől hull a lombja

Lusta rajban varju szálldos,
mintha nem lendülne szárnya,
szélmalom les szélre várva,
álmos táj ez, szörnyen álmos!

Itt tavasz s nyár rég szaladt át,
kunyhó áll a gyepszegélyen,
nem néz, szemre húzta mélyen
azt az ócska szalma-sapkát.

Bús juhász ül eltünődve,
vagy csak szundit nyája mellett?
Ködöt font az ősz a földre
s elaludt a rokka mellett.

(Áprily Lajos fordítása)

Nikolaus Lenau: A harangok hangja

Szélcsend, a tónak nincs hullámverése;
szirtnek, fenyőnek, bércnek, jégfokoknak,
melyek csak fellegekkel társalognak,
töretlen benne most a tükrözése.

Hallik egy-egy száraz lomb reszketése,
s az is, ha szikla-útján friss nyomoknak
apró rögöt perdít a hegytoroknak
s fegyvert sejtő zerge szökkenése.

De lám: harangot kondít most a távol,
bút kelt, de enyhülés is szól szavából;
tehén legel füves hegy oldalában.

A béke szól hozzám a halk zenében,
a béke, mely földünk elhagyta régen
az éden-kor legelső hajnalában.

(Áprily Lajos fordítása)

Nikolaus Lenau: Reggel a tengeren

Friss hajnal, jó szél, tűz a nap

perzselve, tündökölve:

a víz, mint ék előtt, hasad:

hogy rohanunk előre!

Zúdulnak elénk a habok,

de dühük háboroghat,

nem állítják meg a hajót,

akárhogy acsarognak:

feltartóztathatatlanul,

viszi az úti láza

s győzelmesen egyre nyomul

a zengő tengerárba,

míg a hullámpermet, arany

sugárkéz-szőtte csipke,

szivárványként és boldogan

libeg-lobog mögötte.

Ameddig látok, mindenütt

víz mozog, parttalan, tág,

a tenger: s íme, szíven üt

valami nyugtalan vágy.

Soká lesz, hogy látlak megint,

hegy s rét virága, bokra! -

S a kajütből egy gyermek int,

jó reggelt mosolyogva.

A hideg zajban, idegen

ég s fény alatt haladva

csöndes melegével milyen

öröm egy ember arca!

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Nikolaus Lenau: Naplemente van

Naplemente van,

gyászos fellegek,

szél sír untalan,

sírva ellebeg.

Villám sápadón

száll az ég alatt,

képe lenn a tón

gyorsan átszalad.

Villám fényinél

téged látlak itt:

lengeti a szél 

hosszú fürtjeid!

(Ford.: Babits Mihály)

Nikolaus Lenau: Álmatlan éj

Álmatlan éj, a megbékélt magány

Szép ideje te vagy csupán!

Mert a harsány nap nyáját tereli:

Hívják töprengéseink berkei:

S a legszebb szirmokat férgek zabálják,

Csiráikba fojtják vagy eltiporják.

De az alvás lágy kézzel hajtja át

Partról a vízre varázs-csónakát.

S elvezérli az álom-óceán

Szélte-hosszában - részeg kapitány -:

S mi nem vagyunk magunk, mert társaságnak

A győzelmes hullámok földobálnak

Némely személyeket, tán őket éppen,

Kik belénk döftek ellenségesen,

Láttukra a szív dermed hűvösen:

A düh fagyos tőrt szúr belé kevélyen:

Ők azok, kiket szívünk már feledne,

Hogy a tőr ne menjen mélyebbre benne. -

De hullám-szitkok űznek újra minket,

Oda, hová sosem jutunk el ébren,

A múltnak titkos öbleibe visznek,

Hol ifjúságunk vár ránk, friss reményben.

S mindez mit ér? - Ébredünk, - semmivé lett

A boldogság, s fájdul minden sötét seb!

Álmatlan éj, a megbékélt magány

Szép ideje te vagy csupán!

(ford: Garai Gábor)

Nikolaus Lenau: Az eső hangja

A széles pusztát még szellő se járja,

Amerre látsz, bogáncsok sem remegnek,

Akár a kőszobor, mind úgy mered meg,

Míg nem érinti a vándor ruhája.

És az ég a föld válhatatlan párja:

Puhán és köd-szürkén egymásba estek,

Mint két barát, kik bánatot feleznek,

S megszűnik az enyém-tiéd szabálya.

S most rezdül a bogáncs, el-vissza lengve,

És az eső harsány zajjal pereg le,

Mint néma kérdés nyers válasza csattan.

Hallja a vándor, mint zuhog a zápor,

S az eső-verte bogáncs-suhogástól

Valami bú száll rá, - elmondhatatlan.

(ford: Garai Gábor)

Nikolaus Lenau: Őszi érzés

Zordan zúg a rengeteg,

csupa felleg a magasság,

szegény vándort a hideg,

vad viharok ostromolják.

Mint a szél ősz idején

zeng az erdők vadonából:

úgy fuvall a múlt felém

a boldogság ugaráról.

Megfakulva fönn remeg

még a fáknak néma lombja -

levelenként lepereg

az erdei kaptatóra:

mind sűrűbben hulldogál,

ösvényemet eltakarja.

Jobb megállni végre már,

s holtan dőlni az avarba.

(ford: Rónay György)

Nikolaus Lenau: Tavaszi pillantás

Sűrű erdőn tavaszi

hajnalóra fénye lobban,

s száll az égből valami

halk szerelmi hír titokban.

Figyel a fa, csupa láz,

szétfeszíti minden ágát,

úgy issza föl e varázs

és az élet áradását.

Virág nyílik valahol,

tiszta harmat tölti kelyhét;

örömében meghajol,

úgy áldja az ég kegyelmét.

Lombok éjén hirtelen

szíve dobban a madárnak,

elönti a szerelem,

s vágya zengő dalba árad.

S ez a boldog kikelet

nem támadt az ég szavára,

csak egy néma és meleg

sugarától gyúlt ki lángja;

mint szívemben, amelyet

bús tél tartott leigázva,

tavasz támadt a szemed

egyetlenegy sugarára.

(Rónay György fordítása) 

Nikolaus Lenau: Kettős honvágy

Szívünk kettős honvágy szorítja össze,

elérve azt a szörnyü partfokot,

hol a sír ásít, e sötét torok;

arcunk, szemünk fakul halottüresre.

Földi honvágy gyötör, mert vége lesz e

létnek, kínját-gyönyörét itthagyod;

az égi honvágy, mint a hajnalok

friss szele, hív már valahova messze.

E kettős honvágy zeng a hattyudalban;

ikerpatak a végső könnypatakban:

szelíd hiányé, rideg búcsuzásé.

Talán titokzatos énünk se más

az éles szemnek: kis sötét vonás,

metszésvonal – két szétfutó világé.

(Ford: Tandori Dezső)

Nikolaus Lenau: Pillantás a folyóba

Ha boldogságod elhagyott

és vissza sose tér már,

nézz a folyóba, nézd, ahogy

lenn hömpölyög a mély ár.

Nézd, nézd csak omló habjait,

s már gyászát nem is érzed,

bárhogy szeretted azt, amit

a szívedről letéptek.

Nézz mereven a mélybe hát,

míg megered a könnyed,

úgy nézd útját, e fátylon át,

az elfutó özönnek.

A szív sebét a feledés

majd behegeszti lágyan;

s tovasuhan a kínod és

a lelked is az árban.

(Fordította: Rónay György)

Nikolaus Lenau: Tavasz

Csordultig tölti szívemet

s a völgyet az arany meleg.

Hogy zengnek a lépteid, Isten!

Az erdő sóhajt mély gyönyörben:

virágtól részegen szakad

alá a megduzzadt patak,

a bimbók kéje szinte pattog,

madarak víg nászdala csattog,

fent arany szárnyú fellegek:

szerelmi diadalmenet!

Mindenütt szeretnék heverni,

minden madárral énekelni,

menni szeretnék és maradni,

lenyűgözötten is rohanni.

Mint édesbús vágy, perzsel az

izzó és ujjongó tavasz,

érzem ellentmondásait:

megnyugtat és nyugtalanít,

oly otthonos és békevágyó,

s oly idegen és messze járó!

A fény ezer csodás színe

lelkem tisztán ragyogja be:

dermedt örömvillám e tűz,

rés, mely isten szívébe tűz:

aztán viharzó szédület,

égbolt, mely vándorútra megy,

lidérc, mely tétovázva száll,

de bús szívünket viszi már.

Lidérc, szállok az ég után,

mely záporozva hull reám!

Ó tavasz! szívem mámora!

Tavasz! nem hagylak el soha!

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Nikolaus Lenau: A távoli kedveshez

1

Itt tépem le, idegen

 földön ezt a rózsát:

lánykám, olyan szívesen

vinném oda hozzád.

De míg hozzád eljutok,

nagy az út odáig:

ez a rózsa rég halott,

gyorsan elvirágzik.

Ne távozzék szív soha

szerelmétől messzebb,

mint a rózsát ahova

virulva vihessed:

vagy fészkéhez alomért

fülemüle száll tán,

s amíg édes dala élt

a fuvalom szárnyán.

2

Úgy hervad el a szirom,

úgy hal el az ének,

mint a rózsa arcodon,

s csengő nevetésed.

Őrült, őrült, az vagyok,

odahagytam mennyem!

Pillantásod, sóhajod

mennyit vesztegettem!

Fülemüle, rózsaszál

hozzád szítja vágyam.

Hogy borulnék, lányka, már

a karodba lágyan!

(Ford.: Rónay György)

Nikolaus Lenau: A szél hangja

Álomba hullt az erdő észrevétlen,

lombot a levegő mozdítni renyhe

s illatot sem hord, s elhallgat a csendbe

madár a fán s a béka tó vizében.

A szentjánosbogár, mint szikra, éjen

s alvókon átlibben a levelekbe

s édes álmok körtáncában kerengve

lelkem elmerül a csend gyönyörében.

De lám! hirtelen zúgás kél a fákon,

kedves álmokból vissza kell találnom,

komoly hang beszél most hozzám a csendben;

a felriadt lélek figyel a szélben,

mely mint atya szól játszó gyermekéhez,

figyelmeztet, ideje hazamennem.

(Hajnal Gábor fordítása)

Nikolaus Lenau: Téli éjszaka

1

A levegő jég és üveg,

megyek a hó ropog alattam:

gőzt fúvok, szakállam zizeg:

tovább, tovább csak szakadatlan!

Hogy hallgat az ünnepi táj!

Holdfény hull az öreg fenyőkre,

s mintha vonzaná a halál,

úgy ejti ágát mind a földre.

Dermedj át, fagy, a szívemen,

hogy dúló, vad tüze megálljon

és végre benn is csönd legyen,

mint itt az éjszakai tájon.

2

Farkas vonít a sűrűn át:

mint anyát éhes csecsemője,

felüvölti az éjszakát

s véres koncát sürgeti tőle.

A havon most őrjöngve zúg

a szél föl s alá viharozva,

talán hogy ne vacogjon úgy:

ébredj, óh szívem, vad panaszra!

Ébredjenek halottaid,

kínok sötét serege szárnyalj!

Kavarogj és tűnj tova víg

és zord északi cimboráddal!

Nikolaus Lenau: Dalok a nádasból

1

Alkonyodik odaáltal,

Pihenőre száll a nap.

Lomha füzek, lomha ággal

Tó vizébe hajlanak.

Elszakadtam kedvesemtül:

Most hullass, szem, sós vizet.

Ím' a fűz, a méla, rezdül:

Szélben a nád zúg, zizeg.

Tiszta fényed éjszakámon

Távolról is átragyog.

Így rezegnek át a nádon

A mennybéli csillagok.

2

Felleg gyűl az alkonyégen,

Keble zúgva megszakad:

Panaszos hang kél a szélben:

Csillagod, tó, hol maradt? -

Keresik a fényt a szellők,

Felborzolva a vizet...

E borongást, ezt a felhőt

Már te föl nem deríted.

3

Lopva bolygok este végig

Titkos erdőösvenyen:

Ki, a puszta nádas-érig,

S hogy velem vagy, képzelem.

S a bokor ha elsötétül,

S zúg a nádas, rezeg a tó:

Oly bús minden: enyhülésül

Sírni, sírni volna jó!

Tiszta hangod lágy zenéje

Leng körülem, azt hiszem:

S éneked a tó vizébe

Merül halkan, szelíden.

4

Esthajnal. A nap

Nyugovóra tér.

Felhős ég alatt

Nyargalász a szél.

Villámlik vadul,

Dörg irtóztatón,

Röpke fény vonul

Gyorsan át a tón.

Vészes ég alatt

Lelkem látni vél.

Hosszú hajadat

Lengeti a szél.

5

Méla holdfény lejti táncát

A tó sima tükörén,

Sápadt színű rózsaláncát

Fonva a zöld sás közé.

Túl a dombon a sötétbe

Szarvasok tekintenek:

Itt egy szárny halk libbenése,

És a nádas megremeg.

Sírva kell a földre néznem:

S képed' lelkem mélyin át

Halkan átvonulni érzem,

Mint egy csöndes estimát.

Nikolaus Lenau: Három cigány

Három cigányt láttam egyszer

öreg fűzfa alatt,

míg kocsim a poros úton

üggyel-bajjal haladt.

Egyik hegedült magában,

körötte a puszta,

a pirosló esthajnalban

húzta, egyre húzta.

Másik, pipával agyarán,

bámulta a füstöt,

nem is lehet ilyen boldog

se király, se püspök.

A harmadik lágyan aludt,

a cimbalma kint állt,

cimbalmán a szél futkosott,

szívén álom hintált.

Cifra-foltos rossz ruhája

volt itt mindahánynak,

de ők jajnak, földi bajnak

mégis fittyet hánynak.

Tőlük tudom, hogy az élet

bús torát, hogy üljük:

elfüstöljük, elalusszuk

és elhegedüljük.

Ment a kocsim, de sokáig

tekintgettem rájuk,

nézegettem sötét hajuk,

füstfogta orcájuk.

Nikolaus Lenau: Magányosság

Álltál-e már magadra hagyva, messze,

isten s egy jó szív nélkül puszta-szélben,

ádáz sorsod kezétől megsebezve,

s a dúlt kínt büszke csendben hordva mélyen?

Tűnt el minden reményed ködbe-veszve,

mint falka-hang túl egy magas hegy-élen

– melyet vadász-fül már hiába lesne

s madár, mely száll, hogy itt telet ne érjen?

Ha voltál pusztán ily vad-egyedül,

tudod: emberre oly nyűgözve hat,

hogy egy követ karolni földre dűl;

majd, mint akit magánya megvadít,

merev kövéről szökve felriad

s a szél felé lendíti karjait.

A szél nem ért, kezednek meg nem állna,

a kő halott, hideg s zord, mondj le róla,

vigaszt hiába kérsz, nem hajt a szóra,

s ha rózsát látsz is, elhagyott vagy, árva;

mert észre sem vesz, hervad nemsokára,

magára néz csupán, a sápadóra.

Tovább! tekints be sok bús utcasorba,

szemed ott is csak romlás képe várja.

Kunyhókból egy-egy arc kinéz szepegve,

aztán becsapnak ajtót, ablakot,

kunyhók bedűlnek, rémség ül szívedre.

Isten s jó szív nélkül! Az út be rémes,

hideg szél húz az utcán. Hallgatod.

Bús vagy, világ, oly bús, hogy szörnyüséges.