Böröczki Mihály: Őszi tor

Mint palettát a szétfutott színek,
a földet tarka báj teríti meg,
a félig fonnyadt-száraz hullt levél
az őszi torra pózt vált, színt cserél.

A zöld a sárga tónusába fut,
tapad-zizeg a tarka-barka út,
a nap tétován méláz szerteszét,
és fénybe mártja sugár-ecsetét.

Egy csupasz ág már megadta magát,
óvón lesi teremtőjét, a fát,
ki - bár megadón áll az ősz elé -
egy ághegyet még kedvvel döf belé.

Böröczki Mihály: Fagyöngy

Csak ült az ágon, gyöngyként megtapadva,
és ártott, gyógyított az istenadta,
hogy bűn, vagy áldás, persze azt se tudta,
csak ült a készre, mint a fák kakukkja,
s oly gyönyörűvé nőtt a zöld fa átka,
hogy rákapott a kizsákmányolásra,
a világát is maga szerint szőtte,
úgy lett szülő, mint szülőjének kölyke,
nem bánta-szánta, hogy otthona nincsen,
egy ágra alkudott a sárga a kincsen,
a gyöngyök nőttek, s ő beletörődött,
hogy télidőn is őrizi a gőgöt,
és szaporodott csöppjeiben száz szám,
és rejtezett, mint tömbjében a márvány,
mint csöngettyű, úgy lógott hangra várva,
majd elnémult, mint otthonban az árva,
s ha magja széllel elhagyta az ágat,
a verset is kibélelte magának,
két szó között az ismeretlen láng volt,
nem izzott, csupán őrülten világolt.