Heinrich Heine: Bánat

Tudod mi a bánat?
Várni valakit ki nem jön el többé.
Eljönni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot,soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet,
Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
Mással látni meg őt és utána fordulni.
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni, sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken,
Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit, csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet.
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig.
Aztán, hogy elfordulok,
Fáradt szememhez nyúlok,
S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,
De rosszul itélsz,
Nem bántam meg
Bárhogy is volt, nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé, már senki sem néz.
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám halkan
Semmiség, csupán az életem.
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!

(Fordította: Szabó Lőrinc)

Heinrich Heine: A lótuszvirág menekülne

A lótuszvirág menekülne
a nap pompája elől,
feje várakozva lecsuklik,
álmodva az éj fele dől.

A hold az udvarlója,
fényével keltegeti:
s ő ájtatos virágarcát
bízón kitakarja neki.

Virul, izzik és virágít,
s némán a magasba mered:
szerelemtől, gyötrő vágytól
sír, illatozik, remeg.

(Ford: Tandori Dezső)

Heinrich Heine: Holdezüstös hársvirágok

Holdezüstös hársvirágok

részeg illatot lehelnek,

fenn a légben és a lomb közt

fülemilék énekelnek.

Ugye, kedves, milyen jó a

hársak alján ülni, hogyha

lombjukat a telehold-fény

sugarasan átragyogja.

Nézd csak jól meg: szív alakja

van ennek a hárslevélnek,

hársfa alá a szeretők

oly szívesen azért ülnek.

De mondd, kedves, mért mosolyogsz 

messze álmok rabja képpen,

mint akinek rejtett vágyak

ébredeznek már szívében.

Ó, bevallom neked, édes,

mire vágyom: azt kívánom,

hogy bundába burkolózva

üljünk, tarka, könnyű szánon,

Szélkavarta hóviharban,

hangos csengők hangja szálljon,

úgy suhanjunk, úgy repüljünk

át a réten, át a tájon.

(Ford: Lator László)

Heinrich Heine: Ha reggel arra járok

Ha reggel arra járok

és nézem az ablakot,

megdobban a szívem, édes,

ha megpillantalak ott.

Átvillan olyankor a kérdés

éjbarna szemeden:

ki vagy te, mi bajod van,

te sápadt idegen?

Ki vagyok? Német költő.

Ezt a haza mondja, nem én.

A jobb neveket ha sorolják,

a sorban elől az enyém.

Mi bajom? Ó, galambom,

sok német sorsa kemény.

Nagy kínjaikat ha sorolják,

a sorban elől az enyém.

(ford: Nadányi Zoltán)

Heinrich Heine: Napok, órák, ezredévek

Napok, órák, ezredévek

csigalassan mendegélnek:

szürke szörnycsigák csapatja

hosszú szarvát nyújtogatja.

Néha aranyszínű, drága

sugár hull a pusztaságba,

a köd sűrű tengerébe,

mint kedvesem szeme fénye.

Csak egy pillanatra villan

az öröm, és már elillan,

s én maradok, visszanyomva

irgalmatlan nyomoromba.

(ford: Kálnoky László)

Heinrich Heine: Az éj esős, viharzó

Az éj esős, viharzó,

az ég csillagtalan:

zúgó fák közt az erdőt

járom némán s magam.

Fény tűz ki a messzi, magányos

vadászlak ablakán:

csak oda ne most, a világ ott

éppen elég pogány!

Bőrkarszékében hátra

dől a vak nagymama,

szobormerev és ijesztő,

s nincs egyetlen szava.

Fel-alá dühöng az erdész

káromkodó fia,

flintáját vágja a falhoz

s csak úgy zeng gúnykacaja.

A szép lány fon: a len omló

könnyétől harmatos:

apjuk kutyája szükölve

simul a lábaihoz.

(Ford: Szabó Lőrinc)

Heinrich Heine: Okos csillagok

Lenn áll a virág, eléri a láb,

legtöbbet el is tiporja:

reája lép, s ha csúnya, ha szép,

durván tapossa porba.

A gyöngy pihen vize mélyiben:

de az ember megtalálja:

lyukasra tűzi s igába fűzi,

selyemzsinór-igába.

Hanem az aranyos szép csillag okos:

silány földünktől távol,

mennyboltja alól, leszögezve jól

a csillag örökre világol.

(Babits Mihály fordítása)

Heinrich Heine: Lazarushoz

Már látom, hogy a homokóra

Fösvény fövenye lepereg,

Én asszonyom, ki angyalom vagy,

Jön a halál és én megyek.

Kegyetlenül kitép kezemből,

Itt nem segít ellenkezés,

A lelket tépi ki a testből

S a szegény lélek belevész.

Kikergeti a régi házbul,

Hol oly örömmel lenne még,

Hová megyek? - remegve kábul

És nem találja a helyét.

Ezen már én úgysem segítek,

Akárhogy jajveszéklek is,

A férfi és nő, lélek és test

El kell, hogy váljon végre is...

(Juhász Gyula fordítása)

Heinrich Heine: Mesék mesélnek róla

Mesék mesélnek róla,

mintha kéz intene:

tündérországról szól a

csengő-bongó zene:

hol nagy virágkelyhekre

hull arany alkonyat

s egymást nézik epedve

a virág-párok ott: -

Hol fák is szólni tudnak,

s kórusban zengenek,

kristályforrások futnak,

s muzsikát öntenek: -

Soha nem hallott ének

zsong ott a fák alatt,

s szédít, mint édes méreg,

az édes kábulat.

E messzi honba vágyom,

örülne ott szívem,

a kín lehullana lágyan,

nem fájna semmi sem.

Álmomban sokszor látom

e gyönyört, de a nap,

a reggel kél, s az álom

szétfoszlik, mint a hab.

Heinrich Heine: Az est szaporázza léptét

Az est szaporázza léptét,

a tengert köd fedi:

titkosan zúg a mélység,

kelnek tajtékai.

A vizitündér kél a habokban,

kilép, s mellém települ:

fehérlő melle kibuggyan:

hab-lepte fövenyre terül.

Magához ölel, szorongat,

sajgás hasít belém:-

"Nem lesz ez túlzás, mondd csak,

szép vizitünemény?"

"Szorongatlak, ölellek,

már el sem eresztelek:

melegítsen a tested, a lelked,

az esték oly hidegek."

Elsápad a hold, nyoma van csak,

magas felhők közepén:

"Szemed nedvesebb s zavartabb,

szép vizitünemény!"

"Nem nedvesebb s zavartabb

a szemem: nedves, zavart:

kiszállva, a felkavart hab

sós cseppje belemart."

Vijjog panaszos sirályhad,

víz dördül szirt kövén.

"Szíved egyre vadabbul vágtat,

szép vizitünemény!"

"Szívem egyre vadabbul vágtat,

vágtája egyre vadabb,

mert nincs rá szó, hogy imádlak,

szépséges emberalak!"

Heinrich Heine: Szürke éj a tengeren

Szürke éj a tengeren: fény

gyúl az apró csillagokban.

Néha elbődül a hullám,

zengve hosszan, vontatottan.

Észak öreg szele és a

vizek tánca sose fárad:

mint orgona sípja, ugrál,

mint orgona sípja, árad.

Félpogány és félkeresztény

ez a játék, ez az ének,

fel-felcsap az égig: örvend

a csillagok örömének.

És a csillagözön egyre

növekedve és kövéren

nap-seregként vagy gyönyörben

rajzik-izzik a nagy égen.

Őrült dalaik a lenti

zeneörvénybe kavarják:

nap-csalogányok köröznek:

zeng a tündöklő magasság.

S tenger és ég csattog és zúg,

együtt viharzik a széllel,

s érzem, szívem hogy telik meg

óriások gyönyörével.

Heinrich Heine: Vallomás

Szürkülve szállott le az este,

vadabbul harsant az ár,

és én ott ültem, és a habok

fehér táncát néztem a parton.

És belsőm felduzzadt, mint a tenger,

és sóvárogva, mély honvágy fogott el,

te nyájas kép, utánad,

ki mindenütt körüllebegsz,

s engem hívsz mindenütt,

mindenütt, mindenütt,

a szélzizegésben, a tengerzúgásban

és ennen keblemnek sóhajában.

Könnyű náddal írtam a homokba:

"Ágnes szeretlek!"

De a gonosz hullámok átzúdultak

az édes vallomás fölött,

s letörölték egészen.

Törékeny nád, szétporló homok,

illanó hullám, már nem bízom bennetek!

Az éj komorabb lesz, vadabb a szívem,

és a norvég erdőből erőteli kézzel

kirántom a legmagasabb fenyőfát

és belemártom

az Etna izzó torkába, és evvel a

tűzitatta, óriási tollal

írom rá a sötét mennyboltozatra:

"Ágnes szeretlek!"

Minden éjszaka ott lobog ezután

fönn, örökké a lángoló írás,

és az eljövendő unokák sora

ujjongva olvassa majd az égi szókat:

"Ágnes szeretlek!"

Heinrich Heine: A dal szárnyára veszlek

A dal szárnyára veszlek,

s elviszlek, kedvesem,

a Gangesz-parton a legszebb

ligetbe röpülsz velem.

Ott szelíd holdsugárban

virágzó kert susog.

Rád, nővérükre várnak

a lenge lótuszok.

Ibolyák enyelegnek halkan,

fenn csillag gyúl magosan.

Mese csordul a rózsák ajkán,

rejtelmesen, illatosan.

A gazellák rád függesztve

szemüket, néznek komolyan,

és hallod, amint messze

morajlik a szent folyam.

Leheverünk a gyepre,

hol pálmák árnya ring,

s álmodjuk mindörökre

szerelmes álmaink.

Henrich Heine: Ha van hozzá jó szemed

Ha van hozzá jó szemed,

és a dalaimba nézel,

szép fiatal hölgyikét látsz

andalogni ott le és fel.

Ha van hozzá jó füled,

sóhaját is hallod ennek,

kacaját, dalát, s e hangok,

jaj neked, szívedre mennek.

Mert úgy fon be téged ő,

ahogy engem: szóval, szemmel.

Tavaszlázban bódorogsz majd

zöld erdőn, szerelmes ember.

Heinrich Heine: A titok

Nem sóhajtunk, könnyünk se csordul,

mosolygunk, mi több, nevetünk!

Nem árulkodik a titokról

keserű ráncunk, tört szemünk.

Némán vergődve ott hever lenn

a lelkünk véres mélyein.

S ha vadul tombol is szívünkben,

szánkat görcsbe rántja a kín.

Kérdezd bölcsőn a csecsemőket,

kérdezd sírban a tetemet,

talán ők felfedik előtted,

mit sosem mondtam el neked.

Heinrich Heine: Ha két szemedet láthatom…

Ha két szemedet láthatom,

Oly messze minden fájdalom!

Ha csókolom az ajkadat,

A testem-lelkem oly szabad!

Fejem kebledre fektetem:

Az üdvösség vár kebleden.

Da jaj, ha súgod, hogy szeretsz,

Sírás fog torkon s nem ereszt.

Heinrich Heine: Mint egy virág, olyan vagy...

Mint egy virág, olyan vagy,

oly tiszta, szép, szelíd.

Elnézlek és szívemre

bánat ereszkedik.

Kezem fejedre téve

kérném az ég kegyét:

maradnál mindörökké

ily tiszta, szende, szép.

Heinrich Heine: Lorelei

Nem tudom, mit jelentsen,

oly szomorú vagyok;

egy régi mese mindig

fejemben kavarog.

Hűvös van és homály száll,

a Rajna hömpölyög,

a hegyet körbe fényli

alkony-sugarú köd.

A magas bíbor csúcson

ül a gyönyörű lány,

ékszere sziporkázik,

és arca halovány.

Fésüli arany fürtjét,

és úgy dalol, dalol -

különös, édes dallam

fáj, sajog valahol.

A hajós szívét fogja,

mit fájdalom facsart,

csak néz, néz a magasba -

...Csattan a sziklapart.

Csónakát hideg hullám

nyeli a mélybe le. -

Szép Lorelei a gyilkos,

és bűvös éneke.

Heinrich Heine: Szívemben mindig lesz egy hely ...

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek

Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett

És csak az maradsz,

Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,

S én hagytam, hogy menj csak el

Hiába lett volna minden,

Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,

De mögé ,már senki sem néz,

Játszani a közönyös embert,

Most látom csak mily nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki

Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!

Egy pillanatra zavarba jönnék,

S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagy sokára mondanám halkan

Semmiség, csupán az életem,

S nem venné észre rajtam senki sem,

Hogy könnyes lett a szemem!