Ábrányi Emil: Él a magyar...

 Fessétek bár sötétre a jövőt,
Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,
Beszéljetek közelgő, hosszu gyászról,
Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról:
Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!
Szentűl hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Többet ki küzdött és ki szenvedett?
Hiszen vértenger, temető a mult!
Vetettek rá halálos szolgaságot,
Irtották szörnyen… ámde a levágott
Törzsek helyén még szebb erdő virult.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Ki a saját pártos dühét kiállta,
Annak nem árthat többé idegen!
Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!
S csak arra szolgált minden veresége,
Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Szükség van arra nemzetem, hogy élj!
Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,
Van egy erényed, mely fényt vet te rád,
S melyért az Isten mindent megbocsát –
Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Ha minden nemzet fásultan lemond,
S a szent rajongás mindenütt kiég,
S a büszke jognak minden vára megdől:
A te szabadság-szerető szivedtől
Új lángra gyúlad Európa még!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar örökre élni fog!
Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,
Ki trónusán bírói széket űl!
És hogyha minden búra, bajra válik,
Romok között is hirdetem halálig,
Erős, nagy hittel, rendületlenűl:
Legyen bár sorsunk még oly mostoha,
Él a magyar s nem veszhet el soha!

Ábrányi Emil: Veled örökké

Veled örökké! Ó mi szép,

Mily édes lesz az élet!

E nagy világban, kedvesem,

Együtt bolyongni véled!

A vándort csillag vezeti,

Mosolygó szemed engem.

Felhő takarhat csillagot,

De a te szemedet nem!

E tiszta ég el nem borul,

Meg nem törik sugára,

Csak néha ejt szent harmatot

A mások bánatára.

Pacsirta-hangod dallama

Ébreszt föl kora reggel, -

És éjjel, mint a csalogány,

Elringatsz énekeddel.

Megyünk ki a mezőre és

Apró virágit szedjük...

S mindazt, mi gőg és hiúság,

Szívünkből kinevetjük.

De hogyha jő egy védtelen,

Az vendég lesz minálunk.

Enyhítni szomját, üdítő

Forrás-vizet kínálunk.

Járunk-kelünk a földön át

Mint két eltévedt gyermek,

Míg értünk küldött angyalok

Végtére majd föllelnek.

Akkor, szerelmem, elmegyünk

A kedves angyalokkal,

Egy földön kezdett, végtelen,

Örökbe játszó csókkal!

Ábrányi Emil: A legkedvesebbek

Annyi szirma nincsen a virágnak,

Annyi gyöngye nincsen a világnak,

Mint ahányszor nevedet megáldom,

Viruló virágom,

Édes birodalmam, ragyogó világom!

Emberek közt elhagyatva álltam,

Egy nyájas szót, annyit sem találtam;

Kezet akkor nyújtottál te nékem,

Drága kedvességem,

Szép, magányos csillag gyászos, komor égen!

És azóta hű társam te voltál,

Dús lelkeddel én hozzám hajoltál,

Életemnek hajnalává lettél;

Szépet szebbé tettél,

Örömöt fokoztál, rosszat elfeledtél.

Csak nálad van hűség, állandóság,

Te nemes szív, te igazi jóság!

Ó de könnyü irgalmasnak lenned,

Mást is jóvá tenned,

Hiszen egy őrangyal lakozik te benned!

Szíved csak az én szivemre vágyott,

És az volt az összes hiuságod,

Hogy megőrizd boldog pillantásom, -

Hogy a mindig máson

Rágódó irigység: mosolyogni lásson!

Nem tudnálak meghálálni téged,

Hogyha folyvást áldanám hűséged,

Hogyha versem csak terólad szólna,

Csak téged dalolna,

Minden kicsi percem egy imádság volna.

Ábrányi Emil: Rebellis koldus dala

Királyok, királyok, tündöklő királyok,

A kiket a világ trónusain látok,

Nem vagytok másoknál se jobbak, se szebbek,

Csak hatalmasabbak s tán szívtelenebbek.

Botos, ebes pásztor kel a birka nyájnak

De nem kell a szabad, a művelt polgárnak,

Annak a becsület egyedüli féke,

Nem gyarló halandók ráfogott felsége.

Az a maga ura, a maga iránya,

A ki rosszat nem tesz, mert az embert szánja,

A kitől távol áll a bűn és a gazság,

Mert vallása lelke, hite az igazság.

Jól van, helyesen van, ingyen is megértem,

Hogy elől ragyogjon a valódi érdem,

De mikor köztetek annyi gyenge, rossz van,

Mégis csak ti ültök a fénylő magosban.

Pedig hogyha érdem és nem véletlenség

Szabná ki az osztályt: hol lenne a fenség?

Kevesen volnátok istenek e földön,

Véletek vón tömve pincze, fegyház, börtön.

A ki most legelső, lenne legutolsó,

Minden bárgyu mondat, minden dadogott szó

Nem hozná a népek millióit lázba,

Nem röpítné sürgöny szerte a világba.

Ti kuczorganátok az előszobákban,

Titeket lökdösne minden inas bátran,

És ha gondolnátok néha nagyot, szépet,

Közönytől, nyomortól hej! ti véreznétek.

Ha ti nem volnátok, egyszerűbbek volnánk,

Többször lelkesednénk, ritkábban hajolnánk,

Nem feszítne köztünk annyi szemtelen gőg,

Egymást igazabban, bensőbben szeretnők.

De a míg ti lesztek, addig mint az átok

Egy czifra hazugság rontja a világot:

Bölcsek éhen halnak és a hitvány pára

Fölkent homlokkal lép országok csúcsára.

Ábrányi Emil: Könyv

Ma sok reményed csalfán tűnni látod: 

A könyv veled van, mint igaz barátod. 

Ha eldobod, rátiprasz szívtelen, 

Nem duzzog: hívjad s mindjárt ott terem. 

Menj bármily messze, ő is megy veled, 

Mert minden sértést megbocsát, feled. 

Szerencséd elhagy? Sorsod Mostoha? 

A könyv nem pártol el tőled soha! 

Ha fáj a szíved: lágyan hinti rád 

A költészetnek égi balzsamát. 

Szép kincseit elhozza néked sorban, 

S gazdaggá tesz a legnagyobb nyomorban! 

Ábrányi Emil: Oly szép, mikor…

Oly szép, mikor bús, hosszú éjszakára

A láthatárt új hajnal fogja át.

Pirul az ég s az ébredő, setét föld

Boldog sejtésben sírja harmatát.

Mikor rám néztél, mélyen elpirultál,

Míg szép fejed szelíden meghajolt.

Ó kedvesem! E bűbájos pirosság

Kezdődő üdvöm hajnalpírja volt!

Ha gondolok rá, nedvesül az arcom.

Halk permetegként hull a könny oda.

Ne félj! E könny itt hajnalodni kezdő

Boldogságomnak csendes harmata.

Ábrányi Emil: Kit szeretek?

A gyöngéd lelkű asszonyt,

csak azt tudom szeretni!

A tiszta lelkű asszonyt,

a hűségére büszkét,

akit pirulni késztet

a szép, nemes szemérem,

bár nem tapasztalatlan:

csak azt tudom szeretni!

Csak azt tudom szeretni,

aki hibámat látja,

és mégis megbocsátja,

szelíden megbocsátja.

Csak azt tudom szeretni!

A gyöngéd női lelket.

Az irgalomra hajlót,

a bájosan türelmest,

a nyájasan mosolygót,

a bajban is vidámat:

csak azt tudom szeretni!

Ábrányi Emil: Ne sértsd meg

Ne sértsd meg azt, akit szeretsz!

Egy durva szó elég,

Hogy elborítsd, hogy gyászba ejtsd

Szerelme szép egét!...

Borult ég újra földerül,

Hint még szebb sugarat...

Ez gyöngédebb ég: itt a folt

Örökké megmarad!

Egy szó elég!... És hunyni kezd

A régi, tiszta fény.

Mélyebb sebet vág, mint a tőr,

A nő nemes szívén!...

Átérzi lelked bánatát,

Vidáman hal meg érted, -

De bús kétségben csügged el,

Ha egy rossz szóval sérted!

Ne félj! Nem hal meg a madár

Ha szárnyait megtörték.

A pillangó tovább röpül,

Bár fényporát letörléd.

Tovább él a szerelem is

Mert mindennél nagyobb, -

De többé nem száll ég felé,

És többé nem ragyog!...

Ábrányi Emil: Féltett boldogság

Boldogságommal nem dicsekszem,

bár ajkamon csaknem kitör.

Ó, hányan vannak a világon,

kiket nehéz bánat gyötör…

Szegények, ennyi boldogságot látva

önsorsukat fájóbban érzenék.

Elhallgatok. S csak titkon mondok áldást,

hogy társamul téged adott az ég!

A sors irigy a boldogokra,

gyötörni őket lesbe áll,

s én üdvömet féltőbben óvom,

mint gyönge fészkét a madár.

Nem! Mit se vallok! Szótlan hordja titkát,

hallgatva őrzi kincsét e kebel.

Olyan a lelkem, mint a tenger árja:

legnémább ott, hol gyöngyét rejti el!