Eino Leino: Sírvers

Nyugtalan a hullám és habja beszédes.

Csak a tenger a nagy, a tenger fenséges.

Aludjál, hullám, a tenger ölén!

Jön a szél...szárnyat ád a levélnek.

Boldog, ha a völgybe békével elérhet.

Aludjál, levél, a völgynek ölén!

Hamvad a csillag, ha a nap felkelt.

Nem húnyt el örökre, ki az életből elment.

Aludjál, csillag, a nappal ölén!

(Ford: Túrmezei Erzsébet)

Eino Leino: Néma erdőn rovom az ösvényt

Néma erdőn rovom az ösvényt

elgondolkodva, nyár időtt,

s míg boldogság boltozza keblem,

máris a dalnak, dalomnak szárnya nőtt.

A parkban ott, a hegy tövében

bennem idegen íz fakadt,

s itt oly enyhe, csodálatos

a zöldellő lomb alatt.

A szerencse kedvel, ezt tudom csak,

s ez egyebeket is igér,

s hogy a park szerelmet sarjaszt,

s a meggy illata megigéz!

(fordította: Kőháti Zsolt)

Eino Leino: Úgy lépsz, mintha virágokon járnál

Úgy lépsz, mintha

virágokon járnál,

úgy lengsz, mintha

dalok szárnyán szállnál,

Nem is merlek nézni,

csak titokban,

lelkem tőled mégis

lángra lobban.

Míg szívemben

virágzik az élet,

míg ajkamon zeng,

szárnyal az ének:

szüntelenül

virágokon járhatsz,

szüntelenül

dalok szárnyán szállhatsz.

Eino Leino: Őszi hangulat

Itt hagytál, s hidd el, ez így jó,

legkedvesebb barátom.

Ám ifjui lángja szívednek

a szívemben él parázslón.

Az országúton, lám csak, a hóból

fölnyújtózott egy árva virág.

Sápadt virágom, mire is vártál?

Már nincs idő nőni tovább.

Ezer érzelem suhant át rajtam,

s eszembe ötlött a gondolat:

virág virult az utamon - s hervadt,

s elhánytam, mint lucskos havat.

Eino Leino: Éji dal

Mondd, mikor pirkad az a reggel,

amelyen könnyen ébredek?

Mondd, mikor száll le az az alkony

amely majd vígan eltemet?

Mondd csak, tudod, mikor jön

a karácsony, és a gyertyák?

Mondd, mire kihuny fényük

visszatérnek a szellemek?

Ne félj! Nem sírok. Éveken át

de sok álmot láttam pedig.

És hittem is szép álmaimnak

és mégsem sírtam évekig.

És újban hittem, mikor láttam,

hogy egy-egy álmom messze hagy,

de álmaimnak legszebb álma

te voltál – s a végső te vagy.

Eino Leino: Nyáresti dal

 Nyári este lágy fuvalma

rezdül: sóhajt a hegy alja,

fenyőerdő ösvényére

pereg a hold ezüst fénye.

Hajladoz a fenyő csendbe,

felkiált egy kakukk csengve,

megy a vándor, alszik gondja,

hull a holdfény a vadonra.

Eino Leino: Nocturne

Fülemüle csattog az ág-hegyén,

kalászok fölött ég a telihold.

A nyári éj boldogsága enyém -

irtásföld füstje lengő, szürke folt.

Nincs bennem öröm, bánat, se kétség;

hozzátok el zöld erdők sötétjét,

felhők pírját, búcsúzó nap fényét,

széljárta hegyek szunnyadó kékjét,

vizek árnyait, zsálya illatát:

ezekből szövöm szívem dalát.

Drága lány, édes, mint nyári széna,

szívem vágya, csöndje, - ez a dal tiéd.

Te vagy hitem. Nélküled a dal néma, -

te, tölgyfalombok zöldje, büszke, szép.

Lidércfény már nem csábítja lelkem,

a Varázshegy aranyát megleltem;

köröttem az életkör szűkebb lesz,

áll az idő, a szélkakas csendes;

út előttem, engem vár vigyázva,

ez visz majd az ismeretlen házba.

Eino Leino: Szeretlek

Benned szikrázó halmazban hever 

sosem sejtett világok ritka kincse, 

kincs, mit szomjas kezem nem érhet el, 

s azt sem hagyod, hogy szemem megtekintse. 

Vagy csak káprázat ez? S tán nyoma sincs e 

kincsnek, amivel fennen kérkedel... 

Valaki rám fellegtrónusról int le, 

kit én emeltem csak az égbe fel - 

S hiába tettem, hisz nincs egy rövid 

pillanat, mely közönyödben megingat. 

Rejtélyes ujjak szorgosan szövik 

életünk sötét s arany szálait. 

Mosolygunk, míg az álom karja ringat 

s felrettenünk, siratva álmainkat.