Rainer Maria Rilke: A párduc

Szeme a rácsok futásába veszve
úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát.
Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne
s ezer rács mögött nem lenne világ.

Puha lépte acéllá tömörűl
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körűl,
melyben egy ájúlt, nagy akarat áll.

Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér - és ott megszünik.

(Ford:Szabó Lőrinc)

Rainer Maria Rilke: Magány

A magány olyan, mint a zápor.
Az alkonyattal kél az óceánból;
a síkságról, mit titkon tár a távol,
az égre tér, amely övé, övé.
S az égből hull a városok fölé.
A korcs órán esőzik, enyhe permet,
mikor az utca pirkadatba vált át,
s mikor a test, amely semmit se lelt meg,
csalódva, bánva messzehagyja párját;
s mikor, kik egymást gyűlölik s utálják,
egy-ágyban, együtt, egy-párnán alusznak:

a magánnyal a hűs folyók elúsznak ...

(Ford: Nemes Nagy Ágnes)

R. M. Rilke: Vihar

Ha vágtat a felleg az éjbe mogorván
s az orkán
bút tornyoz a gyászbahaló egek ormán,
elfödve a földet egészen -:

érezlek, hejtman, messze téged,
(kit vágy tüze éget,
hogy hősi néped
az égbe vezesd.)
Vízszintes tarkód érzem akkor,
Mazeppa.

Gőzölve rohan velem a paripám,
hátára kötözve az éj fenyeget,
eltűnik a föld, a világ, a vidám,
s csak őt tudom én, a hatalmas eget.

Fölöttem villámcsóva ég
s úgy fekszem alatta épp,
mint lenn a vidék;
szemem nyitott, akárcsak a tó,
és benne látható
az ég.

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Rainer Maria Rilke: A szökőkutakról

Nem tudtam ennyit a szökőkutakról,
e képtelen üvegfákról sosem.
Szólhatnék róluk, mint a könnypatakról,
amit nagy álmoktól megszállva egykor
ontottam, majd feledtem bűnösen.
 
Feledtem hát, kezét mint nyújtja gyakran
az ég sokaknak, gondban, zűrzavarban?
Páratlan nagyszerűt tán sohse láttam
az ősi park kaptatóján, a halkan,
reményhozón közelgő alkonyatban,
az idegen lányok sápadt dalában,
amely már túlcsordult a dallamon,
s valóvá változott, hogy szabadon
tükröződjék a tág szemű tavakban?
 
Mi a szökőkutakkal összekapcsol,
föl kell idéznem emlékeimet,
s a leborulás súlyát érzem akkor,
amelyben viszontláttam a vizet:
s tudok ágakról, melyek földre néztek,
hangokról, melyek apró lánggal égtek,
tavakról, mik balgán a partszegélynek
vonalát szajkózták, s görbék maradtak,
esti égboltokról, melyek nyugatnak
üszkös erdőitől eltávolodtak,
s másképp domborultak és alkonyodtak,
mintha csalódtak volna a világban…
 
Feledtem hát, hogy megkövült magányban
él a csillag, s szomszédjához mogorva?
Hogy a világok csak a zokogásban
társak a térben? – Tán az égnek orma
miénk, ott élünk más létekbe fonva,
s fölnéznek este ránk. Talán gyakorta
dicsérnek minket költőik, s fohászok
szállnak felénk. Tán ismeretlen átkok
célpontja vagyunk, melyek sohse fognak,
szomszédai egy istennek, akit
szintünkön vélnek, míg árván zokognak,
kiben hisznek, s kiből kijózanodnak,
s képmása annak, ha lámpásaik
őt kutatják, s tűnő, hatástalan
fényük szórakozott arcunkon átsuhan…
 
(Kálnoky László fordítása)

R. M. Rilke: Iniciálé

Oszd a szépséget, pazarold,
szótlanul, számolatlan.
Hallgatsz, megszólít: Nézd, vagyok.
S végül mindenből rádragyog,
ezernyi árnyalatban.

(Kányádi Sándor fordítása)

 

R. M. Rilke : Csak ámulj és fülelj, éld csöndedet

Csak ámulj és fülelj, éld csöndedet,

mélyes mély életem, te;

mit akar a tőled, ah, értsd a szelet,

mire a nyír remegne.

Szól hallgatás hozzád, ne láss,

ne hallj, hagyd érzékeidet.

Add magad, engedj - s minden suhanás

ringat majd, úgy szeret.

S akkor, lelkem, terülj, kiterülj,

hogy élned sikerüljön,

áradj szét ünnepi öltözetül

mindenen itt eme földön.

(Tandori Dezső fordítása)

Rainer Maria Rilke: Az életem táguló körökben ...

Az életem táguló körökben élem,

a dolgokon túlra törőn.

A legvégsőt talán soha el nem érem,

de ráadom minden erőm.

Isten az Őstorony, körötte folyton

kerengek századok százaival.

S még nem tudom, mi vagyok: szélvihar, sólyom,

vagy egy hatalmas dal.

 (ford: Farkasfalvy Dénes)

Rainer Maria Rilke: Csak száj vagyunk

Csak száj vagyunk. Ki zeng a messze szívvel, 

mely ott dereng minden dolgok közén? 

Nagy lüktetése bennünk hull szerény 

ütésekre. Fájdalma túl nagy ívvel 

hajol felénk, az ujjongása szintúgy.

Ezért, hogy mindig újra eltaszítjuk, 

s csak száj vagyunk. De a nagy dobbanás 

titkon betör, s ott van egyszerre nálunk, 

és felkiáltunk – 

és lét vagyunk és arc és változás.

(Tandori Dezső fordítása)

Rainer Maria Rilke: A szomszéd

Bús hegedű, mért jársz utánam?

Hány messzi város magányában

faggatták éjem éjszakáid?

Százan zenélnek? Csak egy játszik?

Vannak tán minden nagyvárosban

kik nélküled régóta már

folyókba vesztek volna holtan?

S miért, hogy ez mindig rám talál?

Mért vagyok mindig szomszédja azoknak,

kik téged tépnek és zenélnek,

és búsan zengik: minden dolognak

terhénél terhesebb az élet?

(Farkasfalvy Dénes fordítása)

R. M. Rilke: Köszöntő

Akárki vagy: esténként lépj elő

szobádból, hol mindent megért az agy;

túlról házad a messzeségbe nő:

akárki vagy.

Alig hagyja el megfáradt szemed

az otthonod elhasznált küszöbét,

fekete fát emel képzeleted:

magában áll és háttere az ég.

S világot alkottál. És óriás,

akár a szó, amely a csöndben érett.

S akaratod amint tudtára ébred,

elválik szemedtől a látomás...

(Ford:Garai Gábor)

Rainer Maria Rilke: Vihar

Ha vágtat a felleg az éjbe mogorván

s az orkán

bút tornyoz a gyászba haló egek ormán,

elfödve a földet egészen -

érezlek, hejtman, messze téged,

(kit vágy tüze éget,

hogy hősi néped

az égbe vezesd.)

Vízszintes tarkód érzem akkor,

Mazeppa.

Gőzölve rohan velem a paripám,

hátára kötözve az éj fenyeget,

eltűnik a föld, a világ, a vidám,

s csak őt tudom én, a hatalmas eget.

Fölöttem villámcsóva ég

s úgy fekszem alatta épp,

mint lenn a vidék;

szemem nyitott, akárcsak a tó,

és benne látható

az ég.

(ford: Kosztolányi Dezső)

Rainer Maria Rilke: Körhinta

Tetejével s árnyékával együtt 

Forog egy kis kerék, és körbe 

Színes lovak állnak tündökölve, 

De ki nem siet, azt lassan elfelejtjük. 

Bár némelyikük kocsihoz van kötve, 

Azért bátrak ők, harapják kengyelük, 

Egy nagy vörös oroszlán megy velük 

És egy elefánt is látszik a tükörben. 

Köztük szarvas, mintha erdőben ügetne 

Csakhogy nyerget hord és rajta 

Egy kis kékruhás lány van odakötve. 

Az oroszlánon sápadt fiúcska szárnyal, 

Két kezét a félsz feszíti görcsbe 

Míg fintorog az állat rémítő pofával. 

És egy elefánt is látszik a tükörben. 

És egyre gyorsul mert tudja itt a vége, 

És pörög-forog mindig céltalan, 

Vörös, zöld és szürke keveréke 

Bár némelyiknek gyermekarca van. 

És néha nevetés sodródik a szélben, 

Egy igazi, mely felragyog és illan 

E vakító és szédítő egészben.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Rainer Maria Rilke: Midőn mint szárnyveréstől

    Midőn mint szárnyveréstől reszket,

      remeg a langyos alkonyat,

      szeretnék menni egyre messzebb,

      egész a völgyig, mely alatt

      a magány bíborába rejtett

      vágy táruló kertként fogad.

      Talán ott megtalállak téged.

      S e vágyakkal gyötrő sebet

      beköti félénk igyekvésed.

      Zöld mélységekbe húz kezed,

      míg vándorbotomon fehéret

      nyitnak a lobbanó szelek.

  

      (Fodor András fordítása)

Rainer Maria Rilke: Orfeus-szonett

Tavasz van újra. A föld, mint a gyermek,

aki verset tud, költeményt, olyan.

Azért, amit lassan fejébe vertek,

most átveszi jutalmát komolyan.

Szigoru volt a tanítója. Kérdezd,

milyen az agg fehér szakálla, nos,

mondd meg, hogy hívják a zöldet, a kéket:

mind tudja ő, úgy, hogy csodálatos!

A szünidős föld játszik a sikító

kisgyermekekkel. Megfogunk mi végre,

víg föld, s elcsípi őt egy kis bohó.

Mindazt, mire oktatta a tanító

s nyomtatva van lenn törzsbe és gyökérbe,

nekünk dalolja ki a földgolyó!

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Rainer Maria Rilke: Altató

Hogyha elvesztlek, no mondd,

tudsz-e úgy aludni többet,

hogy ne susogjak majd fölötted,

mint a széles hársfalomb?

Hogy ne lesselek s a szavam

rá ne simuljon, mint a pilla,

kebleidre, a karjaidra,

és a szádra álmosan.

Hogy ne zárjalak le majd,

önmagadnak adva téged,

mint egy kertet, ahol temérdek

csillag-ánizs, mézfü hajt.

(Radnóti Miklós fordítása)

Rainer Maria Rilke: A Nap lenyugszik

A nap lenyugszik lágyan.

Bolyongok éberen.

A virrasztó magányban

kis csillag jár velem.

Szeme pillásan ég fenn,

ragyogva néz felém,

oly árva ott az égen,

akár a földön én.

(Fodor András fordítása)

Rainer Maria Rilke: A szerelmes lány

Így igaz, vágyom utánad. Ejtem,

elvesztem kezemből önmagam,

nem remélve, hogy tagadni merjem,

azt, mi tőled árad rezzenetlen,

és komoly, merő, rokontalan.

... rég: ó, mily Egy voltam, semmi engem

el nem árult és nem szólított,

mint a kőé, olyan volt a csendem,

mely fölött a forrás átcsobog.

Ám e lassú, párhetes tavaszban

engemet a néma, öntudatlan

évről most letörtek könnyedén.

Összezárva, langyos, árva létem

most valaki tartja a kezében,

s nem tudja, tegnap mi voltam én.

( Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Rainer Maria Rilke: Áhítat

Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak, 

tömd be fülem: én hallom hangtalan szád, 

lábatlanul is elkúszom utánad, 

és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád. 

Törd le karom és megragadlak én, 

szívemmel, mint egy kézzel tartalak, 

fogd le szívem, agyam dobog hibátlan, 

s ha lángod agyvelőmbe csap, 

viszlek tovább, vérem zuhatagában. 

Rainer Maria Rilke: A csend

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem –

hallod-e: zúg…

Ugye, a magányost, bármije rebben,

figyelik a dolgok: hogy mire jut?

Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,

zaj ez is, mire megközelít.

Hallod-e, kedves, újra kinyitnám…

… de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak – a selymes csendben

ott van a lenyomata; örökre látszik

a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,

a messzeség feszülő függönyén.

Ahogy én lélegzem, kelnek-tűnnek

a csillagok.

Ajkamra illatok itala árad,

és távol angyalok karának

csuklói derengenek felém.

De akire gondolok:

Téged nem látlak.

Rainer Maria Rilke: Szerelmes dal

Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen

a te lelkedhez? Mint emeljem innen

más dolgokhoz fölötted, észrevétlen?

Jaj, csak lehetne a homályba vinnem,

rég elveszett magányba, a sötétben,

hol elhagyottan néma-tompa csend ül

s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.

De az, ami megérint téged, engem,

már egybefog veled s titkom kizengem,

a két iker húr egy hangot fuval.

Milyen hangszerre vonták szíveinket?

S milyen játékos tart kezébe minket?

Ó, égi dal.