Jovan Dučić: Női arckép

Az éjszaka ködlött, mikor őt szerettem,
halódtak a kertben a kései rózsák,
zokogtak a habok az őszi erekben,
s méla őrület volt a földi valóság.
 
Ifjúságom édes rózsakoszorúját
a porba vetettem, megöltem a vágyat,
lelkemre suhant a néma szomorúság,
mint a beteg holdfény, oly szomorú, bágyadt.
 
Oly szomorú, bágyadt, mint dőlt székesegyház,
hol a bús falakon a nyirkos lég bejő,
rozoga ablakot csunya fergeteg ráz,
s fütyül a réseken az őszi levegő.
 
Mint síró muzsika, a hangja oly szép volt,
az ősz huga volt ő, mert sokat hallgatott,
a lelke búcsúcsók, tisztafehér égbolt,
s szomorú, szomorú, mint egy szelíd-halott.
 
A csókja hideg-bús, akárcsak a márvány,
olyan hideg és bús és a haja szőke,
illata reszketett édesen és árván,
mint haló rózsáé az őszi időbe.
 
Azóta riadva kelek néha reggel,
az álom is ólom, napfénybe se látok,
ólomtakaróba, gúzsba ébredek fel,
szemem csupa könnyű, szemem csupa átok.

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Jovan Dučić: Tengeri fűz

Árva fűz a sziklán, tengerre hajolva,

hosszú zöld haját a szélbe belebontja:

megrontott fa-tündér, valakinek átkát,

folyton azt susogja, a szomorúságát.

Hegyeket zendít a rőt hajnal körötte,

haldokló csobogást hoz a csöndes este;

s hol minden fut, táncol, ő áll, s megigézve

néz a dúlt égbe, a habba, az időbe.

És azoknak susog, dobva egy-egy tépett

ágat a tengernek, levelet a szélnek,

s mint önkínzó szív ha mereng sebe titkán,

zúg a gyászos élet. – Árva fűz a sziklán…

 (Ford: Szabó Lőrinc)

Jovan Dučić:Raguzai madrigál

A herceg bálján, ma este, úrnőm-virágom,

viharos vad valcert járunk, mint hajdanán,

víg arccal átsiklunk a termen és a bálon,

mintha misem történt volna bíz’ hajdanán!

És aztán majd vidám kadrillok következnek,

s szenvedélyesen zúg egy vad zenedarab -

a hölgyek szép velencei selymekben lesznek,

és fekete velúr-ruhákban az urak.

És aztán a nemesek beszédbe merülnek:

vitézségről, versekről a fiatalok -

az öregek témája sok régi ünnep,

az ég, Szent Ágoston s Platón körül forog.

Mi azonban leülünk a terem legmélyén,

hol két karosszék vár, s nem hallgatunk oda.

S szinte tréfából, pár perc alatt legyezőjén

ott virít szonettem tizennégy bús sora...

(Ford: Végh György)

Jovan Dučić: Refrain

Ismerem a néma alkonyokat,

mikor minden zaj eltűnik a földről,

a szív megáll egy pillanatra,

és a lélek örökre elsötétül.

Ismerem a csillagos éjszakákat,

mikor a fény kiömlik és túlárad,

kicsordul minden keserű pohár,

s meztelen marad kínjval a mélység.

Ismerem a szerelmet, ha belefészkel

a szívnek pompás palotáiba,

s akkor a bús dalok megríkatnak,

és megvéreznek a vidám rímek.

Ismerem a szorongás napjait,

a keserű és csüggedt őszöket, -

óh, mindent titkos szálak fűznek össze,

csak a lelkek maradjak így, külön...

(Babits Mihály fordítása)